Békés Megyei Népújság, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
Jó kis lagzi Varga Imre novellája e legyen a nevem, öcsém Takács László, ha egészen a mostani percig értettem én miért húzta fel az orrát a te kedves nagybátyád, az én régi hátsó szomszédom, Tyuko- di Gábor. Ügy két hete formán vettem csak számba, hogy ni, ez a Tyukodi szomszéd nem nyit be hozzám mindennap, ahogy szokása, amikor ballag hazafelé az artézi kútról, két kanna vízzel, hogy elmondja, mi újság a kaskötőknél, meg a szomszédságnál. Egyszerűen csak — elmaradt. Amikor találkozunk, köszön ő rendesen csak éppen nem nyit be. Szegény feleségem meg, tudod te jól, hogy a betegsége nyár- időben is az ágyhoz köti, •rémesen kiváncsi mindenre, hát a fülem majd leszedi, tudjam már meg, miért maradozik el a mindennapos rendes vendégünk. Mondom, vagy két hete hallatszott a szomszédságban, hogy Tyukodi Gábor fia, aki elvált volt a feleségétől, szóval a Gerzson tanár úr, újra megnősül s elveszi a vásárszéli Kárász Péter orvos lányát, a Zsuzsikát, aki valahol Szeged tájékán röntgenes doktor. Es hogy milyen szép pár lesz belőlük, milyen okos nő az a doktornő, meg hogy ezek a gazdasori Tyukodiak is urizálódruvk már: lám, lám, étteremben tartják az estebédét, úgy bizony, és nem a háznál, ahogy parasztéknál volt szokásban a régi ántivilág- ban. Szóval szállt a szó, mint a láncfü pihéje de én nem akartam belevágni a színigazság kiderítésébe, bárhogy is rúgta a fülem szegény feleségem, vártam, majdcsak kirukkol az én kedves szomszédom. Kerül ezért ész nálam is, úgy mentem a kútra, mindjárt másnap, hogy szemben találkozzak véle, mármint tisztek nagybátyáddal, amint éppen battyogott hazafelé két teli kannával. Köszönés, miegymás, már ahogy szokás, aztán elkezdtem küllőférezni a nagy kérdés körül. — Mondjad már Gábor, igaz lenne az, hogy Gerzson tanár úr megint igába hajtja a fejét? Az arcán láttam, valahogy innen ered a visszahúzó- dozás; se vidám, se tréfás formát nem vett fel az arculata a szomszédnak, olyan lett inkább, mint aki az országút szélén vadalmába harap. — Hát igaz. Legalább is így írta legutóbb. De hogy hogy csinálják, szomszéd, meg hogy mikor, nem kötötték az orromra. Jelzem, nem is érdekel engem. Én felőlem azt csinálnak, úgy csinálják, ahogy akarják. Nem kérdezett meg Gerzson engem az elsőnél sem de ennél se. Csinálja, ahogy neki ízlik. En nem érek rá. Van nékem élég bajom, dolgom. így van, László bátyám? Na hát akkor! Persze, ez csak szóbeszéd volt, mert hamarosan olyan búcsújárás indult a szomszédnál, amilyet rég látott ez az utca. Hol a Kárászok jötték, hói ők mentek. Gerzson-korú nadrágotok sétáltak erre párostul, még autóval is idenyargaltak. Szóval volt nagy serte- pertélés. Még a hátsó udvart is felseperte Gábor bátyád, pedig arra ritkán szánja el -magát. És akkor híre szállt: mégis a háznál lesz az estebéd. Egészen zártkörű persze, és Gerzso- nék adják, vagyis hát az örömszülők, Tyukodi Gábor és neje, Nagy Árnál. Gondolhatod ecsém menynyire izgatta mindez szegény feleségemet, hát újra össze kellett véle találkoznom. Mondta ám most a bátyád, minden kérdés nélkül: — Képzelje, László