Békés Megyei Népújság, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-21 / 68. szám
Kislány és katonák Dang Manh Thüong tárcája 5,H* tüzérüteg egy magas domb tetején helye2flsedett rözelőáUá^ba, Az egyséig tagjai közül még senki sem sebesült meg, pedig már jó néhány ]ökhajtáso6 amerikai repülőgépet leszedték. A domb lábától mintegy kétszáz méternyire folyócska csörgedezett, és egy keskeny ösvény vezeteti; valahonnan a távoliból. Az üteg harcosai na* pomként tapasztalták, hogy az ösvényen többnyire ugyanabban az időpontban egy kisgyerek bukkan föl, s magát lombokkal álcázva halad célja felé. A sas- szemű tüzérek azon vitatkoztak, hogy a lombok alá bújt, ugrándozó, le-legug- goló kisgyerek fiúcska-e, vágy kislány? — így csak a fiúk szoktak ugra-bugrálni! — vélte az egyik katona. — Kislány az, barátom! — állította a másik. — Hiszen virágot szed!... A vita során mindig Hoan, a szakács jött tűzibe a legjobban, s él is határozta, hogy végére jár a dolognak; Amikor a kővetkező nap hajnalán ismét kirajzolódtak a távoli dombok zöld száulettjei, Hoan felkapta a vödreit és leballagott a patakhoz. Miután telemerítette az edényeket, leült egy kőre és várt... Az éló bokor hamarosan fel is tűnt az ösvényen, szaporán közeledett, s most már semmi kétség sem férhetett ahhoz, hogy ez a zsenv. learcü, könnyűléptű kis teremtés — leányka. Var- kocsai mosolyogni valóan rövidkék voltak. A kislány egyik kezében aktatáska, a másikban pedig ételhordó volt. A katona előtt szó nélkül megállt. Az álcázásra való gallyakat lerakta a háta mögé a földre, ajkai mosolyra húzódtak: — Jó reggelt, bácsi? — Szervusz... Iskolába igyekszel? — lépett közelebb a kislányhoz Hoam — Igen. Iskolába. — No, gyere, pihenj le egy kicsit — telepedett vissza Hoan a kőre, s ölébe ültette a gyereket. — De miért ilyen kora reggel mégy? —■ Mert anyuka így parancsolta... Ilyenkor még nem igen járnak a repülők; — Hanyadfkos vagy? — Elsős. — És hazafelé miért olyan későin jársz mindig? A kislány nagy, kerek szemekkel bámult a katonára. Nem tudta elképzelni, hogy ez az ismeretlen ember honnan tud őróla ilyen sok mindent? — Anyuka nem engedi —, válaszolta készséggel a lányka —, hogy hazamenjek ebédre. Ezért viszem magammal a déli ennivalót is — mutatott a kis ételes- re. — Estefelé már nem jár annyi repülő, g nem is vesznek olyan könnyen észre. — Hogy hívnak? — Hay. — És hány éves vagy? — 'Hét Elsőibe járok. Muy tanító néni tanít. Arra lakunk, ni! — mutatott apró, rózsaszín kezecskéjével egy távok domb felé. — Az én apukám is katona. Anyukám pedig a teatermelők brigádjában dolgozik. Ha nagy leszek, én is teát fogok szedni. Any- nyi aranyos kis lepke van a teák között a dombokon! — Nem nehéz ezeket az ágakat hurcolni? — mutat- tott Hoan a lerakott gallycsomóra. — Hát nem éppen köny- nyű, de muszáj hurcolni. Azt mondta a tanító néni, hogy így nem vesznek észre olyan hamar a repülők... . s; Hoan futva ért fel á vödrökkel a dombra. — Na, ugye nékem volt igazam! Kislány! — mesélte el a többieknek a találkozást. A kislány-pártiak elégedetten veregették Hoan vállát, a fiú-pártiak meg savanyúan dünnyögték. De az ügy ezzel még nem volt befejezve, mert valaki azt mondta: — Hát bizony elég nehéz is annak a szegény gyereknek azokat a gallyakat cipelnie, még az iskolatáska és az ételhordó mellett! — fis ral lenne, ha varr- nánk néki sátorlapból égy terepszínű kis ruhát? — javasolta egy másik tüzér. — Pompás ötlet! — helyeseltek a többiek. S úgy is tettek, ahogyan mondták. A terepszín ú kis köpeny egy-kettőre elkészült. Másnap reggel Hoan vitte le a patakhoz, s boldogan nyújtotta Haynak. — No, rajta! Vedd csak fél! A kislány szót fogadott — No, mát szólsz hozzá? Szép? Tetszik? Hay kissé értetlenül, de boldogan simította végig újjacskáival a zöld színű anyagot. — Nagyon tetszik.