Békés Megyei Népújság, 1971. november (26. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
Mire jó a művészet? Svejk futószalagon 1928. január 24-én bemutatót tartottak egy berlini színházban. A darab ílaroslav Hasek: Svejk, a derék katona című könyvéből készült, Erwin Pisca- tor rendezte és alkalmazta színpadra. A premier közönsége először megdöbbent, aztán mind nagyobb lelkesedéssel vette tudomásul, hogy a színpadon két futószalag van. Ezen a balról jobbra mozgó szalagon jártak be és ki a színpadon a színészek, s ugyancsak itt „utaztak” ki-be a kellékek, itt meneteltek a katonák a frontra. Svejk is gyakran ráállt erre a futószalagra, pontosabban ráállították, hogy kiküldjék a frontra. S mert alatta a szalag ellenkező irányban mozgott, ő hiába menetelt a legnagyobb lelkesedéssel, soha nem került ki a harctérre™ A közönség tetszését nemcsak az nyerte el, hogy így a szó szoros értelmében megszakítás nélkül elevenedett meg a regény; a gyakorlott színház nézők hamarosan arra is rájöttek, hogy a futószalagot jelképnek is lehet értelmezni; a háború technikáját hivatott szimbolizálni Sőt, még azt is, hogy Svejk látszólagos menetelő buzgalma mögött vagy inkább alatt, egy ellenkező mozgás rejlik, ami nevetségessé teszi azokat, akik csak a felszínt látják. Egy tisztán technikai jellegű színpadi újítás így lett művészi gondolatok hordozója, vált a színházművészet sajátos kifejezési eszközévé. A művészet fejlődése, „modernsége” tehát szoros összefüggésben van a művészet nyersanyagaival? — kérdezhetik sokan. S bizony, nemigen lehet egyértelműen elutasító választ adni erre a kérdésre, pedig gondolkodásunk hajlamos arra, hogy a művészetek fejlődését egyedül és kizárólag a társadalmi viszonyok, az emberi kapcsolatok változásaiban keresse. Ritkán jut eszünkbe, hogy minden művészet nyersanyaggal, materiálisán is mérhető, tapintható, érzékelhető nyersanyaggal dolgozik; kővel, fával, hanggal, fémmel, fénnyel, színekkel, vonalakkal, emberi testekkel, mozdulatokkal — és így tovább. Nyilvánvaló hát, hogy ha a nyersanyagok választéka bővül vagy előállításuk technikája változik, akkor ez aligha marad következmények nélkül a művészet területén. Hogy mindez menynyire nemcsak elméleti fel- tételezés, arra példatárként rendelkezésünkre áll az egész művészettörténet! Elég talán az építőművészet nagyobb fejlődési szakaszaira gondolni, s kiderül, milyen szoros az összefüggés az építőanyagok, az építéstechnika és a nagy stílus- korszakok között! Az egyiptomi. majd a görög építőművészet egyik meghatározó eleme az oszlop. A beépített terek lefedésén®}? ugyanis csak azt az alapmódszerét tette lehetővé a korabeli technika, hogy ilyen oszlopokra helyezzék a tetőt tartó kőgerendákat, s legfeljebb a gerendák hosszától függött az oszlopok sűrűsége. A rómaiak már nagyszerű téglákat égettek és kitűnő kötő-habarcsot használtak — ahol mesterségesen nem döntötték romba a római építményeket, még ma is állnak, némi irigységet ébresztve bennünk, akik korunk építészetében ritkán érezzük ezt a megbízható tartósságot. A tégla és a habarcs lehetővé tette a másfajta tetőszerkezetet, s a római építészet kialakította legjellegzetesebb stíluselemét: a boltívet A kőműves-technika további tökéletesedése, a statika tudományának kialakulása, a támfalas szerkezetek lehetővé tették az építmények oldalfalainak elvékonyítását, a boltívek megnyújtását, s íme: már készülnek is a csodálatos gótikus székesegyházak! Aztán a mi korunkban a vas és a beton technológiájával már el lehet hagyni minden korábbi befedés! módszert, mert az úgynevezett feszített héjszerkezetek lehetővé teszik sátor vagy éppen felszállni látszó madárszámy- hoz hasonló óriási tetőzetek kialakítását. Elég magunk elé képzelnünk a római vagy a tokiói olimpia néhány rendkívül eredeti sportcsarnokának építészeti megoldását... A filmművészet jóval fiatalabb „életkora” mégin- kább módot ad arra, hogy nyomon kövessük á technika, a nyersanyagok változása és a stílusok változásának összefüggéseit. Csak a két legfontosabb példa: a harmincas évek elejére véget ér a némafilm-korszak, amely stílusában is merőben más volt, mint az utána következő hangosfilmé. S most, az ötvenes évek végén, a korábbinál érzékenyebb filmnyersanyag — amely jóval kevesebb lámpát, világítást igényel, — a könnyű, kézben hordozható, hangosfelvételre is alkalmas kamerák megjelenése magával hozta a „cinema verité” módszerét. Ez a módszer a dokumentumfilm megújulását eredményezte, de visszahatott a játékfilmre is, s tulajdonképpen a hatvanas évektől számíthatjuk a filmművészet nagykorúságát, amikor a rendezők úgy „írják” a kamerával — a maguk művészi egyénisége szerint különböző módon — a filmtörténeteket, ahogy az írók töltőtollukkal a regényt... A példákból az következnék, hogy a művészet fejlődése a technika és a nyersanyagok változásának a függvénye. Ha ez így volna, akkor könnyű dolga lenne a művészettörténetnek és a