Békés Megyei Népújság, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
A nyanya rádiója... Csoór István novellája A -Pintni fettürt gallérral, zsebre dugott kéz* x / *u <- Íeí, hosszú lépésekkel taposta a havat. Hangra riadt. ■— Bélaaa ...! Bélám ... ? Az alig nyitott ablakból Zsófi néni integetett neki. Sörényéről leseperte a fiatal a havat és az ablak előtt lefékezett. — Mi a hézag, nyanya? Zsófi néni kendővel takarta be a száját és azon keresztül szívta magába a levegőt. Ezt is csak kapkodva, ritkát hézagokkal és a szavak is úgy jöttek át a fej- kendő szövetén, mint a rozsdás fütyülőbői a fütyülés. —- Patkósék felé mész? Arra... — Beszólhatnál Janinak... Elnyűtt a rádióm... Nem merek ilyen ítéletidőben nekiindulni... Mondta volna még tovább is, de a fiatal megelőzte, mert belőle még úgy jött ki a hang, hogy a gépállomás éjjeliőre ijedten dugta ki fejét a fabódéból. — Máris sprintetek, nyanyaHa kell, a hátamon is elhozom ... Mosolygott az öregasszony és behúzta az ablakot. Szavai az ablak közé hullottak, de azt már nem hallotta a fiatal. — Collos huligán... Mosolygott tovább. • • * Jrlrtfi PntlcAe « lavór fölött borotválkozott IUUŐ ruinus Nyelvét dUgdosta párnának hogy minél jobban feszüljön a kés alatt a bőr. Forgatta a nyakát a fény felé, hogy a tükör mutasson meg minden szál torzsát. A fia a díványon hasalt és az ajándékba kapott könyvet olvasta. Cigarettázott. Fújta <t füstöt, a borotválkozó ember szinte ködbe került. Az álla körül csillogott a kés, amikor az éle bőrbe kóstolt. Felszisszent és a fogán átszűrt szó keményen pattogott vissza a fényes tükörről. — Azt a mindenségit .,. 1 — Megvágta magát? — Csak pedzette ... — Ott a pitralon, kenje be..l — Jó annak a timsó is. Patentzáras dobozból előkotorta az ujjnyi vastagságú rúdtimsót, vízbe mártotta és tapogatta vele az arcbőr karcolását. A hasaló fia felé fordult. — Te, nem készülsz? — Hová? — Hová? Hált a templomba. — Nőm. Nagyon kurtának találta ezt a szót. Ügy érezte, tovább kellene folytatni, mert hamar elindulhat a szó bábon e8V olyan kölyök vihar, ami még a képeket is lesepri a falról. Hamar borzolódik idős Patkós és olyankor nem néz sem istent, sem embert. Csendes maradt, csak a nyakát merevítette meg a szó. — Nem érsz rá? — Ráérek... — Akkor meg? Kutatott a fiú a válasz után. Felnézett a plafonra, az ablakon át az utcára, a szállingózó hópelyhekre, a háztetők nyomott gerincére és a karácsonyi csendben kojtolgó kéményekre. Onnan vissza az apjára, aki a borotva fokával nagyolta a habot és kemény pöccintéssel löttyentette a lavórba. Srégre igazította a nyakát és tompa ujjaival spanolta a bőrt. Keserűnek hatott a hangja, mint aki ostya nélkül nyelte le a kinint. — Hit nélkül nöttök fel... A szája körül járt a kés. Darabba maradt a leTki- fröccs. Várta Jani. Ügy nöttök fel, mint a2 ökrök. Még a Miatyánkot sem ismeritek, csak a csörgős, váltatokra akasztott rádió, hosszú gubanc a fejeteken, cipőkanállal bújtok bele a szűktorkú nadrágba, magossarkú cipő, mozi, presszó és bagó. de abból is a füstszűrös... Elmaradt a szöveg. Rövid szót fújt ki az apja a habok közül. — Pogányók. . '. . Dekázás. Ezt is ismerte már Jani. Így is ki lehet mérni a porciót. Ha borulást mutat az öreg barométere, eltart a háborgás fél napig is. Sokszor még az ebédnél is. Istentelenek... Mi lesz belőletek? Sok sóhaj, aminek rezeg a vége, mint a szélfújta nyárfalevél. A kilincsre akasztott szíjnak feszítette a borotvát és csattogtatta rajta a kést. Oldalról oldalra fordult az acél és a felcsapódott fénnyel csapódott a hang is. — Mi a fenében hiszel? Letette a könyvet Jani. Elnyomta a csikket. Az ablakpárkányra mutatott, az ott felejtett laposfogóra. A nyelét piros műanyag-borítás fedte. — Abban is... '.Tudom, hogyha azzal nyúlok a rádió drótjai közé, neip csap meg az áram ... Ujjaival kereste az álián a lenagyolt torzsákat, törülközőbe törölte a borotvát és helyezte vissza