Békés Megyei Népújság, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-17 / 167. szám
Washington Nixon elnök washingtoni idő szerint csütörtökön este 10.30 órakor, magyar idő szerint pénteken hajnali 3.30 órakor rendkívüli tv- és rádiónyilatkozatban bejelentette, hogy Csou En- laj miniszterelnök meghívását elfogadva 1972. májusa előtt látogatást tesz a Kínai Népköztársaságban. Az amerikai elnök bevezetőben rövid nyilatkozatot olvasott fel, amelyet, mint közölte, az Egyesült Államokban és a Kínai Népköztársaságban egyidejűleg hoztak nyilvánosságra. Az elnöki nyilatkozatna teljesen váratlanul és á legnagyobb titokzatosság közepette került sor. A Fehér Ház csütörtökön a kora esti órákban jelentette be, hogy az elnök „nagy jelentőségű nyilatkozatot tesz”, s egyúttal figyelmeztették az újságírókat, „ne is próbáljanak spekulációkba bocsátkozná az elnöki beszed témakörét illetően”, Nixon elnök bevezetőben a következőket mondotta: „A tartós béke érdekében kifejtett erőfeszítéseink eredményeként létrejött nagy jelentőségű új fejleményt kívánok ma este bejelenteni. Amint az elmúlt három év során többször hangsúlyoztam, nem lehet tartós és szilárd béke a világban a Kínai Népköztársaságnak és 750 milliós népének részvétele nélkül. Ezért tettem több területen kezdeményező lépéseket, hogy megnyissuk a kapukat országaink normálisabb kapcsolatai előtt. E cél érdekéiben küldtem legutóbbi külföldi körútja alkalmával dr. Henry Kissingert, nemzetbiztonsági tanácsadómat Pékingbe, hogy megbeszéléseket folytasson Csou En-laj miniszterelnökkel”. Az amerikai elnök ezután felolvasta a közös közleményt, amelynek teljes szövege így hangzik: „Csou En-laj miniszterelnök és dr. Henry Kissinger, Nixon einök nemzetbiztonsági tanácsadója 1971. július 9—11 között megbeszéléseket folytatott Pe- kingben. Csou En-laj miniszter- elnök, annak tudatában, hogy Nixon elnök kifejezésre juttatta a Kínai Népköztársaság meglátogatására irányuló óhaját, a Kínai Népköztársaság kormánya nevében meghívta Nixon elnököt, hogy 1972 májusa előtt, neki alkalmas időpontban látogasson el Kínába. A meghívást Nixon elnök örömmel elfogadta. Kína és az Egyesült Államok vezetőinek találkozója arra irányul, hogy normalizálják a két ország kapcsolatait és eszmecserét folytassanak a két felet érdeklő kérdésekről”. Nixon elnök ezután Kijelentette: „A közleménnyel kapcsolatos elkerülhetetlen spekulációknak elébevágvá a lehető legvilágosabb összefüggésben tisztázni kívánom politikánkat. A Kínai Népköztársasággal való új viszonyra irányuló lépésünk nem régi barátaink rovására történik. Nem irányul egyetlen más nemzet ellen sem. Mi barátságos kapcsolatokra törekszünk minden nemzettel. Bármely nemzet barátunk lehet, anélkül, hogy bármely más nemzetnek ellensége lenne. Azért folyamodtam ehhez a lépéshez, mert mély meggyőződésem, hogy valamennyi nemzet javára válik, ha csökken a feszültség és javul a viszony az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között” — mondotta az elnök, majd végezetül hangoztatta, hogy pekingi útja „békeutazás” lesz. Nixon elnök bejelentése általános meglepetést keltett, miután Kissinger Saigonban kezdett és Párizsban befejezett körútja során semmi sem szivárgott ki arról, hogy az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója nyilvánvalóan a Pakisztánban bejelentett „gyengélkedése” ide- j jén — feltehetőleg előzetes köz- I vetítés eredményeként — teljesí- ‘ tette titkos pekingi misszióját. A CBS kommentátora közvetlenül a bejelentés után arra hívta fel a figyelmet, hogy az elnök nem érintette a Kínai Nép- köztársaság ENSZ-tagságának kérdését, s csupán közvetve utalt arra, hogy a kínai—amerikai kapcsolatok normalizálását nem „a régi barátok”, vagyis nem a tajvani rezsim rovására hajtják végre. Az ABC tv-hálózat diplomáciai tudósítója