Békés Megyei Népújság, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
I KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Romvári Etelka E L DO RÁ DÓ állalatunk, a Lóding és Ka. iabérgyár, nemrégiben 2 '''l® kitűnő munkatársunkat, Fehér Pétert, és Fekete Pált kiküldte Eldo- rádóba. Azt a csöppet sem könnyű megbízást kapták, hogy próbáljanak ott felkutatni új piacot az Európában és a közeli földrészeken immár eladhatatlan termékeink számára. Küldetésük teljes kudarccal járt, a kint eltöltött három hónap alatt mindössze egy hatdolláros üzletet kötöttek; egy selymes lódingot, egy csontos kalabért és egy jóféle pálinkás csutorát tudtak csak eladni, azt is az ottani múzeumnak. Ütjük nemcsak kudarcokban, hanem élményekben is gazdag volt. Hazánk fiai közüj ók voltak az elsők, akik abban a távoli, legendás hírű országban megfordultak. Érthető hát a nagy kíváncsiság, amely- lyel hazatérésük után fogadták őket. Nekem nagy szerencsém volt; sikerült mindjárt másnap velük egy asztalhoz ülnöm az üzemi étkezdében. — Na, mi volt, hogy volt, meséljetek már! — unszoltam őket türelmetlenül. — Hát, kérlek, az egy tej jel-mézzel folyó ország! — mondta lelkesülten Fehér. Fekete lebiggyesztette a száját: — Az igaz, hogy mindenütt tej folyik, meg méz. Csakhogy többnyire közönséges kannatej és vegyes virágméz. Kilométereket kell menni, míg olyan patakra, folyóra lelsz, amelyikben pasztőrözött tej, vagy tiszta akácméz csörgedez. — Amerre csak jártunk: Hencidától Boncidáig folyt a bor, a drága lé! — folytatta töretlen lelkesedéssel Fehér. — Közönséges kövidinka — jegyezte meg száraz tárgyilagossággal Fekete. Fehér tovább áradozott: — Sült galambok röpködnek a levegőben! Az égből manna esik... — Amikor, persze nincs országos aszály, mint éj£ pen most is! — vágott közbe Fekete. — Ami pedig a sült galambokat illeti, csak jóindulattal lehet rájuk fogni, hogy röpködnek. Alig harminc kilométer per óra az átlagsebességük. Elfárad az ember szája, amíg nagy lomhán belecammognák. — A kerítést, természetesen, kolbászból fonják... — De milyen az a kolbász! — vágott közbe ismét Fekete. — Száraz, inas, mócsingos, rágós. Hja, az már nem a régi, világhírű eldorádói kolbász, csak amolyan eldorádói módra készült töltelék-áru. És az ellátás is akadozik. Gyakran kifogy a boltokból a kerítéskolbász, és sokszor fél esztendőt is kell várni, míg utánpótlás érkezik. — De ott csak három nap egy esztendő... — jegyezte meg szelíden Fehér kolléga. Fekete ezt sem hagyta ellenvetés nélkül: — De a szökőév négynapos. — Az emberek kacsalábon forgó házakban laknak... — A menőiké, természetesen, strucclábon forog! — A közlekedést kényeiTalálkozások Lukács Györggyel em érzem magam illetékesnek, hogy kísérletet tegyek Lukács György gazdag életének, nagyszerű művének akárcsak felvázolására is. Olyan jelentős személyiség, olyannyira korszakalkotó, egyedülálló, mindnyájunk életét magasító jelenség volt, hogy méltatlan lenne hozzá valamiféle felületes fogalmazás, felszínes, szók. ványos szó. Azoknak a kortársaimnák. akiket nemcsak életművével ajándékozott meg, de azzal is, hogy gyakrabban vagy sűrűbben találkozott velük, viszont kötelességük, hogy a találkozások felejthetetlen emlékét rögzítsék. Ezt kísérlem meg én is. Már kora ifjúságomban, az első világháború előtt, ismertem és tiszteltem Lukács György nevét, tudtam róla, hogy haladó, baloldali gondolkozó, azok közé tartozik, akik az új Magyarország előkészítésén fáradoznak. De szemtől-szem_ be egy történelmi napon találkoztam vele először, akkor hallottam először beszélni. 1919. március 21-én elméleti vitaestet hirdettek a régi képviselőházban, a Sándor utcában. Lukács György volt az előadó. Nem akarom szépíteni, kerekíteni az emléket, bizony már nem emlékszem rá, hogy mi volt előadásának a tárgya, de akkoriban ez sem nekem, sem a többieknek, a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságnak, mes varázsszőnyegek bonyolítják le... — A szőnyegek, mondanom sem kell, pecsétesek, foltosak, a rojtjuk szakadozott. És már a legkisebb légköri zavarok esetén órákat késnek... És így tovább. Ha Fehér fellelkesített, Fekete azonmód lehűtött. Ezek után végképp nem tudom, hányadán állunk Eldorá- dóval. Szerencsére, a mi vállalatunk