Békés Megyei Népújság, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
HenedeJe néni mosolyogva, nagyma más izgalommal takarta be a sebtében kivasalt fehér szalvétával a garabolyt, 'Elére örült, hogy mennyire meglepődik majd a két unoka, Péter és Ilus, szinte arcán érezte a gyerekek hálálkodó, kedves puszijait. Rápillantott a konyha- asztalon lévő ébresztőórára. öt perc múlva háromnegyed hat. Sietni kell, mindjárt itt a busz! Arra sem volt már ideje, hogy a két kotlóaljnyi kiscsirkét összeszedje. Nem baj, jó idő van, nem lesz azoknak semmi bajuk, míg vissza nem ér. öreg, kocogás lépésekkel sietett a buszmegállóhoz. Útközben észre sem vette, hogy a szalvéta lecsúszott a garaboly tetejéről, s el-élpottyantgatott néhány szemet a friss májusi cseresznyéből. Ugyancsak zihákott, miután leült a buszban, de az a fontos, hogy nem késett le róla. jón nekik főzni. Kedvükért ö is megkóstolja azt a barna löttyöt, de semmi jó izét nem érzi. Már a fiáékhoz vezető hosszú utcán battyogott. Az első sarkot elhagyva már látni lehet a magas, hatablakos, villaszerű házat. Valamikor a város legnagyobb malmának tulajdonosáé volt ez a járdától jóval beljebb épült ház. Mindeneslány korában a malmoséknál is szolgált egy évet, ismeri minden zegét-zugát. Ist- vánék nemrég költöztek ide. Nem is érti ő most se, hogyan lehetett ezt a házat olyan olcsón megkapni, hiszen a fia, igaz, az államtól vette meg, még annyit se fizetett érte, mint amennyit most ő kapna azért a kis szoba- konyhás Mátyás telepi házért, amit tízévi együtt- gürcölés eredményeként építettek fel az urával. Dehát, nagyot fordult azóta a világ! István fiának ma már az úriemberek is —1 Csókolom! — nyitotta ki a kisajtót. — Ez aztán a meglepetés! Idős Benedekné azonnal a gyerekek után érdeklődött. Egészen elszontyolodott, amikor megtudta, hogy a másik nagymamához mentek ki a tanyára, s nem is jönnek vissza, csak holnap estére. — Pedig meg akartam lepni őket! — húzta le szomorkásán idős Benedekné a szalvétát a gara- bolyról. — Vigye csak a konyhába, mama! — csukta be anyósa mögött az ajtói Rózsi. — Vártok valakit? — kérdezte a mama, mikor megcsapta a sülő hús illata az orrát. — Halmágyi főorvosék jönnek Istvánhoz. — No! Leereszkednek idáig? — Ugyan már. mama! — Ismerem én őket! Két évig voltam a fiatal nagyságosasszony bejárónője. Aztán léptem be a — Az unokáknak? — kérdezte tőle a kalauz. — Nekik! — felelte büszkén, majd miután eltette a visszajáró aprópénzt, megigazította a szalvétát, nehogy porosak legyenek a kikandikáló cseresznyék. Le sem tette öléből a garabolyt, pedig nem ült mellette senki. A főtérig négyszer áll meg a busz, onnan még három perc gyalog az út a fiáékig, ha nem siet. Kesernyésen húzta el a szája szélét a busz zöty- kölése közben. Most ő is bosszankodik emiatt, pedig mennyivel masabb ez, mint amikor még néhány évvel ezelőtt is gyalog tette meg oda-vissza ezt a hat kilométeres utat. Mostanában azonban már egyre nehezebben bírja a hosszabb gyalogolást. Azlesik a szavát. Bizony, masabb lett az ő élete, mióta elnökhelyettes, vagy valami efféle, mint amikor még esténként olajosán érkezett haza motorkerékpárjavai a gépállomásról. A ház elé ért. Az