bátyám, azt akarják ezek, én csináljam azt az etetést. Gerzson is úgy irt haza, hogy a Kárászok is. Hát a majdmegmondommtt! Ha fekete János Orosháza meg akarja spórolni, akkor gavalléroskod jón ö. ha akar. Megmondtam' Műinek, levághatod, hé, a két vén kakast meg azt az örökös kottást. És kész. Veszet kockatésztát a levesbe, a vastagát kisütöd, mindenkinek jut egy-egy sült hús, és csinálunk nekik piros bort. Mit képzel ez a két nagyságos doktor, mi?! Olyan kíváncsi lettem, hallod ecsém, most már én *s, hogy tegnap reggel szépen kiszedtem a kamra szellőző nyílásából a féltéglát, amit a macskák miatt raktak oda a mesterek, s onnan lestem végig az egész napi ügyeskedést. Az első kakasszóra nagybátyád még úgy lépett ki a konyhaajtón, mint aki rosz- szat álmodott az éjszaka. Bezzeg megváltozott, ahogy megindult a reggeli forgalom ahogy sorjáztak a házhoz a rokonok, a meghívottak küldöttei, mindeník cipelte persze a tyúkot, a tortát, az üveg borokat, némelyik kiskosár számra. Tyukodi Gábor egyre többször összedörzsölte a két kezét. Járkált fel-alá, egyre az asszonyok körül sün- dörgött, mint akinek sürgős ellenőrizni válója támadt, s valahányszor csattant a kilincs, máris kocogott, akár a szalajtott agár, az újonnan érkezetthez, csakhogy lássa, mi gazdagítja megint a szakácsasz- szonyokat. Mert reggeltől fogvást Árnál nénéd, meg két rokonasszony, tett-vett a nyári konyhán. Dél felé aztán egyszer csak nyílt a kiskapu, s lódult ám befelé a szomszéd. — László bátyám, éhól-» egy kis üveg. Kóstolják már meg, miféle jó kis borocskát elkerítettem a fiam lagzi járni Avval idenyomott egy zöld ecetes üveget, tele gyengepiros savanyú borocskával. No persze, műborral. Kisvártatva láttam ám, ugyancsak görnyedve húzott el ablakunk alatt, három üveg bort hozott a sarki boltból. Világos lett egyszerre előttem: Tyukodi szomszéd nem akart szégyenkezni a vendégkoszorú előtt a magakotyvasztotta lőrével, ezért vett a családjának. mármint sajátmagának, feleségének meg a fiának a fogyasztására egy-egy üveg asztali fehéret. Gondolhatod, mekkora kedve volt. Majdnem fittye- getve ment el három étakor a tanácsházára,, amikor fiát elvitte a taxi. Persze. ők gyalog mentek, csak nem dobnak ki pénzt kocsira, amikor gyalogszerrel is odaérnek kerek fertály óra alatt?! Nem is ez a lényeges, hallod-e, hanem az estebéd. Mert nemcsak te láttad ám, ecsémuram, végignézte aM Takács László bátyád is! Legalább is javarészt. Mert tárva-nyitva volt ajtó-ablak, hát én, nem restellem, de leselkedtem. Tudod, szegény felesé, gém is egyre kizargatott, menjen már kend, lessen már kend. hogy és mit esznek .... Így aztán bizony gyakran felrántottam a papucsot, kocogtam ki az utcára, s lestem be. Szerencsémre éppen Tyukodi Gábor esett a tekintetembe. Csak háromszor mert csigalevest, megevett három darab főtt húst, aztán vagy négy sült tyúkhúst, a két tányérnyi disznópörkölt- ről már nem is szólok. És hogy nyelte a csokoládés tortákat! Na meg az az ívás! Nem hiába olyan edzett a torka ettől a savcsináló piros borocskájától de úgy kortyolt a bátyád, hogy hamarjában négy üres üveget számoltam meg előtte. Amikor pitymallott, nagyban