a tokjába. Csóválta a fejét és erősen fékezte a hangját. Látszott a nyakan a pirosság és a kifeszült erek görcsös vonulatai. — Ilyenekben? — Nagyjából... Nyelt idős Patkós. Nem szolt többet. Körülnyesegette a bajuszát, kitágított orrlukából legallyazta a- ágaskodó szőrszálakat, prüszkölve mosakodott, húz- galta magára a székre kikészített ruhát és az első harangozáskor indult a templomba. Jani köszönt. Az apja is motyogott valamit, de abból még jó szándékkal sem lehetett köszönést kihámozni. ♦ • * verték az ablakot. A collos seperte a havat a sörényéről és a kinyitott ablakon úgy kiabált be, mintha ágyútól süketült volna Jani. —- Szia! Nemsokára — Szia! A öreglánynak gallyra ment a rádiója. Seperj majd át hozzá,.. Egyedül van, odadobhatod magad ... — Hülye . ..! Mind a harminckét ép fogát mutatta a collos, úgy röhögött. S már sepert is tovább. Hosszú ujjaival billentyűzött, mintha zongorán játszana a Liszt-rapszódiát ... Ropogott talpa alatt a szűz hó. » * * \11VC n tti / ii I visszajött, puhára főtt a ifinV u minerui tyúk Tn4í0> a zúzája és a vére. Nekihasalva falta Jani. Teliszájjal köszönt és lesegítette a nagykabátot. Amin a hópelyhek időközben vízoseppekké zsugorodtak és kemény marokkal kapaszkodtak a kabát vonult szövetébe. Féltek, ha leszóródnak a padlóra, végük,,. Idős Patkós mosolygott. Ügy látszott durcája kívül maradt a kapun, lehet, hogy a templom térdeplőjén, amitől poros lett a nadrágja eleje, A kistányérban a májat bűvölte. Nyelte a nyálát ét ugrált torkában az ádámcsutkája. — Hocci csak egy katonát! Megfelezte Jani és nézte, hogy az apja milyen mohón falja a katonát. Közben toporog, mert a hosszú mise alatt a templom köve áthütötte a talpát. Arra gondolt, ha kint a téesz raktárában fázik meg a lába, a demokráciát szidja, mint a bokrot, de kit állít a sarokba ilyenkor? Szerette volna megkérdezni, de félt, hogy az ünnep tiszteletére kioszt neki egy nyaklevest. Időt Patkós dörzsölte a tenyerét és intett az ablak felé. — Ha így esik két napig, osáklyaval kereshetjük a torony villámhárítóját, A fák tömött gßllyai szinte nyögtek a súlyos teher alatt és várni lehetett azt a pillanatot, amikor nagyot reccsenve zuhannak le és fürödnek meg a térdig érő hóban. — Mennyi lé lesz ebből, ha megcseppen az eresz...I Hátra tett kézzel állt az ablak előtt és nézte a kinti mlágot. Hallgatta a cserépkályha megelégedett hangját. Érezte, hogy melegszik a háta, tüzesedik a nyaka, kienged a lába és a belsejében is megindult a for- rósag. A felmelegedett ember nyugalmával szólt — Zsófi nénéd rádiója úgy szólt, mint a fene... Nagyon örült... Azt izeni, hogy nagyra nőjjél.,. Küldött húsz forintot... Jani úgy pattant fel a díványról, mint okit fenéken csípett a darázs. — Mit? — Húsz forintot.. .Azt mondta, te nem fogadtad — Ötszáz forint nyugdijából ne nagylelküsködjön... — Megdolgoztál érte .., — Nem arról van szó... — Hát? — Mit tudom én... — Nesze-... A szivarzsebből vette ki a pénzt és nyújtotta a fiának. Átvette és már ugrott is. Ki az ajtón, ki a kiskapun, neki a hónak. Kiskabátban, hajdonfőtt sep- rett végig az utcán. Idős Patkós nézett utána és csak ennyit mondott: — Tisztára megbolondult. Az ablakon át figyelte tovább a kívül rekesztett telet. A hó még sűrűbb sorokban sorolt és úgy intézte dolgát, hogy egyformán takarjon be házat, tornyot, kalapot, fedetlen sörényt és pléh vei védett ablakpárkányt ... Szerelmesvers P*PP Miklós Ladd, hallgatok megint — gondolataim elmosódnak, mint eeővert üvegen a táj vagy forró csillag a víztükörben, kontúrok nélkül, mint életünk s álmaink puha anya-ölben. Szerelmünk feloldott gyöngyét elszívta tölünk a hajszolt idő. hgymashoz búvó pillanat vagyunk, ölelkező két fogaskerék — lágyan, sikoltva, fájva, félve — s erőnk megállni nincs elég. Ládd, hallgatok megint — pedig szeretnék a gép-szemekbe belevágni, öntött fülekbe üvölteni fémek robaját túlzokogva, s eléd zuhanni sárba, porba... és szeretnék virágot adni meleg sziveden hallgatózva. Ha elválunk ... Túrón István Ha elválunk, lásd, meghalunk: Csenddé dermed szárnyas szavunk; Nem csókolunk, nem ölelünk — Kihűlt csillag lesz a szemünk. 