Békés Megyei Népújság, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
KÖRÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A bicegő Baráth Lajos novellája Capriccio Fíladelfi Mihály füveken ül meg fákon röpdös kivirágzik cserepes számon egy piros arcú induló megtelik élettel a tér megül a fákon füveken röpdös a sok pacsirta jelző villog szanaszét bolyong szénaillat valami időtlen szerelem s mint nyáját méla völgylakó úgy terelem úgy terelem Harmadnapon Sass Ervin sötét csak egy lámpa csend öröm kiáltás szürrealizmus esetleg meghalok nélküled általad ^ benned hová vezettél merre mentünk drágám szép istenem élünk ujjaink összeforrtak sziámi ikrek jaj a szívünk Is összeforrt ha meghalok szétválasztanak r az égen zöld csillagok meztelen remények gázlók hidak áradó vizek nap tűzistem halak szelíd anyám öledből ím feltámadok fény szupernóva MI Mladonyiczky Béla ttia Efirenburg ekettyésnek nindmáig nem tudom a ren- des nevét, azt >em, hogy miért éppen ezt a fura gúnynevet kapta. Valójában nem csúnya megszólítás ez, igazi névnek is elvállalhatná sok ember. Taihó nevű is dolgozott velünk egy műszakon, s ő is megfelelőnek tartotta a nevét. Rekettyés nem. És ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen kitalált valami tréfát Rekettyés kárára Egyszer patkányt fogott és milszekunra kötötte. Rekettyés, amikor meglátta a szerencsétlen állatot a sínpár közepén tefhetetlenked- ni, vigyori képpel indult feléje. ■— Gyere csak, szén becs - kém, gyere! — sziszegte. — Te etted meg a finom kis szalonnámat? Megy a patkányhoz, markában egy széndarabbal. Jónás meg ott les a sarok- stompnál, a drót másik végét szorongatva. Amint meglendült Rekettyés keze, elrántotta a már-már alig mozgó párát. — Ugrálsz, bitang? — káromkodott Rekettyés és új széndarabot keresett. Mert ahhoz nem volt bátorsága, hogy a markával megfogja az állatot Talán éppen az undorító kinézése miatt Meg nem is jó a megvadult patkányhoz csupasz kézzel nyúlni. Mikor már harmadszor tévesztett célt Rekettyés dobása, előbújt Jónás, cigány kópén ördögi vigyor, és csak miután megállt a nagydarab ember előtt, kezdett el hahotáznl Vissz, hangzott a nevetése a vágatban. — Még egy döglött patkánnyal se bírsz? — kérdezte, s ujjaival a megtoá- vult ember szeme közé mutatott. — Bolondos vagy, Rekettyés! Hát ez, ez a „Bolondos vagy. Rekettyés” fájt a legjobban a kuplisnák. — Egyszer elvihetne a sátán! — morogta a kuplis; bohémot termetét egy otrombán nagy fej tetézte be. Olyan durbincs orra volt, és olyan hatalmas és kerek, ugyanakkor bamba tekintetű szempárja, hogy szinte az ábrázatára, a mozdulataira — egyszóval az egész emberi lényre volt írva a háromkerekűség. Jónás pedig nevetett, nevetett és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstrevárók szalormázfcak. Csuklójára rátekerve a milszekund, a végén a patkány, már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberékre. — Láttátok? Láttátok? Rekettyés egy döglött patkánnyal se bírt. Megijedt tőle, bizonyisten, megijedt! Rekettyés meg, hogy a rosszat még rosszabbai ne tetézze, szótlanul kullogott Maás után. — Ki á zisten látta, hogy drótra fűzték? — kérdezte gyámoltalanul. — Setét van, oszt nem lát á zember... Mart így beszélt ez a Rekettyés. „A zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktattuk, magyaráztuk neki; ilyenkor elszé- gyellte magát és visszahúzódott Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az ember? Ki tudja! Annyit tudtunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányához. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg, hogy a bolondsága nyilvánvalóvá vált, az akna magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért mégha egy keresztbe-szalmát nem tesz, akkor sem. Dehát Rekettyés szorgalmas ember volt A bányamester, vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant amit meg ne tett volna, és hogy tisztességes szenelőcsapathoz nem került az azért volt mert a vájárok tartózkodtak tőle: „Három kerékkel a csille is csak biceg. Ki tudja, hogy mikor borul fel? Én vállaljam a felelősséget?” — így aztán senki nem fogadta párjául Rekettyési. Mikor meg Jónás idekerült — fiatal vájár volt —, akkor mindjárt kinézte magának a félkótyást és ugrasztottá, vég nélkül. Mert a drótra kötött patkány nem az első esete, de még kitalált ennél kacifántosabb ugrasztásokat is. A fürdőben, amíg lemosdottak, gyors öltésekkel bevarrta Rekettyés nadrágszárát. Persze, ilyesmire fel kell készülni. Mert férfi ember honnan vesz elő csak úgy ripsz-ropszra tűt, meg cérnát? Jónás hozott magával Máskor meg csípőspaprikával kente be Rekettyés kulacsának a száját; a szerencsétlen egész nap az ajkát fújta. — Erősebb az a csipetnyi paprika, mint te! Te mélák! — s nevetett, összegörnyedve és könnyhullatásig, hogy muszáj volt vele kacagni. — Egyszer megjárod, — intette Novák, a körzeti aknász. — összecsomagol téged ez a Reketyés és akkor világcsúfja leszel! — Engem? — hetvenke- dett nevető-komolyán Jónás. — Ilyen embereket