Békés Megyei Népújság, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
Mire jó a művészet? „MIKOR ÁLLÍTJÁK végre bíróság élé azokat, átok ilyen filmeket csinálnak, és akik pénzt adnak rájuk?”A kérdés korántsem költ«. Nagyonis valóságosan, indulatosan hangzott ei egy ankéton, melynek témája a mai magyar filmművészet volt. S aki újságnál dolgozik, ráadásul a művészetekkel kapcsolatos cikkeket ír, havonta kap hasonló tartalmú leveleket. S persze, nemcsak a film témakörében, bár kétségtelen, hogy a filmgyártás, milliós tételei miatt, igen divatos céltábla lett. Nincs Ludas Matyi, és nincs kabarészám, ahol ne lövöldöznének szívesen a filmgyártás „széibeszórt” forintjaira. Van, aki nem marad meg az indulatos kérdéseknél, hanem javaslatokat is tesz. például ilyeneket: miért nem adják azt a sok milliót inkább a nyugdíjasoknak? Vagy kórház- építésre? Ha azt a rengeteg fémet meg követ, amiből azokat a szörnyű, torz testű szobrokat csinálják, az idétlen talapzatukkal megtakarítanák, akkor nem lenne olyan nehéz építőanyagot vásárolná. Tudják, kinek kellenek azok a ‘bárgyú filmek, * meg lyukas hasú, madárfejű asz- szonyszobrok? Csak azoknak, akik csinálják, — mert így lesz autójuk, meg nyaralójuk a Balaton mellett! Az ilyen és az éhhez hasonló típusú kérdések elól az újságíró gyakran kitér, rosszabb esetben egy kézlegyintéssel elintézi azokat, mint a művészetek iránt érzéketlen emberek felszínes megnyilatkozásait. De vajon jogos ez? Semmibe vehetj ük-e azok elégedetlenségét, akik kezük munkájával maguk is hozzájárulnak a sokat emlegetett, állítólag saéübeszórt miáüjutna, kórházakat se lehetne felépíteni belőle, de jó- néhány kórházi férőhely bizonyára kitelne az osz- szegből. Es ez is nagy szó. Hát akkor miért nem fordítjuk ezt a sok pénzt hasznos, kézzelfogható dolgokra? íme, a kérdés most már a maga drámai egyszerűségében, életszerű keménységében. EGY BIZTOS, Mindenkinek, aki becsületesen válaszolni próbál, — akár úgy, hogy egyetért a kérdés feltevésével, akár úgy, hogy nem — előbb tisztáznia kell: mit ért a hasznos, a kézzelfogható kifejezés alatt? Mert ha különböző dolgokra gondolunk — miközben a hasznosságról beszélünk —, akkor nehéz igazságot tennünk ebben a vitában. — Minek ez a köntörfalazás? — hallom a kifaka- dást. — Minek ez a mellébeszélés? Minden gyerek •tudja, hogy számára mi a hasznos, miért ne tudná ugyanezt a felnőtt? Hasznos az, amitől jobban 3egyan fontos alapdolgok — például gondolkodni is kell. Sőt, hátha a gondolkodás — különösebb közvetlen haszon »nélkül is — adhat örömet, esetleg az embert élet legnagyobb örömeit nyújthatja? Aztán hátha a többi ember is fontos rajtunk kívül, mert nélkülük mit sem érünk, 9 hátha kötelességeink vannak — éppen mert emberek vagyunk — a többiekkel szemben is? Hátha az is szórakoztat, ha egy műalkotás segít megértetni velünk önmagunkat, s a többi embert? HA ÍGY GONDOLKOZUNK az életről, akkor a hasznosság alatt minden bizonnyaű mást kell értenünk, mint az első felsorolásban találhatókat. Akkor hasznosnak, sőt nagy on is hasznosnak tarthatjuk a művészeteket. Az olyan műalkotásokat is, amelyek talán nem sodró izgalmúak, de nagy mély- ségűek; nem látványosak, de sokértelműak; kevés a cselekmény bennük, de sok Ilyen szerelem Moldvay Győző Elhagyta valahány testvérét. El immár fényes lakóházát. Léptei zugösvényen visznek messze, illetlen oázisba, hol zörgő, tépett bokrok mögött pádon, rongyokban éjszakázik. Őszi estó rák ha bujdokolt. Felhős, cslllagtalan ég alá, hol a távol nem oszt, nem Ígér. De gyilokra, csókra, csak itt éhes, hogy tolvajként vett aranyait orgazda kezén hagyja végül! ók előteremtéséhez ?! Valóban, ne beszéljünk mellé! Egy játékfilm elő. állítása Magyarországon ma 4—6—8 millió forintba kerül, de