Békés Megyei Népújság, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
\ KÖRÖST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Vszevolod Visnyevszkij: fi kronstadti ezred z a hu- járta, hogy ezren voltaik, két- háromezren is talán. Pontosan nem tudták. Én tudom, hogy eze rnyolcszáznyolcvanöten voltak. 1918 december tizenhete- ddke... Az ezred az Uraiban áll. Kuznyecovszkoje falu mellett. Éjszaka szibé. riai fehérek jöttek a matrózok ellen. A távirász kopogtatja: „Az ellenség hatezer szuronnyal támadást kezdett a kronstadtiak szakaszán. ...” — Ej, Marfusa, készítsd a szamovárt, vendégek jönnek! — Szibériai kutyák, aludni sem hagyják az embert ... — Levágjuk őket! —• Az orrukra koppin- tunk! Ott a rajvonal a hóban ... Jön az utasítás: — Állandó cél. Parancs nélkül nem tüzelni... Ügy. Tehát egészen közel kell engedni őket. Holdas az éj, alkalmas erre. A havon minden látszik. Jönnek a szibériaiak. A tengerészek néznek. — Sietnek a mennybe ... — Szépen jönnek, isten- úgyse! A géppuskások sebtében elszívják a cigarettát, később majd nem érnek rá. Harc következik, el is eshetnek. A komiszár bátorítja az embereket: — Vessétek meg a lábatokat jól, testvérek. Eresz- szetek gyökeret a földbe, akár a fa. Jönnek a szibériaiak..; — No, megtréfáljuk őket? — Állj. Nem szabad elsietni. Még lefeküsznek ... A szibériaiak rajvonala gyorsan közeledik. A vonalban három lépésnyire állnak egymástól. Hallatszik, hogyan ropog a hó. A tengerészparancsnokok — öreg, tapasztalt emberek — látják, érzik, hogy meg kell előzni a Szibériáikat, oda kell pörkölni nekik, amíg a hurrázást el nem kezdik. Ott hevernek a katonák,) bal könyökük gödröt vájt a földbe. Az ezred kutyája, amelyet magukkal hoztak a cirkálóról, szűkölni kezdett. Csettintettek neki, elhallgatott. A géppuskásoknak forró teáskannákat hoznak a hátsó vonalból: fel kell melegíteni a géppuskák burkolatát. Aztán a szárnyról elhangzik: „Az ellenségre! Állandó cél. Század, tüzelj!” Hej, hogy ' hullottak, hogy csapdostak a lövések! Párzott a hó a fenyőkről... A géppuskások még várnak. Takargatják fehér- homlokú „Makszimjaikat”. Gyere csak közelebb. Kölesek! Felbődültek a szibériaiak. „Hurrá-á-á!” Elég gyéren... — Tűz! A matrózok végigpásztázzák a környéket. A szibériaiak körülvették az ezredet, két nap, két éjjel szorongatták. Az ezred megmozdult, gyűrűalakú állásba rendeződött... A második nap végén, december 19-én, a tizedik rohamra készülődtek a szibériaiak. Srapnelözönt zúdítottak a matrózokra. A hatodik században hét tölténye van egy-egy embernek. Bizony kevés ez, mikor gyűrűbe szorultunk. — Ki jön töltényért? — hangzik fel hirtelen. Felkapják a fejüket... Ki kiáltott? Vaszkó szól: — Akad itt töltény. No, ki jön velem? összeszedjük az elesettektől... A fehérekre mutat. Sokan hevernek vagy pár száz lépésnyire, csak győzze ösz- szeszedni tőlük az ember. Vaszja már ott kúszik a hóban. Elérte a célt. Szakállas katona hever hasmánt a földön, karja szétvetve. Ragyog rajta az alumíniumgyűrű. Feje félrecsuklott Arcán megfagyott könnyek. Vaszja beszélgetést folytat vele: — Ó, te ostoba. Benőtt már a fejed lágya, aztán mégis idejössz! Leveszi róla a töltényeket, egyre beszél: — Kolcsak valahol hátul iszik, te meg itt dideregsz a hidegben, holtan. — Megszámolja a töltényeket. — Egy, kettő, három... tíz