Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

KÖR ŐS TAJ Amina ma nem mosoly­gott barátaimra a tőle meg­szokott kedvességgel. Letet­te elénk a tálcát, a négy csészével, és homlokát rán­colva elfordult. Arca nyug­talan volt. Tudta, hogy ha­tároztunk. Feleségem kiesd, gyerme­kien kerek arcáról mindent leolvastam. Elénk téve a teát, hideg pillantást vetett rám, aztán sietve kiment, vünkön töprengtem. Ügy látszott, valamennyi apró­ságot megvitattuk, felké­szültünk minden eshetőség­re. Az addig kapott leckék nem vesztek el nyomtala­nul. Megbeszéltünk min­dent, ami a sztrájk alatt történhet, és akadályozhat bennünket. Amikor kimen­tünk a szobából, és én egy mellényben lementem a lép­csőn barátaim után, meg­kat kettesével átugorva az utcasarkon várakozó bará­taimhoz siettem, nem gon­doltam, hogy Amina való­ban megtartja szavát, ma­gával viszi a gyermekeket, s hogy amikor visszatérek, nem találom őket se otthon, se az anyjánál. Ezek az emlékek egymást kergetve vonultak végig emlékezetemben, amikor a Karmuz börtön cellájában AMINA Mohamed Szidki egyiptomi író elbeszélése esak mintákkal díszített zöld katonaruhája villant meg az ajtóban. Tudtam, hogy egyik bará­tom sem érti, miért barát­ságtalan Amina. Vagy ha mégis érti, bizonyára azt gondolja, hogy azért harag­szik, mert határozatot hoz­tunk. Am én tudtam, hogy a do­log nem így van. Amina nemcsak haragos és szomo­rú. Nagyon izgatott, sőt fél. Tisztában volt, mit jelent ez a határozat nekem, r.eki és gyermekeinknek. Rettegett a házkutatástól. Viharos házaséletünk alatt, a sztrájkok idején, Amina nemegyszer átélte velem az élet minden meg­próbáltatását. Több gyárban dolgoztam, résztvettem sok sztrájkban. Ha győztünk, napi kerese­tem emelkedett néhány ga­rassal, ellenben, ha sztráj­kunk kudarcba fulladt, el­bocsátottak, és minden egyes napért megbírságol­tak. Amina jól tudta, ha dön­töttünk, ez azt jelenti, hogy a hét végére elfogy a pén­zünk, és zálogba kell ad­nunk mindent. Oszmán pék és Taha fűszeres majd nap, mint nap követeli a pénzt. Aztán pedig, ahogy történni szokott, hosszú szóváltá­sunk után átkozni kezdi életét, házasságát, a gyárat, a munkásokat, a szakszer­vezetet, a szülőanyját és apját, aki férjhez adta. El­átkoz mindent a világon, legutoljára engem is. és ke­servesen sír vigasztalan sor­sán. Azután batyuba köti kis holmiját, kézen fogja gyermekeinket — Talaatot, Szabrit és Dzsalalt — és sértetten, megbántottan anyjához vonul. Az megfog­ja arcát erős kezével, meg- paskolja és reggeltől estig elhalmozza szemrehányá­saival: „Bánatom te, boldogta­lanságom, te! Miért nem mentél férjhez unokaöcsém­hez, Ramadánhoz? Kellett neked ez a csavargó? Most hát szenvedj... Ó, istenem, mikor lesz ennek vége!...” Ezt tudta, ettől félt Ami­na. S már az a gondolat, hogy ismét munka nélkül maradok, rettegéssel töltötte el. Mialatt hatan négy csé­széből sorjában ittuk a teát, szüntelenül kidolgozott tér­hallottam Amina hangját. Halkan szólított: — Halil! Ne menj el! Azt gondoltam, hogy most mindjárt elmondja, miért volt olyan rosszkedvű teázás közben. Átöleltem, és vár­tam,'hogy válaszul rámmo­solyog, mint azelőtt De ő így szólt: — Elegem volt a szenvedésből, Halil. Nem bárom tovább, nem bí­rom. Legjobb lesz, ha elme­gyek gyermekeimmel, de nem az anyámhoz. Vala­hogy majd csak megélek. Szolgálni fogok... — És el­mosolyodott. Volt valami a szemében, ami ifjúságunk boldog nap­jaira emlékeztetett, de fur­csán hideg csillogása nyo­morúságos életünkről be­szélt. Ez a tekintet most azt mondta: nem, nem. Amina nem teszi ezt, ő szeret té­ged, hisz benned, és tudja, hogy mindig úgy cselekszel, ahogy szükséges. , E pillanatban eszembe ju­tott a múltunk. Emlékeztem szerelmünk kezdetére, ami­kor rézöntődében dolgoz­tam, és egy kis padlásszo­bában laktam, amelyet a szüleitől béreltem ki. Em­lékeztem, hogy várt rám, amikor elbocsátottak az üzemből, és a kórházban fe­küdtem mert elkapott a gép. Anyja ellenezte a