Békés Megyei Népújság, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 7. szám
KÖRŐST AJ Költészet Popp Miklós Egymásba tépő viharok rongyaiból víllám-ölelte fák derekából, kimerült folyók pikkelyes árkaiból, szivárványt meg virágot szövők, S az éjszaka részeg partjairól rám bólogat a sejlő horizont, míg fenn csüggedt kószára indul nyálkás bőrű ágakon a hold. Szivárványt meg virágot szövök, hálóján, kelyhén ringatom magam, míg szirommá válók én is, s lehullok fáradt-hangtalan. Öreg akác iass Ems kiszáradt öreg akác az udvaron ágas-bogas rejtelem madarak otthona vendégfogadé sarjad a fű halványzölden sarjad az ég halványkéken csak az öreg akác halott csak az öreg akác halott merre lehetnek merre lehetnek m angyalok lövészek és civilek Bajor Nagy Ernő írásű Észrevették? a „civil” szó mostanáig nem annyira az egyenruhás testületek tagjainak körében használatos a kívülállók megjelölésére, inkább művészek nevezik így azokat, akik valamely „prózai” foglalkozással keresik kenyerüket E szóval bizonyos különállást fogalmaznák meg, amiről Tímár József egy alkalommal így vélekedett előttem: „A művész gyakran beszél arról, hogy az ér. deklődőktől távol szeretné leélni életét, ám, ha ilyen helyzet alakulna ki — belelhalna.” Igen, jóllehet a művésznek elsősorban alkotásával, teljesítményével kell hatnia, hatása mégsem választható el személyétől. Az érdeklődés nem torpan meg egy színházi előadás utolsó szavánál, nem korlátozódik egy tárlat megtekintésére, nem ér véget, ha a koncertező hegedűs meghajol a tapsra. Ezért nőtt már szinte könyvtárnyira a művészvilág anekdotáit földolgozó írások száma, egyebek közt ez a titka annak, hogy miért állnak a kelendőség! lista élén olyan életrajzi regények, amelyekből Munkácsy, Liszt, vagy Michelangelo sorsát, mindennapjainak intimitásait ismerheti meg az olvasó. Részben ez élteti a színházi képeslapokat is. És ha egy újságíró •társaságában csak olyan apróságokról kezd beszélni, hogy Illyés Gyula tihanyi kertjében hajóssapkát visel; hogy Csurka István szenvedélyes lóversenylátogató; hogy Fülöp Viktor szabadidejében szívesen varrogat lányai részére; hogy Rab Zsuzsa kitűnő tornász; hogy Tamkó Sirató Károly a jóga egyik magyarországi apostola; hogy Bodrogi Gyula olykor verset ír; hogy Nagy Attila a szakemberek ügyességével javítja a csöpögő vízcsapokat... ha ilyesmiről beszél a riporter, bizonyosan pillanatok alatt köré gyűlik hallgatóságul a társaság zöme. Baj ez? Sokan egyértelműen elítélik az ilyen — látszatra — periférikus tények iránti érdeklődést. A letűnt idő intimpistáskodá- sát vélik tovább élni benne. Nos, túlzás volna azt állítani, hogy ma már nyoma a művészek hálószoba. titkai iránti kíváncsiságnak. Naponta kérdeznek engem is, hallottam-e, hogy X táncdalénekes már nem Y táncosnővel „fut”, hanem Z tornásznőt teszi boldoggá. És nem hiszik, hogy én még a táncosnővel kialakult kapcsolatról sem tudtam, de nem is érdekel, hogy az Illető kivel, mikor boldog vagy boldogtalan... Azt azonban már nem tekintem intimpistáskodásnak, ha valaki azt feszegeti: mi az oka annak, hogy Latinovits Zoltán oly gyakran kerül konfliktusba azzal a színházzal, amelyben éppen szerepel. Azt sem tekintem magánügyekben való vájkálásnak, hogy sokakat foglalkoztat: vajon miért keresnek nálunk is összehasonlíthatatlanul jobban a krimi szerzők, mint a java irodalom művelői, vagy hogy egyéni gazdasági vállalkozások is egyben a legnevesebb beat-ze. nekarok vagy, hogy állami alkalmazottak Illésék, a Metro-, vagy az OMEGA- együttes tagjai? Némelyik művész maga törekszik arra, hogy „műsoron kívüli” találkozót hozzon létre a közönséggel. Mi másnak tekinthetném például Gábor Miklós írói tevékenységét?! A mindig mások szavait, gondolatait tolmácsoló művész nyilván gyötrő szükségét érezte, hogy számot adjon a közönségnek olyan élményeiről, gondolatairól, vívódásairól