kritikának, hiszen csak jó ipari, technikai felkészültség kellene, s az volna a legkorszerűbb művész, aki ma műanyagból dolgozik. Hiszen vitathatatlan, hogy — egyebek között — ma a műanyagok forradalmának korát éljük. De hát, természetesen, a nyersanyag nem lehet mércéje egy műalkotás megítélésének. Hol van akkor mégis összefüggés a nyersanyagok, a technika és a művészetek között? Van ilyen összefüggés — csak némiképp bonyolult Maradjunk az építészeti példánál. A középkor egyháza az emberi létet átmenetnek tartotta egy másik világ felé, ahol a lélekre a túlvilág vár, jutalommal vagy bűnhődésseL, Ez volt az uralkodó életszemlélet, amely természetesen olyan templomot igényelt, amelyik misztikus, csodálatos kapu a túlvilágra, ami felfelé kényszeríti a tekintetet és a gondolatot. Ilyen templomok a gótikus székesegyházak. Az építtetők tehát nem azért választották a korszerű technikát, mert az újat akarták pártolni, hanem azért, mert csak ezzel a technikával lehetett a kívánatos templomokat megépíteni. Nyilvánvaló, hogy az építtetők igényei segítettek megkeresni a kivitelezés korszerű technikáját. Láthatjuk tehát, milyen komplikált és kétoldalú ez a viszony. Adva van egy korszak anyagi kultúrája, termelési technikája általában, ami meghatározza a kor tudatát, gondolkodását. Ez a tudat azonban keresi a termelésben és technikában azokat az anyagokat és módszereket, amelyek jobban, tökéletesebben kifejezik a világról alkotott elképzeléseit. Korszerűbb lesz hát a termelés, s új anyaghoz, módszerekhez jut a művészet is, amely mindig a kor tudatát akarja érzékeltetni. Fejlődik, változik a technika, vele a művészet, s a gondolkodás, a tudat régi formái elavulnak, csakúgy, mint a termelési viszonyok. Eljött a társadalmi forradalmak kora, amikor a termelési viszonyoknak és a tudatnak utói kell érnie a technika színvonalát. Ez a fejlődés spirálja az életben, s ezen belül a művészetekben. Ezért nem lehet a nyersanyagok és a technika fejlődését azonosítani a művészetek forradalmi változásaival, de ezért nem lehet ugyanezt mellékes körülménynek tekinteni. A transzportőr, a futószalag bevonult az iparba — azután a színpadra is. Svejk rálépett — és ez változást jelentett a színház-művészetben. De nem azért, mert a transzportőr korszerűbb, mint a süly- lyesztő, hanem azért, mert 1928-ban Piscator a német munkásosztály számára akart figyelmeztető jelzéseket adni a háború technikájáról és értelmetlenségéről. Nyilvánvaló: ez utóbbi tette korszerűvé Piscator művészetét, s ehhez a korszerű mondanivalóhoz megtalálta a korszerű formákat, így válhatott a futószalag egy történelmi pillanatban a korszerűség szimbólumává. Bernáth László Várakozás A fiú kedites esetlenséggel meghajolt a lány előtt, és öt szál tűzpiros rózsát nyújtott át. A lány tengerzöld szemében hálás mosoly fénylett, amikor átvette az illatos virágot Gyengéden beleborzolt a fiú hajába, és kellemes althang- ján megkérdezte". — Szeretsz még? — Imádlak — felelte a fiú mély meggyőződéssel, és lopva megsimogatta a lány kezét. — Hogy is kezdődött? Emlékszel? — kérdezte ábrándosán a szőke teremtés. — Persze, hogy emlékszem. tehet azt elfelejteni? En megálltam a présgép mellett, mert leejtetted a franciakulcsot. Felvettem.~ — Akkor én megköszöntem, és azt mondtam, hogy nagyon udvarias vagy. — Aztán az első komolyabb beszélgetésünk! Mind a kettőnknek ordítani kellett, hogy túlharsogjuk a gépterem zaját... — Miről is ordítottunk ag elején? — lehelte kedvesen a lány. — Zenéről, irodalomról, kosárlabdáról. — Aztán az első sétánk a központi raktárba. Amíg arra vártunk, hogy Zartvai szaktárs kiadja a gömbvasat. — Emlékszel, amikor először szorítottam meg a kezed az üzemi bizottság előtti folyosón? — hehet azt elfelejteni? — sóhajtott boldog emlékezéssel a lány. Majd így folytatta: ■—* És mikor mondtad először azt, hogy szeretsz? *—* Amikor a hengerelt acélt készítettük elő külföldi szállításra, és a főmérnök egy pillanatra félrenézett. — Azt hiszem, tévedsz. Akkor mondtad először, hogy szeretsz, amikor Dombéi murizott, hogy mi vagyunk a hibásak, amiért a szalag megállt a gépműhelyben. — hehet, hogy igazad van — nézett maga elé a fiú elgondolkodva. — Es az első csókunk — mondta kissé elpirulva a lány. — Tavaly novemberben csókoltalak meg először, amikor hővégi hajráztunk a svédországi szállítások miatt. Nagyot szippantott a rózsák illatából és folytatta: — hehet, hogy tévedek, de úgy érzem engem még soha senki nem szeretett ágy a Timsó- és Robbanómotorgyárban, mint te. — Imádlak, és mindennap imádni foglak a műszak végéig — suttogta gyengéden a fiú. — Tényleg! Találkozhatnánk egyszer, munka után, gyáron kívül is? — kérdezte reménykedően a lány. A fiú kissé idegesen felelte: — Egyelőre nem szeretném túlságosan lekötni magam. Na, szervusz! Reggel hétkor várlak a blokkolóóránál. Es könnyed búcsúcsókot váltottak. hejárt a munkaidő. Egy modern pór Galambos Szilveszter írása Szlovák György
