Békés Megyei Népújság, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
— Kettes töltet! Irányzóik 5—60! Kilövés 20 másodpercenként... A szürke acélsisakok alatt, a barnára cserzett arcokon feszült figyelem. Az irányzók finoman csavarják a műszert, az aknavetők csöve lassan balra mozdul. — Egyes löveg kész! — Kettes löveg kész! — Hármas löveg kész! — Négyes löveg kész! A lövészetet irányító honvéd főtiszt mégegyszeír végigtekint a futóárokból, a lövegállásokból a vezényszót váró munkásőrökön, ellenőrzi, hogy a kapott parancsot miként hajtották végire, a Békéscsabai Kulich Gyula munkásőr zászlóalj aknavető századának harcosai..-, — Gránátokat a csőszájba! — Gránátokat a csőszájba! — visszhangzik mind a négy löveg_ állásból. —Egyes, kettes, hármas, négyes löveg 20 másodperces idővel sorozat az egyes célpontra! Tűz! A parancsot mind a négy lö- vegállás munkásőr parancsnoka és a rádiós, aki összeköttetésben van a figyelőállással, ismétli. Nincs kapkodás. Megfontolt minden mozdulat. Nem kevesebbről van szó, mint hogy az éles akna a megadott célba találjon. Minden mozdulatnak jelentősége van. S a téglagyári munkások, mérnökök, technikusok ugyanúgy, mint a munkahelyen, itt is összeszokottan ^dolgoznak”. Ismerik egymás minden gondolatát. Szárazon csattannak egymás után az aknavetők. A szürke ruhás munkásőrök minden gránát behelyezését követően fedezik magukat. Harminc másodperc múlva a mintegy 1600 méterre levő cél közelében porzik a föld és a sorozat dörejét visszaverik a homokdombok. Miután elül a por és a füstfelhő, a figyelőben Berki László századparancsnok értékeli a találatokat. Űjabb parancs hangzik, s a rádiós ismétli: — Repesz aknagránát! Pillanatgyújtó! Kettes töltet! Irányzók 5—30! Zárttűzlegyező, egy- egy aknagránát! Tűz! A tüzelőéllásban a parancsot szóról-szóra továbbítja a másik rádiós, és a csattanások ismét (Fotó: Oeiuény Gyula) Óvónőjelöltek tanévnyitója Szarvason Hétfőn délelőtt 10 órakor az Árpád-szálló I. emeleti termében kezdődik a szarvasi Óvónőképző Intézet évnyitója. Szabó Mihály igazgató ünnepi beszédét 9 békés mcm^i 1971. SZEPTEMBER 12. követően esküt tesznek az új elsőévesek, majd arany-, gyémánt, és vasdiplomát adnak át az ötven, hatvan és hatvanöt esztendeje oklevelet szerzett veterán nevelőknek. Az évnyitó második felében klasszikus és mai szerzők kórusait, Garai Gábor költeményét és Bartók népdalait, zongoradarabjait mutatják be az intézet növendékei. Munkában Vuskely Isi van lövegraja megreszkettetik a levegőt. A robbanások után a figyelőállásban dr. Szabó Sándor, az MSZMP Békés megyei bizottságának titkára — aki megszemlélte a téglagyáriak éleslövészetét — elismerően bólint a kíséretében levő Gyulavári Pálhoz, a békéscsabai városi pártbizottság első titkárához, és dr. Haraszti Jánoshoz, a városi tanács elnökéhez. A téglagyári munkások nemcsak a kemencék, íróasztalok mellett állják meg helyüket. Hozzáértéssel kezelik a fegyvereket is. A figyelőállásban pedig Székely János századpa- rancsnok-helyettes figyeli a becsapódásokat a periszkópos tüzér-tájolón. Mellette Puskás Mihály az első szakasz parancsnoka — civilben MEO-s — mosolyog elégedetten. A század hiha nélkül hajtotta végre a kapott parancsot Nem volt hiábavaló a közös munka, nem veszett kárba az elméleti előkészítésre fordított idő. Egyetlen gránát sem ment „idegenbe”. Hátul az egyik dombhajlatban Hugyecz Andrásnak és Belucz Jenő tűzszerésznek „gyűlik meg a baja”. Az egyik gránát indítótöltete ugyanis élcsettent, emiatt a gránátot nem vitte a röp- pályára. Miután a löveget kezelő munkásőrök óvatosan kiszedték a „renitens csomagot”, a tűzszerészek kicserélték, benne a hibás szerkezetet. Valahol a homokdombok között hajtották végié az élcslövé- szetet munká söreink. Bebizonyították, hogy ha szükség van rá, az aknákat is célba juttatják. B. J. Békéscsabán, a Felsőkörös sori bérházak ifjú lakói a virágágyakat sem kímélve futballoznak. Valaki felháborodva szidja őket. Megkérdeztem tőle: „Mit tehetnek, ha máshol nincs hely számukra?” Az illető felháborodik, hogy még egy felnőtt is a gyerekek pártjára áll. Próbálom vele megértetni, hogy a mozgás, a szaladgálás, a játék nélkülözhetetlen feltétele az ép emberré válásnak. Ö így érvel: „A körgáton túl csinálhatnak, amit akarnak. Menjenek oda”. Egyszerű lenne ilyen utasítást kiadni, de ki teljesítené? A gyerekek különböző korúak. A kisebbeket nem