készült már 40 milliós film is. Ha az országban bábkd színházjegyet vásárol, akkor a jegy árához az állam 17—20—‘25 forintot ad hozzá (színháza válogatja a mértéket), hogy egyáltalán megtarthassák az élőadást. Sok pénz ez, hiszen évente mintegy ötmillió a színházlátogató. A mozijegyekhez is mintegy 70 fillérrel járul hozzá *a népgazdaság. Ha az rrrc^áfrhqn ’bárhol állami építkezés folyik, akkor a költségek egy ezrelékét eleve képzőművészeti alkotásokra kötelesek fordítani a beruházók. (Törvény van rá.) Nos, ha valaki mindemnek utána számol, akkor kiderül, hogy a vitás ösz- szeg valóban nem jelentéktelen, sőt. Nagy a valószínűsége ugyan, hogy ha a nyugdíjak emelésére fordítanák, akkor egy-egy embernek igen kevés forint hét élni, amitől többet lehet venni a piacon, amitől kényelmesebb az élet, többet pihenhetünk, többet szórakozhatunk, amitől kevesebbet kell kínlódni a hétköznapok szürke unalmával, a munka nyűgével. A hasznosságnak ez az értelmezése határozott életszemléletről tanúskodik, s ezt az életszemléletet bizony sokan vallják magukénak. Aki ezt érti a hasznosságon, az nem nagyon szereti a munkáját, inkább csak kenyérkereseti lehetőségnek tartja. Az evésen, pihenésen, öltözködésen kívül legfeljebb szórakozni kíván. S nem nehéz elképzelni, hogy a szórakozás alatt olyasmit ért, ami semmiben sem emlékeztet saját, nem épp szórakoztatónak ítélt életére. De hátha az emberi élet gazdagsága nemcsak eny- nyit jelent? Hátha a munkának lehet értelme, mi több öröme?! Hátha az evésen, pihenésen, öltözködésen, kikapcsolódáson kívül — amelyek persze naa gondolat, amit elindíthatnak; nincsenek romantikus hőseik, de elárulnak valamit a valóságról. Miért ad hát pénzt, gyakran nem is kevés pénzt, társadalmunk a művészetekre? Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? Mindenkit meggyőzhet talán a kérdések ilyen szigorú logikája, hogy a miértekre a válasz attól függ: ki* mit vár az élettől. Eszerint tetszik hasznosnak, vagy haszontalannak a művészetekre költött pénz is. E kérdések azonban olyan szerteágazóak, hogy valójában minden részlet alapos választ kíván. Ebben a most induló sorozatban az itt sommázott gondolatok kibontásával szeretnénk részletesebb magyarázatot adni a címbeli kérdésre: Mire jó, miért szükséges, sőt hasznos a művészet? Bemath László Alapjában szimpatikus Manfred Jendryschik novellája A fcomp már megtelt, de a partról még özönlött a nép. Az emberek vidámak voltak, jókedvű. ek, ahogyan az szokásos, a szombat délutáni napsütésben. Alfréd a komp kátrány- szagú korlátjánál horganyzott le kerékpárjával és a fekete víztömeg lassú sodrását figyelte. A motor egyhangú zörgése ritmikusan hullámzott át a bárkán, amely felett sirályok röpködtek, de most nem rikácsoltak, és nem rontottak neki a fáradt hullámoknak. Mintha szokatlanul magasan szálltak volna, fehér, nyugtalan szárnyuk a széllel perelt. Az őszhajú kalauz tarkakockás ingében és elnyűtt, olajfoltos nadrágjában, bőrtáskával a nyakában körbejárta az utasokat, serényen osztogatta a jegyeket. Aztán felhördüli a motor, fortyogott a viz, meglódult a lomha komp. Az őszhajú elsétált Alfréd mellett, de nem szólt hozzá. Miután beszedte a viteldíjakat, lepakolt a szolgálati helyiségben, majd megállt Alfréd mellett és nézte a fiút. — Nos? — kérdezte egy idő múlva. — Mit nos? — Alfréd nem tekintett rá. A komp egyenletesen szelte áit a folyót. — Hogy élsz? — Élek... *— szólt a fiatalember. — Akkor minden rendben... — És veled? — érdeklődött Alfréd. — Láthatod... — A kalauz áthajolt a korláton, intett valakinek, majd megtörölte a nyakast. — Szerencséd van ma öreg, az idővel.., — Egész héten ilyen volt... Igaz, néha annyi a szúnyog, azt se tudod hova csapjál... — Olyankor nehéz... — bólogatott