énekelt már Tyukodi Gábor. Közbevetőleg megjegyzem, ecsém, harmincöt éves szomszédságunk alatt egyszer se hallottam dalolni. Szóval ahogy énekelte, hogy .,Imádság már az is. ha szemedbe nézek”, akkor már megint új üveg bor volt előtte, s járni kezdte a csárdást Kárász Matyival, az asztalossal, aki meg egész éjszaka azt akarta harmonikáztatni az öccsével, Pali agronó- mussal, hogy „Nincs cserepes tanyám”, de az azt mondta mindig, hogy ku- lák-nótát nem játszik, szóval járták a táncot, úgy mentek ki az utcára, már világos reggel volt, és odakint, a szekérúton állva, nyákálták ki búcsúzásképpen az utolsó üveget, s onnan a kamra nyílásában is hallottam, mikor mindenki elkotródott már, bátyád akkor jelentette ki Miit vénednek: — Hát hallod, anyjuk, sose gondoltam volna, hogy ilyen takaros kis lagzi sikeredik ebből a semmiből... Persze, hogy nem gondolta. Vasárnap reggel ahogy átlestem, megláttam ám a két vén kakast, meg ám azt a kotlási is. Aztán odaállította nagybátyád a gyalogszéket a villanyóra alá, s félágaskodva leírta az éjszakai fogyasztást is, nyilván. hogy újházas fiától bevasalja a lagzi éjszakáján reggelig égetett áram díját. T udod, öcsém, akkor értettem meg, mért nem hívott meg engem az én régi kedves szomszédom. Még hogy Takács László is egyen nála?! Elegyek valamit őelőle?! Csak nem evett meszet! Hiszen Takács László itt marad, hívás nélkül is jó szomszéd lesz, amilyen volt harmincöt esztendőn keresztül. Így aztán, tőlem se kapott semmit, de én sem ettem nála egy falatot se. Legfeljebb ■ azt a piros bort; azt hányhatja o szememre. Azt meg üsse kő. Az úgyis megivódott volna, pénzbe se került. Lődd, ezért lehetne mostan a nagybátyáddal madarai fogatni. Mert jó kis kövér lagzit sikerült rittyenteni. Semmiből, ingyen. Tiszta haszonnal. Ládd, igy kell csinálni. Viszont ... ezért nincs neked se házad, sem autód, ecsém. Mert te viszont ide gyorsvonatoztál Pestiről, vásárolod nekik az ajándékot, hozzá alig is ettél. Nősülj csak meg te is másodjára. Ne félj, ők aztán nem mennek el hozzád, ajándékot se visznek. Még mit nem! Van itt ász vidéken is, doktor úr minek nézed te az embert? Bokor szívem Horváth Páter r Piros bogyói bokor szivemnek remegnek. Leveleim közt fütyöl a szél, kígyóként sziszeg ágaim közt a hideg, Köriiidong egy szarvasbogár, árnya melegen szememre száll; gyökereim közt susog az éj. ILLÚZIÓK NÉLKÜL Ä „divertimento” kifejezés — tudjuk — szórakozást jelent. A múltkor, egy társaságban, lemezjátszóval meghallgattuk Bartók „Divertimento” című alkotását és utána vitával szórakoztunk. És a vita tárgya éppen az volt, vajon a mindenkinek oly szükséges szórakozás feltétlenül együtt jár-e azzal, hogy szét kell szórni magunkat, gondolatainkat, érzéseinket? Megállapodtunk abban, hogy a szellem is megköveteli a maga pihenését, hogy nem lehet mindig a végsőkig koncentrálni, az egész lét feladataival birkózni. Rá kellett jönnünk azonban — és nem utolsósorban a bizonyos szórakozásokat gúnyos idézőjelbe tevő Bartók-mű hatására is —, hogy gyakran, amikor azt hisszük, no most pihenünk, különböző közhelyek és hamis érzések nagyonis serényen munkálkodnak bennünk. Nem a semmit