« — Ezt a mi katonáink varrták neked, Hay. Ajándékba. örülsz neki? A kislány gyors mozdulattal vette le magáról a köpenyt és a szakács felé nyújtotta. — Tessék. Visszaadom; — Visszaadod?! És miért? Miért nem fogadod él ajándékunkat? Jó szívvel adjuk, hidd el! — Anyükám azt mondta, hogy idegenektől semmit sem szabad elfogadni! — No, de hát mi nem vagyunk idegenek — terítette vissza Hoan Hay vállacskájára a köpenyt. — Mondd meg a mamádnak, hogy ez a katonák ajándéka, meglátod, még ő is örülni fog neki! ... E naptó] kezdve a katonák hajnalonként és késő délutánonként felváltva jártak le vízért a patakhoz, hogy találkozzanak a kislánnyal. Hay mindig örömmel állt meg, s újságolta el a vele történteket: — Ma egy új éneket tanultunk! — Ma tízest kaptam olvasásból! — Ma én rajzoltam a legszebb körtéket! — Otthon én mindig segítek anyukának, s már rizst is tudok főzni! Az egyik napon aztán mégis hiába várták a tüzérek áss Ösvényen Hay-f. Vajon mi történhetett? Egyre lesték, távcsővel fi- gyelgették a domboldalt, ám a kislány még dél tájban sem mutatkozott És még később sem. A katonák gondolataikba merülve aggodalmaskodtak. Beteg lenne?... Vagy talán az éjszaka a repülők, amelyek arra jártak...? Alkonyat után Hoant küldték le a faluba, hogy járjon végére a dolognak. „Bizonyára csak beteg. Bizonyára csak beteg” — hajtogatta egyre magában a szakács, s futva tette meg az utat a faluig. Amint azonban kibukkant az erdőből, megtorpant. Borzalmas látvány fogadta. Lerombolt, füstölgő, vagy még égő házak me- redeztek esetlenül a semmi felé. Az egyik ház romjai között egy hajlott hátú öreg néni keresgél Hajtatott valami, vagy valaki után. — Nénike, — szólította meg Hoan az idős asszonyt, — ezeket a házakat itt az éjszaka bombázták le? — Igen. Persze — tekintett feléje gyanakvóan a néni. — Ki vagy te? — Egy a katonák közül. Errefelé van az állásunk... & mondd csak... a Hay-ék háza... az is leégett? — Le. Teljesein porig égett-: A család az elmenekült... a néni lassan, fájdalmasan, vontatottan kezdett beszélni az elmúlt éjszakáról, a repülők megjelenéséről, a bombázásról, Hay sebesüléséről... Hoan meg csak állt, állt, s szinte kővé- meredve hallgatta a fájdalmasan koppanó szavakat. — Csak nem rokona vagy a családnak? — kérdezte végül az asszony, s Hoan csak éppen mormogott valamit válaszképpen. Mire a néni vállalkozott rá, hogy elvezeti az erdőbe, s megmutatja neki Hay-ék rejtekhelyét. A kunyhó az erdő sűrűjében állt, nem is olyan messze a falutól. A sebesült kislányt — akit éppen etetett az anyja, a katona belépésekor — rögtön észrevette és felismerte Hoant Szólni is akart valamit mindjárt, de csak az ajka mozgott, hang nem jött Jd rajta. Látszott a gyereken, hogy rettenetesen szenved, s hogy magas láza lehet Csupán a szeme égett-ra- gyogott olyan tisztán, okosan, mint azelőtt mindig. Hay feje mellett ott hevert az ismerős iskolatáska, 6 egy darabka zöld színű anyag. — Elégett.:. — súgta szinte alig hallhatóan a kislány. — Annyi baj legyen! — próbálta vigasztalni Hoan. — Majd varrunk mi neked egy újat... S az még szebb és jobb lesz, mint amilyen ez volt!... ;.. Másnap reggel; amikor ellenséges lökhajtásos gépek jelentek meg a horizont felett, a „H” tüzér- üteg katonái még gyorsabban és pontosabban irányították fegyvereik csöveit a közeledő célpontok felé. A katonák szemében és szívében még inkább fellángolt a gyűlölet, s a legelső sortűz után máris zuhanni kezdett egy repülőgép. A gyilkos vasmadár pillanatok alatt a földbe fúródott, s a tüzérek állásától nem is olyan mesz- sze robbant szét százezer, millió darabra... Fordította: Krecsmáry László Parasztolvasók Méty*« Ferenc Ha kék az ég a a Nap még felragyog, figyeld a földben mozduló magot, a csírát, mi bújik szemlátomást, hogy elhagyja a sötétség honát. Hogy tör elő, ami élni akar: a zöld vetés, a leírt szó, kihalt tájakon, a pusztán, a még ma is világ végén: beszél a néma is. Könyvek fölé hajolva szüntelen, hogy tágul, nyílik, vág az értelem az emberben, aki most érti meg, mit hoznak elé a látó szemek, s mi lehet még, minő hatalmat ad a nyert tudás, amely akár a Nap, kigyúl s fényét úgy teregeti szét. hogy elbújjon örökre a sötét. Koratavasz KerAnyl Grácia Felhők vonulnak rom feleit váratlan jött a tavasz, nem fáj jégzöldből kékre vetkezett a Balaton, e tengeres táj Árnyak borítják a füvet le se kopott, csak ml kopunk meg vajúdva sírnak a rügyek vágyott zene a mi fülünknek Nézd, a kiboruló ibolyák hogy összehúzzák gyenge válluk repülnek fennen a libák de holnap megnyesik a szárnyuk Arcod bronzába belekap a kor, ráncot gyűr derekadra tiszta vagy, mint a madarak dalaim szivárványon atyja! Nádfödeles szívembe te költöztél be, akár a fecskék, a teremtmények élete bennem repes, ha te szeretsz még t Bereznai Péter Csatád
