Békés Megyei Népújság, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
„Kéretik nem háborúzni!” Aratás Flladelfl Mihály Csák Gyula írása valami fanyar áhítat ejt rabol kitárt mezők a z utcánk végében építkeznek. Arrafelé haladva, táblát lát az ember a következő figyelmeztetéssel: „Vigyázat! Építkezés. Közlekedés a túloldalon!” Miután a járókelő ezt elolvassa, egyáltalán nem megy a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tipícskol végig a pocsolyán, ami a betonfal locsolása nyomán keletkezett. Ha bekukucskálunk a kerítésen, ónási mozgó darut látunk, amelyre feltűnő helyen piros festékkel felírták: „A daru hatósugarában állni tilos!” Három munkás éppen a daru alatt áll és elmélyülten tárgyal valamit A megállóban villamosra lépek, ahol új felirat vár: „A vezetővel beszélgetni tilos!” Szóbaallok vele, és amíg le nem szállók, kedélyesen diskurálunk. Más alkalommal benyomulok a kocsi belsejébe és leülök arra a helyre, amely egy kicsi réztábla szerint: „Hadirokkant ülőhelye”. A Terhes anyák részére” fenntartott helyen gombóccá gyúrt fülű birkózó ül. Immáron magától értetődő, hogy benzinkútnál, bányában vagy egyéb robba- rásveszélyes munkahelyen nyugodtan cigarettára gyújthatok, feltéve, ha meglelem a figyelmeztető táblát. amely szerint: „Dohányozni szigorúan tilos!” Úgyszintén bátran benyithatunk mindenféle ajtón, amennyiben azt látjuk kurva, hogy .Idegeneknek tilos a belépés!'’ Próbaképpen bejártam egy félezer munkást foglalkoztató ütemet s a kapu- tejárattól az öltözőkön, munkahelyeken, étkezdéken át a kultúrteremig hu- szonrégy figyelmeztető táblát találtam, ám — természetesen — alig leltem valakit, aki ügyet vetett a táb- lákra.Megkérdeztem a budapesti rendőr-főkapitányságot: hányféle figyelmeztető tábla szabályozza a forgalmat7 A válasz: hetvenhá- rom! Azt is megkérdeztem, van-e olyan közlekedési figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg, s a válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó orvosbarátomnál érdeklődtem : akad-e olyan sérülés, amelyet elkerülhetett volna a páciens, ha a szabály szerint jár el, ha tehát a különféle figyelmeztető feliratok szellemeben cselekszik? Azt felelte: szabályszerű viselkedés esetén úgyszólván egyetlen baleset sam lenne. Ugyanezt a választ adták a Legfőbb Ügyészségen... Hát nem különös? A .Padlóra köpni tilosától „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos!’ -ig hozzávetőlegesen ötezerféle általános érdekű figyelmeztető tabla közé préselve élünk. E figyelmeztetések nagy töob- sége rr ii.denekelőtt erkölcsi célzatú — vagyis megsértésük nem jár közvetlen felelősségrevoncssal, éppen ezért általában megsértjük. Felvetődhet már most: minek ez a sok tábla? Abhan az esetben persze, .ha a feliratok szellemében élnénk, meglenne a hasznuk, de- hót ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének a táblák, /ki lábé íjhegyen közlekedik a könyvtári olvasóteremben, az bizonyára kibírná fütvörészés nélkül akkor is, ha nem intené csendre egy falra szerelt felirat. A hiba tehát nem a táblarendszerben, hanem erkölcsi készülékünkben v an. Az első táblás-ember — n.int ismeretes — ívlö/es volt. Neki támadt az ötlete, hí gv bizonyos erkölcsi-magatartásbeli szabályokat táblákra írjon, ám azóta micscda szédületes „fejlődés" tanúi vagyunk! Az ő két táblára irt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek tartalmazzák az együttélés szabályait, olyan roppant mennyiségben, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs a földkerekén, aki mindet pontosan tudná. Hát még, aki mindet betartaná! Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették a két darab táblától a tízezerig, és kik fejlesztik tovább manapság, — nehéz lenne kikutatni. Bizonyára ilyen célra kijelölt intézmények és személyek, akiknek rátermettségében nincs okunk kételkedni. Távolról sem akarnék hát szakmáj'-kba kontárkodni, csupán amtiőr agy-*omász- ként elbíbelődök a gondolattal és belekérdezek a levegőbe: vajon megvan-e a kellő körültekintés a „táblás” erkölcsi témák megragadásánál és kiszögezésé- nél? * Joggal vélhetnénk ugyanis, hogy a társadalmi együttélés szabályait tartalmazó törvénykönyvekből azokat iparkodnak illetékesek nagybetűkkel kiemelni és megfelelő helyeken kiszögezni, melyek a legfontosabSebesülten Nádasdy Éva Miért nem repül el az a madár; Piros szálak megbűvölik, fekete szemek bámulják, hogy sirdogál. Repülni újra nem tanít senki, menedéked csupán sebesült szárnyad, ne kérj segítséget, bár, ha bicegve, * szállj el, mert piros szemekkel, fekete szállal megkötöznek. bak korunkban, aminthogy a maga sajátos tömörítőkészségével Mózes is ezt tette annak idején. ém, e véle- kídésre gyakran rácáfol a valóság. Megszámlálhatatlan példányban olvasható például közintézményekben, hivatali helyiségekben, hogy: ..Oltsd el a vUlanyt”! meg „Ügyelj a tisztaságra!”, -i- de sehol nem írják ki, nogy „Mellőzd az intrikát!” vagy „Légy jó mindhala- l!g!" holott ez utóbbi figyelmeztetések nyilván sokkal fontosabbak. Ne csodálkozzunk ilyenformán, ha valaki a „Virágot tépni tilos!” felirat szuggesztív varázsától megijedve nem is tép virágot, ellenben nemi erőszakot követ el a tábla tövében, oly módon félrenevelődve, mint Csehov egyik hőse, aki elhanyagolhatónak találta, hogy bojtos napon rablógyilkosságot követett el, de nehéz szívvel bűnbánatot tartott, mert ugyanaz nap szalonnát evett. Korszerű bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondolkozás nélküli reflex- jelenség, amely ösztöneinkben él — persze: már akitunk a zárt négyszögből. Egy-egy zöld, síkos cölöpbe kapaszkodva néztünk a szikrázó égre, ahol ezüsttestű repülőgépek tartottak Pest felé. Így teltek a napok, szorongó szívvel és a fiatalság önfeledtségében, míg egyszeresek neked vissza kellett utazni. Nekem még volt időm, rábeszéltél, hogy maradjak, pihenjek. Egyedül ődöngtem a mólón, a parti sétányon. A fürdő mindig felüdített, de már nem mertem a Vízben megvárni a légiveszély végét. Harmadnap vonatra ültem. A kék blúz volt megint rajtam, de senki se szidott össze néha kibukkanó, még barnább derekamért. Pesten természete- sen nem várt senki. A lakás közelébe érve már láttam a lángokat. A közeli Gizella-malom égett s a behordott rengeteg gabona furcsa, pörkölt sízagot árasztott. Alig tettem le a csomagom, már jött a légó parancsnok: jöjjek vö- dörláncot hordani. Este Élig felhólyagosodott tenyérrel dolgoztunk, de a drár ga búza csak égett, füstölt s az ablaküvegek meghajoltak a forróságtól. Január 16-án reggel érkezett utcánkba