ajtó szokás szerint zárva volt. Letette a garabolyt, kicsit fújtatott, majd becsengetett. — Ki lehet? — rezzent össze a csengőberregésre ifjabb Benedekné Virágos Rózsi. Bejelentés nélkül csak nagyritkán jön hozzájuk valaki. Halmágyi főorvosék nem lehetnek, hiszen ők hét órára Ígérkeztek, most meg alig múlt egy-két ,* perccel hat. Jól emlékszik az időpontra, a fodrásznál beszélték tsz-be. Ifjabb Benedekné belevörösödött az idegességbe. Mégcsak az kellene. hogy anyósa itt maradjon vacsorára! Rózsi betessékelte a mamát az egyik szobába. — Ez volt a malmosék ebédlője! — Jaj, mama, mindig csak a múltat fösztörgeti! Kér egy kis szörpöt vagy limonádét? Sör is van. — Egy pohár hideg szódavizet. Míg menye kint volt a konyhában, autó állt meg a ház előtt. Istvánt hozta haza. Rózsi azonnal behúzta a gyerekek szobájába férjét. — Itt a mamái — Jobbkor nem tudott jönni? — Az előbb mondta épA váratlan látogató Tóth Lajos novellája óta érzi, hogy egyre gyengül, mióta meghalt az ura. Négy gyereke közül csak fia, az István van a közelben, a három lány mesz- szibb vidékre ment férjhez. Ök ritkábban járnak haza, István se néz ki oly sűrűn hozzá, mint amikor még nem volt elfoglalva a mások gondjá- val-bajával. Azért nem mondhatja, hogy magányos, hiszen a szomszédok elég sűrűn eljönnek, tavasztól őszig pedig a kert amúgyis lefoglalja minden idejét. Pár évvel ezelőtt a piac is jó időtöltés volt a pénzcsinálás mellett, hiszen volt olyan alkalom, hogy negyvenötven forintot is árult, azonban a fia eltiltotta a piacozástól, pedig jó volt az a kis pénz a nyugdíj mellé. Megél ő abból a hatszáznegyven forintból is, hiszen a gyerekek közül is hol az egyik, hol a másik lepi meg valamivel, sokszor még olyasmivel is, ami neki nem kell, dehát ha adták, nem utasítja vissza. Tavaly a menye kávéfőzőt és hatszemélyes készletet is vett neki a névnapjára, hogyha meglátogatják, kávét tudmeg a vizitet a főorvosáéval, miközben együtt izzadtak a búra alatt. Hazafelé jövet még mosolygott is magában, hiszen hangos „szervusz éde- seml"-mel köszönt el tőle Halmágyiné, aki, míg István csak a helyi Vasipari Ktsz párttitkára volt, legfeljebb egy „pá”-ra nyitotta ki a száját. A másodszori csengetésre nagyon ideges lett, hiszen annyi még a dolga. Csak most kezdett el sülni a hús, a krumpli is hámozatlan, és le kell még szaladnia a cukrászdába is süteményért. Szerencsére István az italt még tegnap hazahozatta sofőrjével. A feje is rettenetesen fáj! Jobb volt a mo- zipénztárosság, mégha kevesebbet is keresett. Mióta a városi fürdő gondnoka, egyre több antine- uralgikumot szed. Ráadásul István erőlteti, hogy végezze el a közgazdasági technikumot. Ebbe bele kell őrülni! Idegessége csak fokozódott, amikor a veranda ajtaját kinyitva megpillantotta anyósát. Nem szokott ilyenkor jönni a mama! pen, hogy Halmágyiéknál volt bejárónő. — Nem is tudtam. Feszélyezett csend lett a kis szobában. — Pista — nézett férjére Rózsi — kellemetlen lenne, ha... Nem folytatta, de látta férje arcán, hogy megértette. — Nem küldhetem él! — tárta szét idegesen a karját István. — Találj ki valamit! — Mit? Ifjabb Benedekné is csak a vállát vonogatta. Mikor kiléptek a szobából, a