ezzel kapcsolatban viszont azt emelte ki, hogy az elnök szükségesnek tartott „minden más nemzetet” biztosítani arról, hogy az amerikai— kínai közeledés „nem irányul ellene”. Az ABC kiemelte, hogy a tervezett látogatás bejelentése ,,a legjobbkor jön az elnöknek, mivel ez háttérbe szorítja az amerikai közvélemény előtt a DIFK legutóbbi 7 pontos békejavaslatát, amelynek ügyében Nixon defenzívába kényszerüli” . Az NRC tv-hálózat diplomáciai hírmagyarázója szintén úgy vélekedett, hogy az új fejlemény „csöíkkenti a vietnami háború kérdésében Nixon elnökre nehezedő hazai nyomást”. Az NBC egyébként azt a spekulációt is megkockáztatta, hogy Kissinger pekingi megbeszélései során esetleg szóba került egy Indokínával kapcsolatos nemzetközi konferencia lehetősége is. A spekuláció szerint felmerülhet az a lehetőség, hogy „Peking segítségére lesz az USA-nak egy indokínai rendezés elérésében”. U Thant ENSZ-főtitkár megítélése szerint Nixon elnök látogatása a Kínai Népköztársaságban új fejezetet nyit a nemzetközi kapcsolatok történetében. „Az Egyesült Nemzetek Szervezetének jövőjére is kedvező hatással lesz” — jelentette ki. Londonban a külügyminisztérium közölte, hogy előre tájékoztatták az eseményekről, amelyet a brit diplomácia megelé- .. gedóssel fogad. A japán kormány ugyancsak ; előre értesült arról, hogy Nixon 5 elnök a meghívást elfogadva a j Kínai Népköztársaságba utazik. : A japán kormány — ha „óva- j tos” módon is — „fontolóra ve- ■ szí Kína-politikája felülvizsgá- 5 latának” lehetőségeit. A dél-koreai külügyminiszté- ■ rium „valóban meglepő fejle- » menyről” beszél; Ausztrália ! Manilában tartózkodó külügymi- ! nisztere úgy tartja, hogy a világ ; országainak jó része megvárja • Nixon látogatásának eredmé- ■ nyeit, mielőtt bármilyen újabb : lépést tenne a Kínai Népköztár- : sasággal való kapcsolatait ille- ; tőén. A tajvani rezsim külügymi- : nisztere a tervezett látogatást • ,,a kommunista Kína által foly- : tatott lélektani hadviselés” ered- 5 ményének minősítette. Pénteken ; hajnalban rendkívüli ülésre | hívták össze a tajvani kormányt ■ a látogatás várható kihatásainak • megvizsgálása céljából. A há- : romnegyedórás tanácskozást kő- : vetően a kormányzat szóvivője j kijelentette: „A kormány hatá- ■ rozott tiltakozását jelentette be • az Egyesült Államok kormányá- : nál.” Az ezzel kapcsolatos rész- j leteket a délelőtti órákra terve- ; zett sajtóértekezleten ismertetik. ■ Ami a Nixon-bejelentés házai • visszhangját illeti, McGovern ! szenátor „fejet hajt Nixon íté- ; lőképessége előtt”, amely a meg- j hívás elfogadásában jutott kife- ; jezésre. Mansfield, a szenátusi ! többség vezetője, a Kínai Nép- j köztársasággal való kapcsolatok : megjavításának régi híve ,,bol- j dogságának” adott kifejezést; ; Humphrey szerint az elnök uta- | zásának „óriási jelentősége lehet | az indokínai háború mielőbbi S befejezése szempontjából”. Ge- 5 raid Ford pedig arra számít, 5 hogy az elnök és Csou En-laj kínai miniszterelnök megbeszélésein szóba kerül egy indokínai békekonferencia összehívásának lehetősége is. Husszein légierők bevetését rendelte el a gerillák ellen Bejrút—Amman A palesztinai gerillaszervezetek péntek hajnali közleményei szerint folytatódik a harc a gerillák és a jordániai katonaság egységei között. Husszein király elrendelte a légierő bevetését is a- gerilla táborok ellen; a közlemények szerint a katonaság az Ammantól északra fekvő körzetekben a kora reggeli órákban napalmbombákat is bevetett. A Palesztinái Felszabadítás Népi Frontja ugyancsak közleményben jelentette be, hogy egységei kivonultak Dzserasból és Adzslunból, miután súlyos veszteségeket okoztak a királyi alakulatoknak. A harcok térségében óriási tüzek égnék; a katonaság még mindig nehéztüzérséggel lövi a gerillatáborokat. A lengyel miniszterelnök