az első szovjet csapat. Néhány vidám fiú diót dobált fel az ablakokba. Klári sírt, Balog néni és sánta lánya piros fejkendővél integettek és néhány barátságos szóval kértek-: felejtsük el ami történt. AKKOR MÁR régen nem láttalak, nekivágtam a piszkos, véres hótól borított utcákon hivatalod felé. A kiégett belvárosi üzletekben már élelmes pestiek kotorásztak valami megmaradt használható holmi után. Munkahelyeden, a négyemeletes nagy épület kiégett szemmel nézett rám. A kapuban egy fiatal férfi feküdt oldalára fordulva, arcát eltakarva. Dús, sötétszőke haja, előre hullt, arcából semmit se láttam. Visszafordultam a keserves, hosszú útra, szívemben két halottat siratva, téged és Budapestet Az egyik feltámadt H. Sándor Magda Utolsó, forró nyár AZ EZÜSTTESTÜ gép. madarak, mint óriási sirályok szinte percnyi pontossággal érkeztek a nyári napban égő, már romos Budapest fölé. Aztán kinyitották a hasukat és dum-dumKium,, fekete bombákat szórtak ránk. Egy lábos féligkész krumpttipaprikással ad ölemben és mellettem az előre becsomagolt légókof- ferrel mereven ültem a támla nélküli lócán. Dum- dum-durru A szőnyegbom- bázás minden hangja egy ütésnek érződött a szívemen. Aztán egy nap Balog néni idegrohamot kapott. Lánya, a sánta Ica ijedten topogott a földön fetren- gő anyja mellett, aki sírt, sikoltozott és a haját tépte. A pince mind a 48 lakója egyszerre nyugtalanná vált, a gyerekek sírtak, az asszonyok tehetetlenül velük zokogtak. Már-már úgy látszott tömeghisztéria tör ki, mikor én felálltam, és két gyengéd pofon kíséretében egy pohár vízzel nyakon öntöttem. Balog néni elcsendesült, felült a földön, ősz, vizes haja kuszál- tan meredt szanaszét. Megismert. örült szemekkel nézett rám: „Nem baj, csak várja az oroszokat, hiszen úgyis tudom, hogy zsidólányt bújtat. Lehet, hogy elvesztettük a háborút, de maga itt fog lógni az erkélyrácson, mielőtt az oroszok ideérnek. Más rendes magyar család fiai a fronton véreznek, a maga öccse és unokaöccse pedig itt bújkál mint katonaszökevény...” A két fiú 24 és 26 évesek, még azon éjjel köony- nyes búcsúzások közepette elindultak és soha többé nem tértek vissza Mi se mentünk le többet a pincébe Klárival, a szőkére festett hajú zsidó ba1-átnőnwneL Vagy feküdtünk a rekamién, vagy ha nagyon szorult a kapca a fürdőkád szé'ón szívtuk a menekülő magyar katonáktól kapott Honvéd cigarettát. S mikor már úgy éreztem, hogy én is azt teszem, amit Balog néni, sikoltozni fogok és tépni a hajam, akkor te az mondtad: — Tenni kel] valamit az idegeid érdekében. Elvégre szabadságon vagyunk, elutazunk valahová! — A Déli pályaudvarra mentünk. Rajtam egy tarka virágos szoknya volt s egy kis készen vett világoskék blúz. A blúz kissé rövid volt, minduntalan kibújt a szoknyából és látni engedte sovány, feketére sült derekamat TE ILYENKOR mindig morogtál, hogy igazítsam meg azt az átkozott blúzt és különben is rendes asz- szony nem jár kombiné nélkül. Én csak mosolyogtam, szerettem, a nagy hőségben az olcsó kis selyem hűs érintését testemen és megígértem, hogy háború után veszek egy hosszabb blúzt ötletszerűen Balatonfü- reden szálltunk ki. A fürdőhely zsúfolt volt, fáradtan, porosán bandukoltunk az utcákon szállást keresve, de hiába. Valaki a Jókai villát ajánlotta, oda is