Békés Megyei Népújság, 1971. október (26. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-17 / 245. szám
Egy kenyér Rákosy Gergely tárcája romezren voltak, talán ha tizenöt őr kísérte őket, de le. hét, hogy csak tizenkettő. Nem tudta pontosan <ii..^cUlapítani, mert hosszú volt a sor. ötösével mentek, fájdalmasan csikorgott a talpuk alatt a hó. Sütött a nap, de kegyetlen hideg volt, az északi szél oldalba kapta az utat, láthatatlan apró izzó tűhegyekben roppant jéghegyeket zúdított rájuk. Ruha mintha nem is lett volna rajtuk, három napja nem ettek, negyven- nyolc órát pincében álldogáltak, soha el nem tudta volna képzelni, hogy egy néhány méteres pincéreké; zbe százötven ember beleférjen. Első nap még izgatottan Ismerkedtek, volt, aki komótosan még az élettörténetébe is belekezdett, s egyáltalán valami izgatott túlfűtöttség uralkodott el rajtuk, mintha ébrenlevó tudattál álmodna valaki, s máris az járna a fejében, hogy fogja majd tátani száját X vagy Y, ha kényelmes körülmények között nekiláthatnak az aprólékos meséiéinek. Igen, határozottan kedélyesnek tűnt a dolog. Fülek, tarkók, orrok arasznyi közelségben hullámoztak, kellemes meleg volt, lábfej Lábfeje*, csípő csípőt, váll vállat ért, s még füstölnivaló is akadt, egy szabolcsi dohánykertész fél hátizsáknyi szűzdohánnyal velük egy rekeszbe került, másnap reggelre ráncos, lapos vénasszonymellé esett fisamé a nemrég fekete-zsírosán dagadó hátizsák, De akkor nemsokára már indultak is. Addig semmi volt az éhség. Meleggel és cigarettával haláláig bírja s dohányos ember. Eleinte M sem tűnt, as éporodott levegőjű félho. anály után részegítően hatott rájuk a szikrázó fény, • késéles tömör levegő, s a merev álldogálás után a mozgás. Nem is igaz, hogy foglyok, most tápászkodtak ki a térdet merevítő iskolapadból, szólt a csengő, * most mindjárt vidám hógolyózás kezdődik az udvaron. Fél óra sem telt bele, s e képzelgésekből semmi más nem maradt, csak a hideg és az éhség. Sokuknak nem is volt felsőkabátja, legtöbbjükön, csak félcipő, s rajta ráadásul még csak rendes zokni sem, hanem a nővére selyemharisnyája, még ki sem értek a városból, már érezte, hogy sarkánál el- rongyolódik, a cipő hideg kérge minden lépésnél belemart a lábába. De aztán ez is elmúlt Mintha egy dzsungelbeli, rég kihalt városon mentek volna keresztül, de még riasztóbb, mert a zöldellő liánokat hallgatag fehér hótakaró helyettesítette az összeroskadt, szétlőtt házak romjain, kivirágzott óriáspenész a téglák málló húsán, a gerendák széttört csontján. & a néhány látszatra ép ház is süket és vak. Nem lehetett senkinek odakiáltaná egy kis ennivalóért, darab kenyérért, vagy akárcsak egyetlen sárgarépáért. A, persze, kenyér az az álomban is álom, hiszen már vagy egy hónapja senki sem volt a városban, de a répa hogy ropog a fog alatt, kis hasábokra oszlik, s még a szilánk is, ami a fog közt megszorul, édes éa friss ízű, ha kipiszkálja a nyelv hegye. De répa se volt Semmi nem volt, csak az út, a hó, a szél és az őrök. Messze, de csak mint a hallucináció, gépágyúk ugattak, a kézi fegyverek ropogását a léptek neszénél is halkabbra zilálta szét a távolság. Az Ötödik óra elteltével, legfeljebb ha háromkilo- méteres sebességgel haladtak. Időnként zömök gépek húztak el felettük a város felé, a pilóta bizonyára azt hitte, a hosszú fekete hangyasor belefagyott a szikrázó fehérségbe. Ekkor már nem néztek féL A legkisebb nem-mu- száj mozdulattal Is takarékoskodtak. Nem is beszélteik, legfeljebb, ha valaki ételt emlegetett, akkor szakadt ki némelyikből egy azó: kuss! Később hosszá erdőfal mellett mentek el, a szél a fák fölé kényszerült, a hiHang és fény Podhraczhy István s fények még visszavakítanak szemembe akárcsak azok a rezzenő mondatok miket agy-katakombáimban tárolok ú jra-eml ckezésért és így nem kell ismét —— mennem csak csend legyen és egy kis álom éberen és ébren felpereg mint föld-tenyér-repezet köd-ki-nem-szltálta mélység függönyön és sövénye«» túl ahogy az óra kettyent falon és karon vissza már nem