és még kenyér is van ... Mozgolódtak a szibériaiak, megszólaltak a géppuskák. A második század sebesültjei egy gödörben ülnek. — Megint kezdik... — Tán kapunk segítséget — Csak víz volna. Forró lázukban havat esznek. — Elvtársak, vizet... Csak egy kortyocskát... Ó, óh... nyögnek a legények, belemarnak a kezükbe. Egyikük odamászott, ahol havat olvasztanak a géppuskák szá. mára. — Hadd koriéin tsak egyet. — Nesze, de ne sokat. Kialszik a tűz, lehűlnek a gépfegyverek. Megint havat esznek a sebesültek. Halkan nyög- décselnek. Mellettünk fekszik a komiszár. Megsérült az oldalán, folyik belőle a vér, biztatja a harcosokat: — Tűrjünk, barátaim, tűrjünk. Vérébe fulladt a komiszszár. A matrózok utolsó töltényeikkel visszaverték a rohamot. Éjfél már elmúlt. Az ötödik századnál cigarettáznak az emberek, halkan beszélgetnek: — Kikaptunk, mi? — Olyanformán.;. — Jön a segítség. Egész dandár! — Csak jár a szád. A parancsnok és a sejt két életben maradt kommunistája azt mondja: — Ezred voltunk és úgy kell helyt állnunk, ahogyan ezredhez illik. — Csapjunk rájuk. Hátha kitörünk. — Nem sikerülhet. Alig húsz ember maradt a századokban. — Akkor hát mitévők legyünk? — Fogják a gránátokat, aztán neki. Valaki foglalkozzék a sebesültekkel. Készülődnek a századok. „Citromgránátof” használnak ilyen távolságra. Jobbkézbe fogták a gránátot, a ballal letépték a gyújtófej szalagját. Vaszkát a századparancsnokhoz hívták, a sejtbe. — Hol a harmonikád? — Itt hever. Miért? — Ismered a „Fel, fel, ti rabjai a földnek” kezdetű dalt? — Nem.;. Jobbára románcokat meg táncnótákat A „Dombokon”-t, a „Kra- kovjak”-ot, a Fűtő dalát...” tudom.. j — Valami idevalóbbat. — Az ám, a „Varjag”-ot. Aztán minek kéne? — Játszani fogsz a vonalban. — Örömest! így tán még a segítség is megjön... Elváltak. Vaszja próbálgatta a harmonikáját. — Aj, oj-ahu-aha-ha”. A vonalban bámulnak: — Ez aztán jó ötlet. Rajta, Vaszja! — Mindjárt... Előkészített három gránátot, kényelmes gödröt ásott magának a hóban. Aztán hozzáfogott. — Század, figyelem... Kezdődik az előadás. Fellép a közönség kedvence, a „Rosszija” cirkáló matróza, a kronstadti hölgyek lovagja, Vaszecska Gyemin. A tengerészek elmosolyodnak. — No', lám! Idehallatszott a fehérek — Támadás-á-ás! kiáltása: És jöttek megint a szibériaiak. Két géppuska kelepéit, aztán elfogyott a matrózok tölténye. Csak a harmonika játszik. A parancsnok odakiált a legényeknek: — Tartsatok ki, emberek, jön a segítség! Bizony, nem jön az, elvtársak. Csak azért beszélnek róla, hogy bátorítsák magukat. Tudják ezt a fiúk. A szibériaiak újból megindultak A matrózok nyúltak a gránátokért... — Elvtársak, tömörüljetek össze, tatot ne mutassatok! Vaszecska pedig megint rákezdi: — Első szám a „Varjag” című népszerű tengerészdal... Három, négy... „Föl, elvtársak, a kürt szól, hajónk harcra kész, Utolsó nagy díszszemle vár ma, Kegyelmet nem kér az orosz tengerész, Föl, elvtáns, a végső csatára”. A parancsnok felkiált: — Elő a gránátokat! Az egyik katona — a sejthez tartozó — elfutott a gödör felé, ahol a sebesültek feküdtek. Egy... kettő.;. három... Egy, két, három gránátot hajított el. Rr-aah... A mieinkre, a sebesültekre. De- hát mit tegyünk? Hagyjuk itt őket Kolcsak embereinek, hogy késsel kiontsák a belüket? Félre a szánalommal! Az elvtárs visszatért a vonalba. Ott már