e! zarándokoltunk. A régi pusztuló kert nagy csendességgel és hűvösséggel fogadott. A bejárat előtt ováfc lis virágágyás, a közepében antik gipszszobor-má- solat repkónnyei befutva. — Szép és jó itt — mondogattuk, — bárcsak kapnánk helyet! A ház belülről, közelről se volt ilyen barátságos. A nagy hall, ami ebédlőnek volt berendezve, az asztal körül a 12 merevtámlájú szék, a becsukott zsalugáterak és sehol egy élőlény. Végre a nagy hallózás után az alagsorból egy rosszkedvű öregasszony mászott elő és hajlandó volt kiadni egy szobát panzióval. A szoba is pincehideg volt, az ágynemű nyirkos. Lavórban mosakodtunk, aztán én végighevertem a kopott sezlonon s te mellém ültél. Beszéltem mindenről, a háborúról, áz akkori irodalomról és mindenről, ami eszembe jutott. Azt hittem nagyon okos dolgokat mom dók, de te csak mosolyogtál és hallgattál. . Aztán egyszerre egy fejtegetés közepén megszólaltál Kosztolányi szavaival: „A szájad egy kis rózsaszínű színház...” S akkor én hirtelen elhallgattam. Rájöttem^ hogy most, ebben a feldúlt világban semmi se fontos csak az, hogy te 30 éves vagy, dús, sötétszőke hajad a szemedbe hull és fehér fogsorral nevetsz rám, a 26 évesre, akinek a „szája egy kis rózsaszínű színház...” A vacsoráról meglógtunk, sült halat ettünk papírból és ültünk az elsötétített Füred utca padján, néztük a holdfényes vizet és hallgattuk a repülők távoli dübörgését. Másnap „komolyak” voltunk. Megnéztük a Jókai relikviákat, aztán fürödni mentünk. Akkor még állt az a négyszögalakú, cölöpökre épített faalkotmány ami még a múlt század végén épülhetett abból a célból, hogy a bokáig érő fekete klott fürdőruhás hölgyek bájait nehogy meglesse valaki. Mi már együtt strandolhattunk, egészen addig míg fel nem ordítottak a szirénák s az öreg kabinos kétségbeesve rázta kis kézicsengőjét; — Mindenki hagyja ed a fürdőt, légi veszély! EGYMÁSRA NÉZTÜNK s a víz alá bukva ki őszben net ek reng doboló tüzes kedvem s első rácsodálkozásom e gyönyörű-gonosz-egyetlen világra nyitott tenyerű búzaföldek bennetek fürdik ma is tisztára szemem lábamba szúr ezernyi tűztél az éles tarló kötelet terítettem , . tj,,| , szedtem markot s vágytam az élre hol a suhintásra fürjek röppentek föl azóta más a mezőn is a ritmus s csak én tudom minden ősöm lesi markomban mi marad ha szétmorzsolom a legszebb kalászt nek. Legnagyobb cél az életben éppen az, hogy minden ember erkölcsös legyen, vagyis reflexeiben, idegrendszerében hordozza a figyelmeztető táblákat. Azt kellene hinnünk már most, hogy minden egyéb erkölcsi norma ösztöneinkben él, csupán csak arra kell még figyelmeztetni bennünket, hogy ne vigyünk kutyát a helyiségbe. Ez bizony valószínűtlenül hangzik. Inkább úgy áll a dolog, hogy Mózes kései utódai abból indulnak ki: kicsin kell kezdeni, aztán majd jöhet a nagyobb ... Szokjunk hozzá előbb, hogy „kéretik a lábakat jól letörölni!” — aztán majd azt is megtanuljuk, hogy „Kéretik nem háborúzni!” Hát persze: ez még odébb van. Így aztán — bármilyen fájdalmas is — bele kell törődnünk napjaink táblarakó embereinek realitásába annál is inkább, mert még a lábunkat sem szoktuk jól letörölni. Ismét csak el kell ámul- nunk, hogy micsoda köny- nyűnek tűnik bár, s mégis micsoda nehéz dolog az általános erkölcsi haladás...!