pergelhetem csak hang és fény babrál a narancssárga-fény és a messziről felszépfilő-hang deg jócskán veszített erejéből, ugyanakkor éhség- érzetük hatalmasan megnőtt, szinte egyeduralkodóvá Térdigérő hófuvatokon vergődtek keresztül, összefonódó lihegésük párája cseppekben a fák kérgére fagyott. Karnyújtásnyira sötétlett az erdő, a tenger, s háromezer gróf Monte Christ» fürkészte a mélyet, de Dumas nem volt sehol. Az őrök nyakában lógó géppisztolyok rövid csöve hosszabb volt a fák törzsénél, torka mélyebb és feketébb mindemnél. S különben Is mi elől, hova és hogyan? A gépágyúk ugatnak, a hó megőrzi a nyomokat, a a ritka ép házak vakok, süketek és taszítok. S mindezen felül egyikőjük sem volt biztos a másikban, hogy nem rántja-e vissza az utolsó pillanatban egy mindent megölő mozdulattal, hogy valami homályos jutalomban reménykedve odakiálthassa az őröknek: Ez Itt...ki akart ugrani a sorból! És abban se voltak biztosak, hogy képesek lennének-e az ilyenkor szükséges, robbanásszerű gyors mozdulatokra. Nem hitték, hogy képesek lennének. Elmaradt az erdő, az út kanyarodott, s meredek szerpentin tűnt fel a távolban, már gondolatban előredőltek, b lehunyták szemüket a fenn fütyülő, harsogó szél miatt, mikor a sor elején kiáltották: — Megállni! — Majd közvetlenül utána: — Üt szélére húzódni! — Egyesek továbbadták, a mire a sor végére ért a parancs, már mindannyian láthatták: teherautók ereszkednek le feléjük a szerpentinen, álltak, nagy csend volt, már a motorok brummogását, a hóláncok feszülő percegé- sét is hallották. Nyolc, katonákkal zsúfolt nyitott teherautó húzott el a sor mellett. Megviselt, a hidegtől, nélkülözésektől feketére cserzett, barázdált arcok, rojtos, rongyos eivékonyult földszín köpenyek, a legtöbbjük tudatában az örökre elvesztett otthon, megnyo- morult vagy elpusztult szerettek, s az örökös, mármér közönybe fulladó készenlét a megmásíthatat- lanra, a halálra. Sokan lehunyt szemmel bóbiskoltak, mások meg mintha sehova sem néztek volna, látszólag nemhogy az út szélén veszteglő sorról, de egymásról se vettek tudomást. És mégis, alig értek a sor mellé, a harmadik teherautón egyik katona lenyúlt a pad alá, zsákot húzott elő, kibontotta, belenyúlt, a egy egész kenyeret hajított a sorba. Szinte ugyanebben a pillanatban az első, az ötödik és hatodik autóról Is kenyerek repültek a sorba, s perc után, akárhogy kiabáltak az őrök, a-másodikról éa hetedikről szintén. Soha nem lehetett megállapítani, hogy tulajdonképpen hány kenyeret is dobtak le, azt sem, hogy PEDAGÓGUS-FESTŐK KIÁLLÍTÁSA OROSHÁZÁN milyen minőségű kenyér volt, azt sem, hogy száraz volt-e vagy puha még, semmit, egyetlen morzsáját nem lehetett fellelni a kenyereknek már néhány perccel később, pedig a háromezer ember közül senki egy falatot le nem nyelt belőle. Nem nyelhetett le. A sor, mint egy lomhán nyújtózó kígyó, ha parázs- végű bottal érintik, pattogó gyűrűket vetett, őrjöngő gyorsasággal hánykoló- dó testté változott. Valaki elkapta a kenyeret, beleharapott, s az imént még vánszorogni is alig képes társai most megelevenedett Síva szobrok, sok-sok kézzel és gyors biztos fogással ragadták meg, lábát, karját, vállát, markolták torkát, feszítették hátra homlokát, hogy az- tán lenn a földön fogával együtt tépjék ki szájából a falatot Eleinte a kenyérért, aztán végül már csak feltevésekért folyt a harc. Ekkor már nem is az éhség volt a döntő, sőt, szánté szerepet sem játszott többé. Az indulat, mely a ruhát leszaggató, fojtogató, hajat marokszám kitépő ujjakat, a gégeporcot, állkapcsot összetörő öklöket s a bordát, gyomrot, szájat taposó lábakat irányította, e néhány szóban foglalható össze: „Ha én sem, te sem!” — bár senki ki nem mondta, talán nem is gondolt rá. á z őrök lecsatolt derékszíjukkal és puskatussal igyekeztek megfékez, ni a tébolyult go- molygást, és mikor nem sikerült, a fegyverükhöz nyúltak. Ez azonnal hatott, bár csak a levegőbe lőttek. A kusza zűrzavar álombéli gyorsasággal, szinte hihetetlenül, mint a vaspor a mágnes hatására, ismét ötös