Békés Megyei Népújság, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
A magkakas Kollárik János tárcája égered ménybem ősz volt Vagyis... inkább talán olyan tél- feleseit Afféle esaik — nem esik, nedves, nyirkos idő. Amikor elkezdi már hó, amikor befejezi meg eső. De él sa kezdi, be se fejezi, tehát eső is meg hó is. Naptár szerint pedig még csak október. Didereg az ember már akkor is, amikor csak kipillant a párás, asőverte ablakon. A felhők meg veszett alacsonyan jártak. Némelyiknek a hasa már-már a házak tetejét súrolta. Persze, hogy beleakad egyik- másik tévéantennába vagy kéménybe, aztán megered belőle a nedvesség. Útra készülődtünk ép- ipen, rokonlátogatóba. Minden évben megtesszük ilyenkor. Összejön a család. Vagy itt vagy ott Most ebben az istenverte ‘időben ml voltunk a sorosak. Már felpakoltuk a M- pakolití valót, amelyből jutott mindenkinek. Anyám- mák, apámnak meg nékem as, amikor anyámnak valahogy eszébe jutott, hogy vigyünk legalább egy eleven tyúkot vagy inkább egy kakast mert anélkül már mégse induljunk eL Apám meg én e gondolatra laposan összenéztünk. Láttam, hogy rneűd sem tetszik túlságosan ez a túlhordott javaslat hiszen már mindannyian puccban voltunk, aztán a tyúkól körül meg igencsak mély az az összefolyt latyak, mivel az az udvar legmélyebb pólusa. Nehezen mozdultunk, hátha a készülődés hevében elfelejti anyám azt a nyavalyás kakast Fenét felejtette éL Még ránk is rfpakodott, hogy lóduljunk már és okvetlenül a magkakast fogjuk meg, mert az édestestvémek az dukál. Mit is tehettünk volna. Sajnálkozó pillantásokkal mértük végig fényes lábbelinket aztán lassan élvánszorogtunk a hátsó udvar felé, a tyúkólhoz, nagy cuppanósak kíséretében. Na megállj, te magkakas! Az ajtóhoz érve az öregemre nézek. Ö hallgat hát én sem nyitom® ki a számat A tyúkok aa eső meg a hideg behúzódtak a sarokba. Egymást melegítettek. Csaknem közepén» tyúkkupacnak ott a hatalmas termetű vörös magkakas te. Mint egy basa a háremben. Na várj csak, te magbasa! Apám lassan befelé húzódott én meg az ajtót álltam el elszántan. A tyúkok szétrebbentek és a kakas mintha csak érezte volna, hogy érte jöttünk, las- san_ hátrálva húzódott a sarok felé. Nem is mozdult előre, pedig a tyúkok egymás után rebbentek ki a lábam között meg a hónom alatt eszelős rikácsolással. Az egyik fiatal kakas — lehet hogy nemsokára 6 lesz a mag? — rémült vergődésében még az apám kalapját is leverte, sőt sarkantyújával végighasította hessegetótil tartott kezefe- jét Most már a magkakas is készülődött, félelmetes var- tyogá&féle hangot hallatva. Minden volt az, csak nem kakashang. Lehet hogy viadal előtt ezzel ijesztgették egymást mielőtt sar- kanytúkőstolót vették? Valószínű. De még nem mozdult, pedig már csak néhány jérce húzódott köréje. Azután mégis csak nekilendült Előbb apám felé vágódott de az öreg félrehúzódott. Nem is érte el csak a szárnyával. Apám utána sem nyúlt Elengedte az öreg? Nem akarja? Hiszen nem nyúlt utána. Na jól vám™ villant át rajtam. így hát én is a másik ól- dalra kaptam amikor a kakas megettem próbált kijutni. Csak akkor néztünk ősz- sze, amikor már kintről biztos távolságból hallottuk a vörös kaka« szárnycsapkodás utáni győztes kukorékolását. Hát ez kitett velünk. Af- fene a vörös taraját Ez csak magkakas akar maradni. Hát akkor maradjon — dünnyögte apám zsörtölődő elismeréssel. Összehunyorogva, de mélyen szégyenfejet hajtva caplattunk vissza a konyhába. No, hogy mit kaptunk. Anyám egy ideig csak a kakast szidta velünk együtt, mondván, hogy írmagja se maradjon. Meg hogy egy húrom pemdü- lünk, mármint ... mi... kakasok, aztán be sem fejezve kiment. Mi meg némán takarítottuk az udvar ragadós sarát megviselt lábbelinkről. Még nem is ragyogtak a szerencsétlenek, amikor anyám benyitott, hóna alatt azzal az istenverte kakassal. Kezünkbe nyomta, hogy kössük meg a lábát, aztán egészen röviden tudtunkra adta, hogy közben milyen véleménye alakult íri rólunk. Apámról különösen elemzőén fejtette ki körkörös gondolatait, amelyben tyúkok és kakasok is helyet kaptak. Még ha jól emlékszem, a szomszéd tyúkjait is belekeverte-; Rám csupán csak legyintett egyeft, mondván, hogy az alma nem esik messze a fájától, csakhogy egyikmásik esés után egy kicsit ütődött lesz. Aztán elindultunk végre rokonlátogatóba. Sülé István Öregasszony ffnereiségünk nem tegnapról való. Már talán kétéves lehet* 1969-ben jártam elő- sffiör a jugoszláviai Zrenjanin magyar lakta külső városrészében, Muzslyán. Tíz» ezer ember lakik itt, főutcáján egyre több az új ház, és sok a gépkocsi. Ez a két dolog azonban még nem siókat mutatna-bizonyítana arról, hogyan élnek a muzslyaiak, egy biztos: az élet sehol, náluk sem fenékig tejfel, azért, ami