és csalatkozásairól, amelyekről az előadás fegyelmébe szorított színpadon nincs módja vallani Ügy látom, elsorvadtak azok a találkozók, melyeket egy időben gyakorta szerveztek színházak s üzemi munkások, országjáró művészek és a falusi közönség között Egy színész, amikor arról faggattam, szerinte miért szűntek meg ezek a rendezvények, először a színészek nagy elfoglaltságára hivatkozott, majd amikor nem értem be magyarázatával, így szólt: „Azt hiszem, a minisztérium azt remélte ezektől, hogy a munkások a brechti dramaturgia lényegéről kérdezősködnek, vagy arról, hogy miként játszhat bányászt az, aki bányászatban csak Bányász Imrét, a filmgyár egyik vezetőjét ismeri..., de az lett a dologból, hogy megkérdezték, amelyik szabónál és mennyiért dolgoztatok, sttí a véleményem a pop zenérői láttam-e jó filmet nyáron, mikor Rómában voltam... ezek pedig fölösleges kérdések.” Szerintem nem fölöslegesek. Ha nagy áttétel útján is, de a művészek világa iránti érdeklődésből sarjadnak. & ha nem is a színház műhelykérdéseit feszegeti, aki a művész jólszabott zakója nyomán szabója után érdeklődik, végülis még ebben a kérdésben is a művészet ízléstformáló ereje- hitele mutatkozik meg. Az író—olvasó találkozók mindmáig eleven divatja arra mutat, hogy szükség van fórumra, ahol a közönség olyan gondolataira is feleletet kap, amelyre az író könyve nem válaszol. Sokak számára az irodalommal való kapcsolat szorosabbá válását jelenti, hogy szemtől- szembe láthatják a könyv alkotóját, a könyvét, amely művészi értékeivel, gyöngéivel, esetleg vitát kavaró álláspontjával az alkotó iránt is fölkeltette az olvasó érdeklődését.. Nem volt butaság a múlt században a művészvigasságoknak az a formája, melyet Feszty Árpád és Stróbl Alajos rendeztek a pesti Epreskertben, ahol a közönség kedvelt művészeinek társaságában szórakozott... Hogy ennek napjainkban milyen vonzereje volna, arra egyetlen példa is elég. A budapesti Népstadion az utóbbi években már csak a Színész—Újságíró labdarúgómérkőzések alkalmával telik meg érdeklődőkkel. És nem a táncdalénekesek, a beat-zenekarok fellépte vonz nyolcvan-nemtudom- hányezer nézőt, a lelátókra. Olyan műsor gyakran látható a fcv-ben és egyebütt is. Az érdekli elsősorban a publikumot, hogy Major Tamás miként mozog labdarúgó-szerelésben. Szepesi, a mikrofon művésze hogyan viseli el, ha elválasztják a labdától, Hadics a pályán is szívkirály-e, vagy csak egy negyvenes férfi, aki azért emlékszik még a labda pattogására. Lyka Károly egyik könyvébe® olvastam valaha, hogy a száz év előtti Debrecenben egyetlen esztendő során negyvenezer pakli játékkártya kelt ©L Elég sasGozsy End<@ rény kulturális élet lehetett i abban a városban, ahol oly rengeteg kártyacsatán verték el az időt. Bizonyos, hogy a XX. század utolsó harmadában ugyanott sokkal kevesebb máriás-, kaláber-, zsír- partira kerül sor, s a tv, a mozi, a rádió jóvoltából naponta ezer és ezer olyan művészeti hatás éri a város lakosságát, ami valami módon befolyásolja a művészetekhez és a művészekhez való viszonyát. így van ez országszerte. És ez a hatás nem nélkülözi a személyes elemeket. Móricz Zsig- mond Ady Endrére emlékezve egyszer azt írta az Ady varázsról, hogy az testi hatás formájában is jelentkezett, például abban is, ahogy a bemutatásnál kezet fogott valakivel. Megtehetjük, hogy az ilyen hatásokat napjainkban egyszerűen nem létezőnek tekintjük? Csak akkor, ha azt állítjuk, hogy az író Veres Péter hatása elválasztható a népszónok Veres Péter hatásától, hogy Ladányi Mihály csak az, amit a versei elmondanák róla és életmódjában nincs semmi villoni; hogy Koffán Károlynak a grafikától való elfordulása megérthető anélkül is, hogy tudnánk, miként ragadta el őt a képzőművészektől egyik napról a másikra az ornitológia... De ki állítana ilyeneket? Ko!o7smor ostor KULTURÁLIS MEUßlLEf