Berlinbe utazott Berlin Willi Stophnak, az NDK miniszterelnökének meghívására pénteken Berlinbe érkezett P. Jaroszewicz lengyel miniszterelnök. Heikal — a marokkói véres eseményekről Kairó Pénteken első ízben jelent meg hivatalos kommentár az Egyesült Arab Köztársaságban a Marokkóban lezajlott véres eseményekről. Heikal az A1 Ahram főszerkesztője, a lap pénteki számában a következőket írja: — Az egész világon aligha található még a marokkói feudalizmushoz hasonlítható társadalom. Az országot az uralkodó családok és a külföldi kizsákmányolok csoportja tartja kezében. A lakosságot csupán munkaeszköznek tekintik, a tömegek számára nem adják meg a véleménynyilvánítás jogát és az országban nincs lehetőség a fokozatos változásra. — A diákok, parasztok és munkások ezreit tartóztatták le. Ezreket hurcoltak el otthonaikból, az utcákról és hozzátartozóik sosem látták őket viszont. Heikal, Ufkir teljhatalommal felruházott belügyminisztert az „elnyomás és a terror élő megtestesítőjének” nevezte és kijelentette, hogy Marokkóban fizikailag terrorizálják a munkások szervezeteit. Az A1 Ahram főszerkesztője elmondotta, hogy az 1969-es Nyugat-berlini négyhatalmi tanácskozások Pénteken, 24. találkozójára ült össze Nyugat-Berlinben a négy nagyhatalom képviselője, hogy folytassák a nyugatberlini kérdésről 1970. márcusában megkezdett tanácskozásaikat. A találkozón Pjotr Abraszimov, a Szovjetunió berlini nagykövete, Kenneth Rush, az Egyesült Államok ,Roger Jacküng, Nagy- Britannia és Jean Sauvagnar- gues, Franciaország bonni nagykövete vesz részt. A tanácskozáson Pjotr Abraszimov elnökölt. rabati csúcsértekezleten személyesen találkozott Hasszán rezsinkének néhány ellenfelével. Ezek neki kijelentették: „a lakosság forrong, az országban a terror tombol. Számos kétség- beesett lépés várható, de mi mást tehetünk?” Az A1 Ahram főszerkesztője végezetül kifejti, hogy szerinte az államcsíny szervezői nem lehettek kapcsolatban külföldi országokkal, mert „bárki, akinek ilyesmi jutott eszébe, jó előre tudhatta, hogy Ufkir szeme mindenütt ott van és az ilyen kapcsalatot azonnal leleplezi. Tájékoztatási egyezmény hazánk és Szudán között Pénteken a Parlament Gobelin-termében aláírták a Magyar Népköztársaság és a Szudáni Demokratikus Köztársaság közötti első tájékoztatási egyezményt, valamint az ennek végrehajtására vonatkozó 1971—72. évi munkatervet, amely elősegíti a két ország népei által elért eredmények kölcsönös megismerését, biztosítja a két ország hírügynökségei és újságírói szövetségei, valamint a rádió és televízió társaságok közötti közvetlen együttműködést. Sor kerül műsorok, híradó- és egyéb filmek cseréjére, valamint fiatal szudáni rádió-szakemberek és újságírók magyarországi továbbképzésére. Mikor Kissinger, Nixon elnök külön- megbízottja néhány nappal ezelőtt Indiában járt, az újságírók feljegyezték: a hivatalos fotográfusok előtt az elnök bizalmasa széles mosoly- lyal nézett a lencsébe — Gandhi asszony, India miniszterelnöke azonban szomorú, szinte komor arccal a távolba tekintett. Az indiai kormány vezetőjének hangulata fejezte ki hűségesen a valódi helyzetet. A nagy kelet-pakisztáni politikai robbanás óta a helyzet szüntelenül romlik és óriási a veszélye annak, hogy végül is ellenőrizhetetlen konfliktus felé sodródik! Kelet-Pakisztánban a kormány fegyveres csapatai összezúzták az ellenállás első hullámát és úgy látszik, szilárdan kezükben tartják a városi központokat. Mióta azonban a monszun esők rázúdultak a tartományra — egyre több jelentés számol be arról, hogy megélénkült a partizántevékenység, fegyveres csoportok vágják el a kormánycsapatok összeköttetéseit. Indiát különösen az nyugtalanítja, hogy a partízánháború kibontakozásával, illetve második hullámának megerősödésével párhuzamosan a pakisztáni kormány akciói