sorokká rendeződött. Aztán kiáltás harsant, s a sor leszegett fejjel, lassan vánszorogva megindult a szerpentin felé. Már nem voltak háromezren, talán ha tizenöt őr kisérte őket, de lehet, hogy csak tizenkettő. Vánszorogtak. Ä z Orosházi Szán. tó Kovács János Múzeum hagyományossá vált kiállításai közül a jelen időszakban az orosházi járás pedagógus-festőinek tárlatával kedveskedik a képzőművészet iránt érdeklődő múzeumlátogató vendégeknek. Hagyományossá vált kiállításról beszélünk, és a jelzőre jó odafigyelnünk. Azt nyugtázhatjuk vele, hogy nem volt hiábavaló és felesleges a pedagógusok szakszervezetének erőfeszítése, amellyel biztosította a képzőművészettel foglalkozó pedagógusok számára a nyilvános szereplési lehetőséget Nem volt hiábavaló, mert a mostani kiállítás tanúsága szerint fejlődési lehetőséget biztosított, és a magabiztosabb alkotói alapállás mellett fokozta a kiállítók magukkal szembeni Igényességét Nem volt felesleges, mert a másik oldalról, a közönség részéről la felkel, ette az irántuk való érdeklődést, mely a mostani kiállítás látogatottságának tanúsága szerint emelkedő aktivitású, Az alkotások hasznossága pedig föltételezi ezt a kölcsönös közeledést. Ha túlzásokba bocsátkozó elragadtatás és lelkendezés nélkül vizsgálódunk a kiállításon, akkor is nyugodtan mondhatjuk, hogy a vállalkozás és az eredmény lelkesedéssel tölthet el. Nemcsak azért, mert a közönség fejlődő ízlésének megfelelően tökéletesedő kultúrájú kiállítás a jelenlegi, de elsősorban azért, mert az alkotásokban elhatározásókat látunk. Olyan elhatározásokat, amelyek egyértelműen dicséreteseik. Arról van szó ugyanis, hogy a kiállító pedagógusok távol a nagyvárosi szervezett lehetőségektől, saját erőből, elszánt akarással akarják, hogy ne csak szavaikkal, kötelező iskolai stúdiumokkal, de mélyebbről jövő művészi szándékaikkal is meggyőzően agitáljanak a művészet szépségei és lehetőségei, a művészi kifejezési mód nélkülözhetetlensége, és örömei mellett Magyarán: hivatásszeretettoől vállalják a szakmai ismeretekben való elmélyülés feladatait a vele járó erkölcsi és anyagi kockázatot nem egy esetiben az elnéző mosolyt. Őszintén meg kefll mondani, hogy a hivatásos művészeti körök is némi váll. veregetéssel fogadják a „vasárnapi festők” munkálkodását. Pedig közülük is került már ki jó néhány — világviszonylatban is elismert művészegyéniség. Róluk most ne szóljunk, nehogy az összehasonlítás vádja érjen, de azt nézzük meg, kik azok a „bátrak”, akik részt vesznek e kiállításon! Mint minden kollektív bemutatkozáson, itt is van, amit szinte várt a látogató, és van, ami a felfedezés erejével hat. Várható volt, hogy a már népszerű Pirer Gyula kompozlciós készsége könnyebbé, színdinami- kája harmonikusabbá válik, és gyors reagálása az olajjal festett szűkebb témájú képek mellett olyan akvarelleket is ad, mint a Dunakanyar vagy a Nagymaros. Várható volt, hogy Gulyás Jánosáé legutóbb látott erőteljes csendéletei szétfeszítik a csendélet szokványos kereteit, és tudatosabb eszközökkel témái is kiteljesednek. Táj templommal és Tanya című képei igazolják ezt, de elméiyUlt&égét mutatja a Gyász című portré Is. Kellemes meglepetésként hatnak Béládi Kálmánné képei. Csendéletei és tájképei egyaránt festőegyéniségről árulkodnak, téma. gazdagsága sokirányú érdeklődésre, érzékeny rezzenésekre vall. Üj színfolt a kiállításon Fodor István képeinek bátor szín tobzódása, (Tanya, Iskolaudvar, Kenyeres csendélet), ugyanakkor higgadt elmélyülésre vall Dézsi bácsi című portréja. Pribék Endre útkereső képei közül a markáns önarckép a legkarakterisztikusabb. Goj- tán Józsefné finom tónusú képei közül a Zenélő fiú és a Balatoni táj ragad meg. Győrffi Károlyné Piros virágok és Gombkötő Antalné Fák ősszel című képei sugároz még finom hangulatot. A leltári teljességre való törekvés nélkül áttekint, ve a kiállítást szép élménynek tekinthetjük, és kíváncsian kísérjük f.' felemmel a továbbiakban is a járás pedagógus-művészeinek pályáto+ Beck Zoltán Székel)hidi Attila Illusztráció