mama a cseresznyét rakosgatta egy tálba. István tettetett meglepetéssel köszöntötte anyját. — Csak nem akar már menni, mama? — kérdezte látszat csodálkozással Rózsi. — Mindjárt indul vissza a busz. A kiscsirkék meg kint vannak az udvaron. Rózsi leplezetlen megkönnyebbüléssel nézett férjére anyósa háta mögött. — Ráér! — marasztalta már Pista is az anyját, hiszen tudta, hogy úgysem lehet visszatartani. Képek a Munkácsy Mihály Múzeumban 1 zzefl a címmé1! go- ^1 rozatot kezdünk, A '* azzal a céllal, tj hogy a múzeum- A ban található ér- =41 tékes képanyagot minél többen megismerhessék, mivel ezék jórészt nem láthatók kiállításon. Cikkeinket követően 1—1 hónapig a Munkácsy Múzeum bejáratával szemben látható lesz a szóban forgó műalkotás. *** Elsőként Munkácsy Mihály: „A falu hősé”-hez készített „Két legeny az asztalnál” című képét mutatjuk be. Hogy az életműben jól el tudjuk helyezni ezt az igen jelentős alkotást, kissé át kell tekintenünk létrejöttének előzményeit is. 1871-ben Munkácsy letelepszik Párizsban. 1874 augusztusában házasságot kötött De Marches báró özvegyével. majd svájci és olaszországi utazásuk után Pestre érkezik feleségével, Cedle-lel, s szeptember 8- án Békéscsabára, gyermekkori élményeinek színhelyére, Reöfc István nevű nagybátyjához. Cecile lelkendezve, s a körülöttük tamadt szenzációt élvezve ír a „bájos műte- rem”-rői, amely a kert közepén fekszik, s amelyet nagybátyja rögtönzött Mun- kácsynak. „A tájék és a parasztok valóban páratlanok a maguk nemében” — írja Munlká- csyné; majd másik levélben: „megértem, hogy ide kellett jönnie és béLémerüiná témái világába...^ De nézzük tovább a levelet, hiszen ez tájékoztat bennünket arról, hogy 1874 őszén Munkácsy Békéscsabán készített 4 képet; „majdnem befejezett 2 tájképet, utána azzal törődött, hogy legközelebbi nagy festményéhez tanulmányokat fessen — 2 már készen van, még 3 kell.” A készülődő érlelődő téma .amelyhez vázlatokat késeit a Mester, a Falu hőse című kép, melynek előkészületeit jól ismerjük. Fényképek maradták fenn a főhősről, kompozíciós terv, a főalak rajza, háttértanulmány. 1875-ben már kiállítja a kész, sokalakos népi életképet párizsi Szalon-ban. „Azt a szituációt ábrázolta Munkácsy, amelyen a falu népétől körülvett „falu hőse” küzd a ,falu becsületéért, a „jöttment idegennel szemben.” A nagy méretű kompozíciónál szebb, értékesebb darab a kétaia- kos tanulmány. Két legény ül az asztalnál — egyik velünk szemben, két könyökén hátratámaszkodva ,a másik balról — előre, az asztalra hajolva. Ellentétével együtt van Itt minden ebben a képben: nyugalom a robbanni szándékozó indulattal, fehér a feketével, vízszintes a függőlegessel, a közelebbi a távolabbival. A jobb oldali indulatos tekintetű, feldúlt arcán látszik, hogy rögtön felugrik és cselekszik: ő lese az igazs „falu hőse”, aki megmérkőzik akár 2 legénynyel is, a „jött-ment idegen, nél”, de a már középen álló, méltatlan bitorlóval is. (Munkácsy azonos színekben szerepelteti őket: fehér ruha, sötét mellény). Sértett dac látszik arcán. a lehajtott fej és ernyedt kezek azonban az értelem, helyzet latolgatását is kifejezik: talán mégis ülve marad. A láb azonban kihívóan előlép — mintha