tesszük ilyenkor — ez néha jó volna, a teljes kikapcsolódás használna testünknek, lelkűnknek —, hanem azt a sekélyes, felszínes valakit erősítjük, aki nem képes bátran élni, hasznosan dolgozni, és okosan pihenni, mert különböző rossz beidegzések fogva tartják. Kalodába zárja a „többnyire lelki la- pulásra késztető” múltnak az a hatalma, az a „beletörődése az ál-életbe”, amelyről a „Divertimento”- ról írt kritikájában Tóth Aladár, a néhány éve elhunyt, kiváló zenetudós beszélt. A leggyermekibb, látszólag primitív játékokkal Is szabad és lehet szórakozni — szűrtük le a Bartók műtől ösztönzött, felfrissítő beszélgetésből — ám a , járva vigadás”, a „szétrúgom a világ oldalát”, a ..száz szál gyertyát ide az asztalra”, meg az ehhez hasonló érzések és indulatok kultusza éppen hogy nem feledteti, hanem aktivizálja bennünk az olcsó sóhajok és óhajok — mondjuk így — romantikáját. Vannak, akik nem tudják, de nem i6 kívánják a XX. század magyar világ- géniuszától megtanulni, hogy korunk a nagy drámák és a nagy remények kora. Vannak, akik felületes és kusza ismereteik, egész szórakozó életfilozófiájuk — pontosabb azonban, ha így mondjuk: közérzetük — közegébe zárják Bartók nevét is, amelyet „ismernek”, mivel divat ismerni és elismerni is. Esetleg odáig is elmennek, hogy szólnak valamit a világ bartóki disszonanciájáról, ám arról, hogy van nehéz, küzdelmes, teljes emberségünket igénybevevő kiút és hogy éppen ez a legigazibb mondanivalója Bartók művészetének, arról már nem vesznek tudomást. Nem kevésbé felületesen közelednek azonban Bartókhoz azok is, akik — különösen évfordulók alkalmából — elfogadják azt, amit Bartók a népdalok tiszta forrásából merített, de gyanakszanak a disz- szonáns hangokra. Nem veszik észre: a Bartók-i reményt éppen az hitelesíti, hogy ez a művész nem fordította el fejét a valóság kínzó ellentmondásaitól, felismerte, hogy a jobb világért vívott harc nem pusztán elhatározás, és lelkesedés dolga. Bartók nem igen kommentálta műveit, ő a zene anyanyelvén fejezte ki gondolatait. Életművéből azonban az a gondolat sugárzik, amelyet egyik kortársa, a fényért vívott győztes csatát, de a pokoljárást is jól ismerő Károlyi Mihály így fogalmazott meg: „Hit, illúziók nélkül”. Illúziókkal persze, kényelmesebb. Az illúziók azonban eiőbb-utóbb el_ tompítják az emlbert Lehet, hogy jobb marad a közérzetünk, de a világot rosszabbul látjuk. Az érzékeny morálnak és a mélyebb összefüggésre kíván, esi értelemnek naponta kell megmérkőznie a jelenségek világával és a világ jelenségeivel és ez alól a „Jákob-i birkózás” alól vonják ki magukat azok, akik az illúziókhoz menekülnek. Az eleműit években tényleg sokat tettünk azért, hogy ,, megdolgozzunk Bartókért”. És itt most ném annyira a különböző rendezvényekre — köztük kö- ' zépiskolás diákok Bartók életével és művével kapcsolatos, nagyszerű versenyeire — gondolok, hanem arra, hogy közvéleményünk jobban, elmélyültebben kapcsolódik az ember, a népek felemelésének gondolatához, mint regebben, és arra is, hogy ma már nem a „mindennap győzelem” lelkesítőnek tűnő, valójában lefegyverző, illúziójának közegében élünk és mozgunk. Antal Gábor