van, meg kell dolgozni. Két éve a muzslyai Petőfi Sándor művelődési egyesület székházában ismerkedtem meg legelőször a kultúra ottani irányítóival, mestereivel és soha nem csüggedő apostolaival. Lehet, hogy az „apostol” helyett írhattam volna „megszállottat” vagy valami hasonlót is, mert ilyen ügybuzgalmat ritkán tapasztalni máshol. Órákat mesélne — ha egyszer lenne már időnk! — a muzslyai színjátszásról Horváth Janos igazgató-tanító, a művelődési egyesület elnöke, vagy a legutóbbi két vendégnapom házigazdája: Kurunczi János, az alelnök és aktív színjátszó. Pénteken este érkeztem, szombaton este premier, vasárnap délután indulás haza. felé, még ha órákkal mérjük, akkor sem több néhány tucatnál, így aztán a legtöbbet vasárnap délelőtt beszélgettünk, miközben izgalmas bob-veinsenyt közvetített m 'belgrádi tele- vízió. Érdekes m változatai ® múltja ennek a művelődési egyesületnek. És a több évtizedre visszanyúló hagyomány is ugyancsak változaton Meséli Kurunczi János, hogy ott szerelmesedéit bele a műkedvelésbe valamikor « harmincas évek közepén, amikor * színjátszóik a János vitézt játszották. Szabadtéren, a közönség megtöltötte az utcákat, « tündérországi képben ige. zS görögtűz fényében libegtek, hajladoztak a tündér- lányok — gyönyörű volt és fele j thetetlen ... Nemsokára már 6 maga is játszott, & azóta jóformán megszakítás nélkül Harmincéves működéséért oklevelet kapott Alapító tagja a Petőfi művelődési egyesületnek. Játszott a Zeng az erdőben, a Valahol délen című operettben és most is az övé az egyik főszerep abban a zenés vígjátékban, amit most mutattak be. Magyar darab, jól ismerjük mi is: A bay—Kalmár—Maj- láth: Ne szóljatok bele! Kedves, megkapó kis történet két fiatal szerelméről civa kodásáról és egymásra találásáról. Mert mi másról is szólhat egy zenés vígjáték? • * • Az előadás hire már hetekkel előbb megmozgatta Muzslyát Mondják, hogy jegyet a premier napján egyszerűen nem lehet kapni, néma protekcióval — esetleg —- állóhelyet, a terem végében. A premierig azonban nemcsak a színházakban, a műkedvelőknél is hosszú az út A muzslyai előadást két olyan hét előzte meg, amikor — munka után — kora délutántól késő éjszakáig együtt volt a „társulat” és próba, próba, próba. Rendezőjük, Varga Katica tanítónő és legfőbb tanácsadója, az alkotó-vendégségbe hivott Csende Bé_ la (megyei tanácsunk népművelési csoportvezetője) olyan tempót diktált, ami hivatásosaknál is teljes embert követelne. Hát még így! Munka és próba... Senki sem panaszkodott. Nem, mert vállalták. Mert egyszerűen nem tudnának élni a műkedvelés nélkül, mert érzik, hogy saját szórakozásukon kívül valami több, nemesebb küldetést is teljesítenek. A premier előtti estén belátogattam a kultúrházba. Egy idős féri! a díszleteket festette. „Lássák csak az emberek, hogy tudunk mi szép díszletet készíteni.” Éjfélig bentmaradt A szereplők izgatottan várták a másnapot Akárhová mentünk, csak erről volt szó. Szokatlan és furcsa érzés kerített hatalmába. Ez a mindent háttérbe szorító hangulat nálunk már a múlté. A műkedvelő színjátszásnak Muzslyán még küldetése van. Nálunk már nincs, a példa legalábbis ezt mutatja. Pedig nem az unalom, vagy a szórakozási lehetőségek hiánya viszi rá őket, hogy húsz-harminc- ötvenévesen is szerepet tanuljanak, és kiálljanak a deszkákra. « • • Zúg a taps, a közönség kedvencei egyre jobban belelendülnek. Kerek, szép Ids előadás. Ügyes zenekar, vezetőjük Boldizsár Károly, az újvidéki zeneakadémia rézfűvós-szakán tanul. Kilesünk a színfalak mögül. Figyelő arcok, önfeledt tekintetek. Mosoly, kacagás minden mennyiségben. Aztán megint figyelem, csend. Mindenki ügyes, és rutinos színjátszó. Pozsár Eta, Balázs Márta, Varga Katica, Kurunczi János, Balázs János, Rózsa János és Pozsár Sándor játsszák-élik a szerepeket, és mire a fináléra kerül a sor, nyugodt- boldog mindenki: sikerült, sikerült! Késő éjszaka van már, amikor a baráti vacsoráról hazaindul a társaság. Az utcán csikorgó hideg, visz- szatért a tél, de most senki sem fázik. Lehet, hogy a jóféle jugoszláv vinyak okozza, vagy a sok, kedves taps emléke, de a hideget nem érezzük. Szér volt. A legszebb talán az a hit és erő, hogy emberek azt vállalják, hogy minden szabad idejüket odaviszik a kultúrházba, mert igazi örömük, ha másokat örülni, nevetni látnak. Az már szinte közhely, hogy közben ők, maguk is többé válnak, ők maguk is megsejtenek valamit, valami többet az életről, kihez hogyan is szól, kinek mit is mond ez, akár nagy E- vel írjuk, akár kicsivel... Sass Ervin-----------------------—-----:— ~ .....................v.v.v. .. . —wwmwwiuuyw—uuuuuc:aí.x.öxc - ■ a ■ -■ ---- : B alázs Boldizsár Pozsár Varga biuuuczi Balázs * Kózsa Pozsár