szoktam reggelizni — No! Csak vigyázz. Ha egyszer ez az ember elveszti a béketűrését, akkor ... Isten oltalmazzon téged. Én emlékszem ilyen esetre. Nekem szomszéd- falumbelim... — Mit csinált ez a Rekettyés? — kérdezte félvállról Jónás. — Egyszer egy gúnyoló- ját — talán az adta neki a Rekettyés nevet — taligás- tól, szamaradtól beborította az árokiba. Ügy bizony^ De Jónásnak nem használt a figyelmeztetés. Egy fizetési napon (éjsza. kásák voltunk) az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vicceket meséltek, meg számolgatták az emberek, Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni Kivárta, amíg mindenki a pénzéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek megakadt a szeme rajta. Rekettyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belsejében milyen húrok pendültek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem saj- dult-e bele egy-egy igazi gondolat a valóságos életéről: a szerencsétlen kele- kótyaságáról, a kitaszítottságáról, a magányosságáról? Mert ha igaz, akkor a féleszűeknek is akad józan, tiszta percük. Amikor felmérik önnön szerencsétlenségüket és talán ebbe zavarodnak bele. így zuhannak vissza abba a feneketlen zsákba, melyből újra csak nagyon hosszú idő múltán bukkannak elő a végzetes tisztaságba. Bonyolult dolog ez, nem lehet tudni bizonyosat. Mint ahogyan dehogy tudta ez a Rekettyés, hogy a pénztároslány, aki fizette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépeket? — Maga aztán helyre fiú! — mondta neki olykor. — Ha este meghívna egy vacsorára, valamelyik előkelő vendéglőbe, bizony örömmel elmennék magával. Rekettyédnek azonban a bolondságánál csak a fél- szegsége volt nagyobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket hallott magáról akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt. Megszámolta a pénzét és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott — Nem mered bevallani ? — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod magadnál a fényképét? — Én? Méghogy én? — restelkedett — Megvetted a sarki fényképésztől. Fizettél érte vagy egy százast. Csakhogy hozzá juss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebében. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett — Nem szégyellj magát? Az én fényképemmel dicsekszik? Mindenki nevetett. Rekettyés pedig dühödt pillantással méregette Jónást és a pénztároslányt Még tiltakozni, mentegetőzni sem mert. A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te szamár! Te patkányvadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lányok fényképével dicsekszel ? Rekettyés tűrte, tűrt» a sértegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta s talán arra várt, hogy menten összeomlik. Aztán elpattant benne valami. Egy hirtelen mozdulattal átnyalábolta Jónást és megindult vele a műhelyudvar irányába, oda, ahol a rossz, bicegős csilléket javítják. Jónás tehetetlenül csapkodott öklivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta össze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Megöllek! — Belefojtja a vízbe ez a kelekótya! — morogták többen. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szállott meg, vitte, vitte és beleejtette egy vízzel teli csillébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. Jónás, amikor kiszabadult, újra meg újra neki akart rontani Rekettyés- nek. Már a kését is kivette, megtörölte nadrágja szárába. Egyszerre fázott és égett a szégyenletes dühtőL Ügy vicsorgott, mint egy megtépázott far- kaskölök. — Megölöm! Ketté hasítom! — Mondtam néked, hogy a végén megjárod! — figyelmeztette Novák. — De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! pénztáros kis- lány bezárta az elfüggönyö- ablakot, V*"T"» s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tüle- kedőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak annyi, hogy Jónás nem jött műszakba. Negyedik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét és elutazott A következő két fizetésen Rekettyés még türelmesebben várt a sorsára. Mintha megfogyatkozott volna hatalmas feje, és sápadt volt. Sokan úgy mondják, a biztató szót leste annak a lánynak az ajkáról. A bo- londító, biztató szavakat. Csak a szeme parázslóit, amint reszkető kezét kinyújtotta a bérért. Nehézkes betűkkel leírta nevét a bérjegyzékre. Több ezután nem történt vele. Még any- nyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk. Mondják, hazament a falujába, ahol egy portát és . egy kicsiny házat örökölt. Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megöregedett, megroppant. Hívták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a lány...? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak... S amikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony minek mennék én oda...? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amiker türelmesen várt a sorára. S talán egy pillanatra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán újra belezuhanjon a bicegő végtelenbe, az ő igazi világába.