engednék a szülők, hiszen otthoni elfoglaltságuk közben is szemmel akarják tartani őket. A nagyobbaknak, akik iskolába járnak vagy dolgoznak, drágább az idejük, semhogy 10— 15 percet gyalogoljanak, mielőtt a fociba rúgnak. Érthetetlen, hogy a távlatokban százezer lakosnál is többre tervezett Békéscsabán jóformán teljesen számításon kívül hagyják, hogy gyermekek is léteznek. (S ahogy a város fejlődik, egyre többen lesznek). Többemeletes lakóházak tucatjai épülnek majd meg, melyek szinte minden talpalatnyi helyet elfoglalnak. De még egy olyan tér sincs, ahol az anyák csecsemőiket gyermek- kocsiban sétáltathatnák. A nagyobbaknak ugyan akad néhány helyen játszóterük, de szabad mozgásra valóban csak a „körgáton túl” van lehetőség. Kint a szikes legelőn, ahova a városszéli lakosság a libákat hajtja. Néhány évvel ezelőtt volt még itt-ott tenyérnyi placc a bérházak körül, de azokat garázsok foglalták el vagy sportpálya létesült felnőtteknek. A gyerekeket pedig rendszabályozzák: ne lépjenek a fűre, virágra, ne szaladgáljanak az úttesten. Az a „rendes”, aki meghúzódik valahol egy sarokban. Ép testben ép lélek — mondja a közmondás. Az ép test feltétele pedig a mozgás, a sport. (Minden korosztálynak a maga módján). Ahhoz pedig terület kell. És jobb, ha nem a gyerekek a „földfoglalók”, hanem a felnőttek gondoskodnak róluk. Akkor nem teszik tönkre a sok ezer forintba kerülő virágágyakat. Máskülönben nekik kell igazat adni. Elvégre a legfőbb érték az ember, mégha kis emberről is van szó. Nagy ez az Alföld, széles a határ. A zsúfoltságot nem indokolhatják anyagi okok sem. Számolni kell, mert bizonyos, hogy amit ma elrontanak, később már nem lehet helyrehozni. Talán sokmillió forint költséggel sem. —or. Aknatüz a lőtéren Tanulnék raccsclni Kölyök koromban hallottam először raccsőlni egy fiút. Nem tudom, ki fia volt, a Nagykörúton hülyéskedtünk, cseresznyét dobáltunk egymásnak járdaszéltől járdaszélig — s kaptuk el szájjal. A nyurga vasaltfiú közénk állt, s lebarnított bennünket: — Kéhvem uhvfik, ezt a köhvúton nem szabad. A bihvtokon hvázzák a hvongyot... Nem tagadom, kiröhögtük a fessen öltözött fiút, de szégyenkezve mégis abbahagytuk a járókelőket bosszantó bolondozást. Nem mertem. mondani utána a többieknek, amit gondoltam: Okosabb ő nálunk! Nem hülyéskedik, udvariasan beszél, vasalt a nadrágja, mi meg olajos kézzel cseresznyét szórunk egymás szá- i jába, s ' vzben vihán- colunk. Szóval irigykedtem rá. Lehet, hogy az a szép úri beszéde hatott meg. Nem azt mondta, hogy úrfik, hanem, hogy „uhvfik”. Meg hogy .,bihvtokon’’. Sokkal műveltebb beszéd volt ez, mint a miénk: „Eriggy a francba”; „rúgj a nadrágjába”; „ne rázd a rongyot”. Már rég elfelejtettem az egészet, mert utána hosszú ideig nem hallottam racs- csolást, kikopott ez a beszédstílus a társalgásból. Hanem mostanában újra hallani. Emiatt teljesen meg vagyok babonázva. Szinte elfogott a sárga irigység: Miért nem tudok én ilyen szépen beszélni? Ez kiváltság? Külön adottság kell hozzá? De azt mondjuk, hogy mindent meg lehet tanulni. Akkor viszont tanítani kellene! A Szép Magyar Nyelvet Terjesztő Rádió és Televízió igazán adhatna tanfolyamot belőle. A héten is hallgatva nézem a Napilapok-hetilapok adást. Hát nem kifogtam: megint az a szép magyar beszéd. Ilyeneket mondott a riporter: — Bhvant nohvmáli- san fogadta a szehv- ződést ezéhvt hábo- hvú nem lesz; — az ahvaboknál zűhvza- vah van, ezéhvt sem lesz hábohvú; — Eu- hvópa öhveg ugyan, de hvászohvul a bé- kéhve... Hát nem irigylésre méltó stílus? Kezdtem jobban odafigyelni. Csak- azértis megtanulom a grammatikáját! Ha törik, ha szakad, de akkor is! Jegyeztem a kiejtéseket. Első mássalhangzó esetében a „r” hogyan ejthető? A második szótagban a „r” hogyan viselkedik? A szó végén a „r” r-rel, hv-val: h-val, vagy hvj-vel mondható-e? Ne adj isten. Semmi szabályt nem tudtam felfedezni. Az egyik „r”-betűt rendesen r-rel mondta, >é>má3ika<t hv-vel vagy hj-vel, volt amikor csak h-val vagy v- vel. Valahogy így: — Dollár, bolgáhj; váhos, szohvos; pho- vokál, Afrika elhva- bolt, Behlin... stb. így nem lehet szabályt tanulni a racs- csoláshoz. Pedig nagy szükség van a szép magyar nyelvre. Azt hiszem, jogos az igényem: ez is megér egy tévé-fesztivált! Mert a végén azt sem tudjuk, hogy közügyekben hvaccsol- junk, vagy raccsól- junk. .. va—tí Hol játsszanak? iálesik néhány falat a gyakorlat szünetében.