valameny- nyien állnak, felemelt kezükben gránát. Vaszecska játssza a „Varjag”-ot... A fehérek kiáltoznak: — Adjátok meg magatokat! Az ezred válaszol: elröpültek a gránátok. Szikrák hullnak, ég a „citromgránátokból” kicsapó foszfor. A szibériaiak meghőkölnek, ki előre futott, ki hátra. Nem tetszik nékik ez a dolog. Holtan fekszik az Első Kronstadti Ezred. tt fekszik Kuznyecovszkoje falunál. Csak két embert ismerek, aki kitört és élet- *5 ben maradt: Jemeljanovot és Sztyepano- vot... A keleti frontról megérkezett a hír Kronstadtba, hogy az Első Kronstadti Tengerészezredet törölni kell a jegyzékből. A kronstadti kikötőben gyász borult a hajókra. Félárbócra ereszkedtek a lobogók. Vigyázzban állnak a matrózok a hajók fedélzetén. Csendesen hull a hó. Gyász. így állnak egy percet Mennek az évek... ..Aj, oj-áhu-ha”. Elindult Kronstadtból a Második Ezred. Vigyázz, Kolcsak! Ne lássuk többé a tengert, ha össze nem zúzunk téged... Az Első Kronstadti Ezred pedig fekszik, holtan fekszik Kuznyecovszkoje falu mellett. Fordította: Leszev Irén Leninhez fordulok Viktor Beketov Az olvasóterem csöndje átölel, míg ismerkedem Leninnel. A könyvek honába elhozott a jól ismert út, a megszokott. Benn ókor — homéri idővel, távoli hősök énekével, könnyből fakadt népi mondás harctápláló, zúgó forrás. Almod, homlokráncoló emberiség, századokon át hány nemzedék ajkán kérdésként hangzott fel: „Hogyan? Miből? és Vaj minek?” Ma rájuk én választ adok. Lenin segít, ha hozzá fordulok ezer kérdéssel, mind különböző mindig, ha ide eljövök. Én így ismerkedem Leninnel. ... Együtt a csendesülő tömeggel végigjárom a halk termeket, s a falak csalóka csendben regét dalolnak faggató szívemben, a polcsorok versengve felelnek: régi csaták harci dala cseng, majd harcos hörgő jaja zeng. Ma a soraink — meg sem számlálható Erőnk — soha le nem tiporható. Ki tömörített, mint szemcséket egybe, A bíbor csillag alá ki hívott össze? Ki vitte őket dicső forradalomra? -* is kérdem Leninhez fordulva. S a festményről nyugodt arca néz, Érthető lesz minden, az Egész. £n tanulmányozom Lenint. Visszaadhatnám-e tetteit szavakban s baráti mosolyát, hunyorgását, megfontolt szavát? Ö volt a Mozgalom, a Mozgás, hatalmas, mint a világ. Jellemét újnak látom valahányszor kutatom. Szavaim lehet erőm meghaladják; Lehet, hogy az ifjúság bolondság? Egyszerűbb témám ezrével adódna, mellyel szavam magasra szárnyalna!; ~ 'cs kell és segítség nekem — Lenint hittel felkeresem: Tükröm: szavai és a nagy élet, mit nem tiporhat le már az enyészet ", Fordította: Hangyási Lajos Viktor Beketov ukrán költő, 1931-ben született. A vers Razliv című kötetében 1961-ben jelent meg. E kötetében a költő Leninnek állít emléket, miközben hazája és népe sorsát vizsgálja. Földutakon, holt legelők mentén... Kiss Károly Földutakon, holt legelők mentén, ködtengerben gázoltunk előre, meg-megálltunk minden kis bereknél egy kortyintás szívmelegitöre. Foszladozni kezdett a köd habja, idegesen károgtak a varjak, s földek, egek egymást betakarva hallgatták a megfagyott nyugalmat. Aztán újra. Szállni kezdtünk újra. Négyen ültünk a génkocsi mélyén, s mintha nem is a gépkocsi futna az elfáradt pusztaság szegélyén, de a tanyák, falvak, szénaboglyák összevissza szép csapata szállna! S már oda fönn megnyílt a magosság mondhatatlan asszimmetriája.