vezetősége azt vallja, hogy egy kudarc — nem kudarc, és tutira vehető, hogy hamarosan ismét küldenek oda üzletkötőt. Radványi Barna sem volt különösen fontos. Tudtuk, hogy Lukács kommunista esztéta, a változásért kiálló filozófus, biztos, hogy a forrongó, forradalomba átcsapó élet igazságait hirdeti. A harctérről néhány hónapja hazatért, leszerelt katonák, a társadalmat átalakítani akaró munkások, diákok türelmetlenül várták az előadást. De alig mondott Lukács György néhány mondatot, hirtelen abbahagyta, mert mellette az emelvényen felbukkant egy rangjelzés nélküli, katonaruhát viselő fiatal férfi, a hetek óta illegalitásban rejtőző kommunista vezetőség tagja, Szamuely Tibor. És a teremben harsogta: — Győzött a forradalom, kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot! Lehetetlen szavakkal visszaadnom akkori érzéseinket, valamennyiünk izgalmát! És olyan természetesen vettük, hogy Lukács, a tudós, velünk együtt indult kifelé, beolvadva a tömegbe, amely az Intérna- cionálét énekelve, leszedte a termet díszítő zászlókat és a lobogókat magasra emelve tódult az utcára. Lukács György következő előadása ugyancsak emlékezetes számomra, márcsak azért is, mert az én kérésemre tartotta meg. ötvenkét esztendeje, 1919 júniusában a 'budapesti vörösőröknek művészi előadást rendeztem a Nemzeti Színházban és Gábor Andor biztatására Lukács Györgyöt kértem meg, ő tartson bevezetőt. Az ezerféle elméleti feladattal és gyakorlati teendővel terhelt közoktatásügyi népbiztos vállalta, hogy egy olyan közönségnek, amelynek nagyobbik része először volt színházban, a színpad és a művészet jelentőségéről beszéljen, érzékeltesse, mit jelent Ady, mit Bartók. Milyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon, hogy annak a pompás, merész, bölcs előadásnak a szövege nem maradt az utókorra. Bizonyítaná, hogy Lukács György már akkor, 1919 júniusában világosan Eső Zsadányi Lajos Csak cseperészik, hüppög bemaszatolja mezők sörényét, gilice tollát, és könnyének csöppjeit füvek pálcáira pergeti. felismerte, hogy milyen szoros, fontos kapcsolata van a nemes művészet és az úgynevezett egyszerű emberek (akik egyszerűen emberek) felemelkedése között és mindenütt, ahol módja volt rá, hirdette és segítette ezt. Aztán jött a bukás, jötték az emigráció keserves gyötrelmes évei, ültem az emigráns - tömegétkeztető helyek gyalulatlan asztalai mellett, kozmás, undorító szagok, selejtes ételmaradékok, elmosatlan edények bűzének felhői alatt Balázs Béla, Kassák Lajos, Lukács György és más any- nyi érdemes forradalmár társaságában. És voltak vitáink is, nagyrészt tisztelettel magamban dohogtam csak kultúrpolitikai ellen- véleményemet, de volt úgy, hogy — később talán éppen Kassák Lajos megítélésében — le Is írtam egyet és mást, ami nem volt azonos Lukács György állás- foglalásával. De az mutatja e nagyszerű férfi és példamutató jellem tisztaságát, hogy amikor később, már 1947-ben, Kassák Lajos hatvanadik születésnapjára nyilatkozatot kértem tőle, feledve a régi ellentéteket, elismerő sorokat küldött. Oly időben, amikor nem volt divat, meghajtani a zászlót Kassák Lajos előtt. Hű tudott, akart maradni eszméihez, mindenkori igaz meggyőződéséhez, ahhoz, ami szerinte a közösséget szolgálta. Tévedett is, de soha nem érdekből, mindig abban a hitben* hogy így szolgálja az ember magasodását. És ha észrevette, hogy tévedéseit a számára legfontosabb ellen akarják felhasználni, felemelte tiltakozó szavát. Utoljára két év előtt találkoztam vele, a Parlament ünnepi csarnokában. A Tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulója alkalmából hívtak össze bennünket, átvenni a kitüntetéseket. Az előttem levő sorban ült, kivel is beszélgetett? Hevesi Gyulával? Nem, Kőhalmi Bélával, akj azóta szintén már elment. Félig tréfásan, félig komolyan méltatlankodott. — Délelőtt kitüntetés-át. vétel, délután kettőkor ünnepi ülés, öt órákor fogadás, hát ki bírja ezt? Mit képzelnek, nekem dolgom van, munkám, mondom, dolgoznom kell..; egyszerűen nem engednek a munkámhoz... Irigykedve, csodálattal hallgattam, néztem törékeny, de tulajdonképpen nem törődött alakját; Nyolcvannégy éves volt akkor és haragudott, ha egy napra, két órára elszakították a munkájától. Nádass József