1970 február Vollmuth Frigyes rajaa Z A VARÓ MOMENTUM 9 3 arátaim már jóval moszkvai utazásom előtt figyelmeztettek, hogy nem ártana néhány tucatnyi orosz szóból álló nyelvtudásomat egy kicsit felfrissíteni és feltölteni, de én magabiztosan kijelentettem; bízzák csak rám, fogok én boldogulni így is! Az edső tapasztalatok engem látszottak igazolni; szókincsem néha túlságosan gazdagnak is mutatkozott, alig egyharmadát kellett naponta koptatnom, a többi valósággal parlagon hevert. Mert, ugyebár, manapság sok minden van, ami pótolja a szavakat. Így például az automatizáció. Ha teszem azt, éppen meg- saomjaztam, egy szavamba sem került, hogy szomjúságomat oltsam; szinte minden tíz lépésre találtam egy piros, vagy kék automatát, amely 1 kopekért ontotta magából a friss, hideg szódavizet, 3 kopekért pedig dúskálhattam a legkülönbözőbb ízű szörpökben. A moszkvai közlekedés is valósággal szófukarrá teszi az embert, nemcsak a jegy-, de még a pénzváltás is automatizálva van. Szállodai szobád száma háromjegyű, s te csak mindössze tízig tudsz számolni oroszul? Sose búsulj, vágy egy kartönlapot, írd rá a szobád számát, s elég, ha ezt felmutatod: a folyosói ügyeletes, a kedves gyezsumája rögtön kezedbe nyomja a kulcsodat. Mindezen tapasztalatok birtokában már-már kezdett meggyökeresedni beninem az a vélemény, hogy felesleges az embernek fárasztó nyelvtanulással gyötörnie magát. Ám volt egy zavaró momentum. Fekete volt, húszegynéhány éves, és Klávgyijának hívtak. Ügy történt, hogy egyik este a Puskin téren üldögéltem, a szökökútnál, amikor hirtelen ellenállhatatlan beszélgetési vágy fogott el. Klávának nem volt ellenére a társalgás, amely, sajnos, sem tartós, sem mélyenszántó nem lehetett, mert bár mobilizáltam egész szóállományomat, csakhamar kifogytam a munícióból. Némi kínos hallgatás után Kláva felállt, és búcsúzott. Maradék nyelvtudásomat összekaparva utána szóltam; — Závtra, zgyesz! — Mármint hogy holnap ugyanitt várom. Ügy látszik megértette, mert másnap este valóban eljött ismét. Én a közben eltelt 24 órát nagyon gyümölcsözően használtam fel: betanultam két tucat orosz mondatot. Ilyeneket: „Milyen szép ma az esrt! Szépen süt a hold! Sehol egy felhő! Ragyognak a csillagok!” Alighogy mellém ült Kláva, éppen csak köszöntünk egymásnak, rögtön rátértem a „társalgásra”, siettem elmondani a betanult szöveget, mielőtt még elfelejtettem volna. El is mondtam mindent, az estről, a holdról, csillagokról szóló szöveget is, utoljára hagyva a leghosszabb, legszebbnek vélt mondatot: „Ebből a tengernyi csillagból válasszunk ki kettőt, Kláva, egyet magának, egyet nekem”. Szememet akkor az égboltra emeltem, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy sehol egy szikrányi hold, egy fia csillag nincs, szürke feilegek gyülekeztek mindenfelől. . Klavgyija persze nevetett. Én viszont nagyon siralmas ábrázatot vághattam, mert megszánt, és vigasztalásul egy csókot lehelt a jobb orcámra. Erre én, illemtudóan, a bal arcomat is odatartottam. Sőt, viszonoztam is, illemtudóan, előbb jobbról, aztán bálról. Ettől kezdve már simán, zavartalanul folyt á „társalgás”, pedig szinte egy szót sem szóltunk. Újból kezdett úrrá lenni ' bennem a meggyőződés, hogy mégiscsak felesleges dolog a nyelvtanulás, ám hirtelen ismét felmerült egy zavaró momentum... A Klavgyija mamája! A kedves mama esernyőt hozott a lánya után, mert a fellegiek — bár mi észre sem vettük — már nagyon sűrűsödtek felettünk. Ügy látszik, a mamának nem volt ínyére a .-ni elmélyült társalgásunk, mert kézen fogta és elvitte a lányát. Kijzben mondott ..is valamit, de hogy mit, azt sajnos nem értettem, mert mint említettem, nagyon fogyatékos a nyelvtudásom.. Radványi Barna