törvényszerűen fokozták az India és Pakisztán közötti feszültséget is. Ennek a feszültségnek egyik összetevője a menekült-probléma alakulása. Eddig — indiai források szerint — több, mint hatmillió ember áramlott Kelet- Pakisztánból a szomszédos indiai tartományokba. Az emberi szenvedésen, a kolerajárvány szörnyű pusztításain túlmenően, az utóbbi hetekben ez a mene- kült-özön különleges politikai veszélyeket is tartogat. Közvetlenül a pakisztáni központi hadsereg terrorhadjáratának megkezdése után a menekült-problémának még nem volt vallási jellege. Az első másfél-kétmillió Pakisztáni szakadék menekült között egyaránt voltak hinduk és mohamedánok. Most azonban egyre világosabban kiderül, hogy a Kelet-Pakisztánban működő katonai elnyomó gépezet az elnyomás súlyát a hindu lakosságra koncentrálja! 1947-ben, amikor a korábban egységes Bengál tartományt az angolok kettéosztották, a Pakisztánnak jutó területen maradt mintegy tízmillió hindu. Az utóbbi hetekben ebből a tízmillióból négymillió özönlött át indiai területre! Ez pedig egy potenciális „vallásháború” veszélyét rejti magában a két ország között. Nem titok ugyanis, hogy Indira Gandhi kormányának szélsőjobboldali hindu ellenzéke is minden eszközt kihasznál a szenvedélyek felszítására és óriási nyomást gyakorol a kormányra. Kelet-Pakisztán és India határain a feszültség szüntelenül növekszik. Az utóbbi hat hétben, indiai források szerint, ötször három napig zúdítottak aknatüzet pakisztáni csapatok indiai területre — méghozzá Kalkutta városától alig nyolcvan kilométernyire. Ugyanakkor Pakisztán is vádat emelt: azt állította, hogy indiai csapatok több ízben átléptek pakisztáni területre. A feszültség harmadik forrását a Kelet-Pakisztánnal szomszédos indiai állam Nyugat-Ben- gál belső helyzetében kell keresni. Ez az ország legproblematikusabb tartománya, miután rendkívül erős az Indiai Kommunista Pártból kiszakadt ultrabaloldali „Marxista—leninista Kommunista Párt” és az attól is balra álló, nyíltan Peking felé forduló . úgynevezett Naxalita- mozgalom befolyása. Ezek a mozgalmak az államban uralkodó, az indiai tömegek átlagos helyzeténél is súlyosabb nyomorúság, s a nyomor okozta jogos elkeseredés szenvedélyeiből táplálkoznak. A „nyomor hadseregét” feldúzzasztó menekült- milliók beáramlása még fokozza, egy belső háború kirobbanásának lehetőségét. India tehát voltaképpen aggódva szemléli a kelet-pakisztáni partizánmozgalom kibontakozását, miután az átdobhatja a csóvát a határon és egy általános „bengáli háborúhoz” vezethet. India érdeke olyan politikai megoldás lenne, amely a pakisztáni állam keretein telül létrehozná az erőteljes önkormányzattal rendelkező Kelet-Pa- kisztánt Ilyen megoldás lehetősége azonban meglehetősen korlátozott. Jahja Khán kormánya a nyílt fegyveres terrort választotta és a jelek szerint már túljutott azon a ponton, ahonnan még vissza lehet fordulni. Az indiai politika Kína mellett az Egyesült Államokat messzemenően felelősnek tartja a politikai rendezés elmaradásáért. Üj-Del- hiben joggal vetik fel, hogy a pakisztáni rezsim mind gazdaságilag, mind a fegyverszállításokat tekintve, továbbra is elsősorban az Egyesült Államoktól függ! Gandhi miniszterelnökasszony nyíltan megmondotta Kissingernek: Washington feladata az lett volna, hogy a Pakisztánnak nyújtott politikai és gazdasági segély felfüggesztésével Jahja Khán rezsimjét a po- litkai megoldás irányába szorítsa! Az amerikaiak ezt nem tették meg —- mégpedig azért nem, hogy Pakisztán továbbra is tagja maradjon az amerikaiak által vezetett katonai blokkrendszernek. Másszóval: Washington a maga stratégiai érdekeinek mindent alárendelt — s ezzel vállalta a bűnrészességet egy szinte beláthatatlan következményekkel járó indiai—pakisztáni ösz- szecsapás esetleges kirobbanásában. Nixon kínai mngiiivása