az ösztönök felügyelete alatt felejtette volna gazdája. A másik arcán nincs indulat, sokkal inkább szemlélődő alkat, aki egyformán látja a kint és bent lezajló eseményt — azt, amely közvetlen környezetében történik, s azt is, amivel magában kiegészíti, módosítja ezt az eseményt, — ha 6 lenne az a bizonyos hős! De ezt csak a szeme árulja el; ajka szorosan össze van csukva, tartása nyugodt — az 6 alakja egész homályban pihen, vízszintes nem úgy, mint a másiké, amely épp hogy oda támaszkodik, s adott pillanatban ellöki vele magát az asztaltól. Zseniális tömörítés ez a kép! Ez adja a kép dinamizmusát, drámai hangulatát. Nem érdekes itt, hogy mi a központi cselekmény — mi köti le mindkét legény gondolatait hanem csak az, hogy milyen hűen és mennyire igazán ábrázolja az emberi természetet; lélektanilag milyen jói jellemez. Szinte Rembrandtra kell gondolnunk, aki az emberi lélek megismeréséneik korlátlan lehetőségeit ábrázolta portréin és önpertréin; nincs jelentős vagy kevésbé jelentős dolog, csak egy, a személyiség. A nagy kompozíciónál melyhez e tanulmány készült már nem tisztázódott a mondanivaló jellege: az~e a kép központi, legfontosabb eseménye, amely a kép közepére lett komponálva; a megmérkőzni készülő két alak, vagy ez a beszédes két legény, akiknek arcára van írva a gondolata; nem ez-e a jelentősebb. érdekesebb, emberibb, mint a hősködő, pózoló, népszínmű vés erőfitogtatás? „A művök, melyek „csak tanulmány” lévén, hajdan szerényebb jelzést kaptak, most új valeurhöz jutottak: kitűnt róluk, hogy a véglegesen képnek szánt és befejezett alkotások mellé, sőt egyesek fölé helyezhetők” — írta Dömötör István, a „Nyolc évtized magyar művészete” című cikkében 1932-ben, — többek között Munkácsy „Két legény az asztalnál” című kompozíciójára is utalva. Ez a tanulmány 1926-ban került az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum tulajdonába vásárlás útján, majd az anyagrendezés következtében a Magyar Nemzeti Galériába, s 1964-ben a békéscsabai múzeum állandó kiállításán kapott helyet a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából, mint a Galéria kölcsönzött tulajdona. V. Kiss Margit művészettörténész-múzeotóguB — Itt vacsorázik velünk! — reszkírozta menye is a marasztalást. — Én? — nézett rájuk a mama. —- Azokkal, akik még a spájzkulcsot is eldugták előlem? — Kezébe vette a garabolyt. — Hát... Csókolom a gyerekeket. A cseresznyéből hagyjatok nekik! Elindult. Rózsi csak az ajtóig kisérte, szaladt vissza, nehogy leégjen a hús, de István elment vele a sarokig. — Aztán vigyázzon a felszállásnál! — szóit még anyja után. Idős Benedekné nem felelt rá semmit. Gyorsan szedte öreg, visszeres lábait, de hiába volt üres a garaboly, mégsem haladt úgy, mint idefelé. Nem vett észre semmit fiáék viselkedéséből, mégis enyhe szomorúságot érzett. Ha unokái otthon lettek volna, maradt volna vacsorára is, legfeljebb nem ült volna az urak közé. Mert afféle lett már István is. A kalauznak azonban, aki csodálkozva kérdezte, hogy csak ilyen rövid ideig volt, már dicsekedett: — Otthagytam a finom vacsorát, dehát várnak a csirkék! Éppen akkorára ért haza, amikor Halmágyi főorvosak becsengettek Istvánékhoz.