Alfréd és hirtelen hozzátette: — Elmegyek innen... — Mifene... És hová? — Még nem döntöttem. Lehetőleg minél messzebbre. Űj életet akarok kezdeni. Az öreg hallgatott, mintha a gépek zúgását ellenőrizné. — Megértelek. Magam is el akartam menni. Messzire-messzire. De valahogy leragadtam. — öreg vagy ehhez — mondta Alfréd. — Lehet. Talán ezért maradtam... — Bizony, — szólt a fiatalember. — Minden bizonnyal így van. — Kiköpött a vízbe. Az öreg szemei megőrizték nyugodtságukat. Alfréd levette róla tekintetét. Szemével a sirályok röptét követte. — És Ő? — Mit törődöm vele! — fakadt ki Alfréd. — Ő sem törődött soha senki- kivel... — Ne beszélj így. — Anyád nem volt mindig ilyen... Szóval mégis elmégy? — Igen — mondta Alfréd. — Lehetőleg minél hamarabb. — Mi hajt? iái. — Ki kell törni ebből az áporodott levegőből. Menekülni az idióta pletykafészekből. Tudod milyen undorító a második férje? Az öreg hallgatott. Kerek, tágranyíU szemével figyelmesen nézte a fiatalembert. — Kezemben a kilincs, utánam kiált, hová megyek, kitudakolja, hol voltam, mit csináltam, és ez így van mindig. De amikor valamit mesélek, hoznyerével a nyakát dőr- zsölgette. Vízre szegezett tekintettel mormogta: igen, igen, igen... Aztán szokása szerint a körmét kezdte rágni. — És ha majd az új helyemen valamit nem jól csinálok, megszidnak érte, ahogy illik, akkor majd tudom, jó helyen vagyok... A sirályok még mindig magasan szálltak, vakítóan fehér szárnyukat miiSzlovák György i*)» zá teszem: tudod, ahol tegnapelőtt voltam... attakkor kiderül halvány gőze sincs semmiről, de nem is érdekli, ami velem történik... • — Nem olyan egyszerű dolog ez — mondta az öszhajú, — és nem is köny- nyű. Korral is jár... — Könyökömön jön ki... Mindent elhitt, amit szájukra vettek az emberek. Az öreg hallgatott. — Újabban csak egy jár az eszében: minél több pénzt összekaparni. Tulajdonképpen ügyes a kuncsaftokkal szemben: „alázatosan kérem frau Weiss, ó, természetesen Grotzke úr", mihelyt azonban kihúzzák a lábukat máris: „ezeknek a komisz alakoknak benyújtjuk a számlát”. Az öreg megtörölte cserepes ajkát.. — Amikor tisztességesen befejezed a munkád, akkor légy kedves mindenkihez, fiatal vagy, igyál velük, fizesd a számlát, mert különben neheztelni fognak rád a főnöknél. — Régen egészen máz voltál — tagolta az őszhajú. — Szerelőkre mindenhol szükség van... Találok munkát. — Ott is meglesznek a magad gondjai. — Igen, de milyenek! Remélem, értelmes gondok. Amelyeken érdemes éjszakákon át töprengeni. Utálom az üres szócséplést, hogy a tojás tavaly olcsóbb volt egy fillérrel... az igazgatónk hadilábon áll a fönévragozással... A kalauz bólintott és tetós>eljesen kinyújtva. A szél erősödött, kellemes hűvös érkezett. — Uh, huh — az őszhajú pöccentett egyet. A sodronyhuzalt kezdte tekerni lefelé. Mind gyorsabban dolgozott. Kigombolt inge egészen felcsúszott. Alfréd nyugtalanul figyelte a kikötőben sürgőforgó utasokat. Mintha csatára készülnének. — Aztán írd meg. hogyan mennek a dolgok — mondta az őszhajú. — Feltétlenül —* válaszolt a fiatalember. — Ha netán szükséged lesz egy barát tanácsára... Az öreg még dörmögött valami alig érthetőt. Szemei idegesen futkároztak. — Feltétlenül írok neked. Tekintetük találkozott. — Tudod — mondta Alfréd —, mindig sokat adtam a véleményedre. De a helyzet valójában egészen más, mint gondolod. — Majd hozzátette: — Alapjában véve mindig szimpatikus voltál nekem... — Ugyan... ugyan... — Hidd el, igazán mondom — Elhiszem. Persze, hogy elhiszem. — Hát akkor... Viszlát, papa. Alfréd lelépett a köves partra. Megfordult. Az öreg alakja élesen kirajzolódott a Icorai alkonyaiban. Köröskörül füst volt, a levegőben benzinszag terjengett. — Viszlát! — hallotta az öreg hangját. Kovái Iván fordítása