há­zasságunkat szerette volna, ha unokaöccséhez, Raman- dához megy férjhez. Szívó­san kuporgattam kiváltására a pénzt — húsz fontot — félretéve keresetem egy ré­szét, és eladva anyám régi bútorát. Aztán összeháza­sodtunk, s néhány hónapig teljes boldogságban éltünk, noha a pénzünk hét végére mindig elfogyott. Eszembe jutottak az átélt napok, anyám halála, első gyerme­künk, Talaat születése, akit csak akkor láthattam, ami­kor kiszabadultam a bör­tönből, betegségem, amikor Amina mindenünket el­adott, a múlt heti szóváltá­sunk azért, mert Umm Mahmud anyó valami szert adott neki, hogy ne legyen több gyereke. Mindez villámgyorsan el­suhant lelki szemeim előtt. Igyekeztem vidám arcot vágni, és így szóltam: — Szégyelld magad, Ami­na. Miért beszélsz így? Légy erős. Te mindig segítségem­re voltál. Hát nem hiszel már a jövőnkben? Légy okos. És amikor a lépcsőfoko­ültem, és a vasrácsos ablak­ra szegeztem tekintetemet. A sarokban társaim, Aziz és Dzsamal aludtak. Az ablak előtt az őrök kimért léptei kopogtak, a Szaad utca sar­káról pedig Szaljamnák, a makaróniárusnak hangja hallatszott, aki rézkanállal ütögette tálcája szélét, és teli torokból harsogta: „ma­karónit, makarónit!” A sűrű vasrácson át lát­tam, hogy a Nila utca foko­zatosan megtelt a szomszé­dos mellékutcákból özönlő makaróniárusnák hangja ködben a gyárba siettek. A társaság öt követelésünk kö­zül hármat elfogadott, de engem és két társamat bör­tönbe csukott. Először csak a munkások lábait láttam. Ezer meg ezer láb szelte át a Karmuz ut­cát. Csakhamar a kezek is előtűntek, majd a vállak, a fejek, és az arcok, csaknem mind ismerősek. Siettek a munkapadjukhoz, a gyárba, mely a börtön mellett volt. A bejáratnál katonáik álltak, A munkások hangja egyre erősebben csengett. Ügy tűnt nekem, hogy a gyár hatalmas kapuja óriási, iszonyatos torok, mely mo­hón elnyel, s elemészt min­denkit, aki feléje megy. Szívem összeszorult, ami­kor arra gondoltam, hogy társaim a munkapadnál dol­goznak, mi pedig hárman itt kuporgunk a rács mögött. Keserű mosollyal gondol­tam Aminára: ..Először tör­tént, hogy nem látogattál meg. Ki mosolyog rám ked­ves tekintetével, ki integet nekem? Először történt, hogy nem vagy itt, Amina.” Soha nem hittem volna, hogy megharagszik, elfeled­kezik rólam, hogy elhagyja ereje és türelme. Hisz min­dig mosolyogva viselte a nehéz napok gondjait, és velem együtt ábrándozott a boldogabb jövőről. Szomo­rúság, keserűség fogott el. Éreztem, hogy torkom ösz- szeszorul, de rögtön legyőz­tem gyengeségemet. Feje­met lehajtva, a földön szunnyadó társaimra néz­tem és... hirtelen meghal­lottam Amina hangját, me­leg. lágy, drága hangját... Hófehér, karcsú keze kis csomagot nyújtott be a rá­cson, szeme édesen mosoly­gott rám, mint hosszú el­válás után, és félénk mo­soly csillogott benne, mint­ha bocsánatot kérne. — Csókollak, Halil! Megremegtem a gyönyö­rűségtől. Izgatottan elkap­tam benyújtott kezét, és éreztem puha újjai melegét. Gyönyörködtem kerek, gyermekien kicsi arcán, és hálás, szerető tekintetet ve­tettem rá. Ügy vettem el kezéből a csomagot, mint a gyermek az új játékszert. S amikor kibontottam, két lepényt, olajbogyót, cigaret­tát és halvát találtam ben­ne. Mint mindig, most is tahini halvát és olajbogyót hozott nekem a börtönbe... Várady László fordítása Póka György Virágok Elégedetlen tűnődő Havasi Gizella Önnéző tükrödből csikó tavaszok pucér nyarak tűnt ifjúságod faháncs lobogását szemedre mossák. Zárt csönd őröl és szürke tűnődések. A csontig cserző deres elmúlás ezután mellédszegődő kóbor eb lesz... De horzsolt szavú szádban az igazság mint reggeli kertekben virág-máglya lobog. Százhetven művész - háromszáz alkotása évfordulójára képzőművészeti és iparművészeti pályá­zatot hirdetett. A pályázat anyagából — 170 művész 300 alkotásából — a Nemzeti Galériában kiállítást ren­----------------------------—■ “*• ■ j^scjuu a> iiujjuu uaiuií! b átor amerikai megkerülte a Holdat” című festménye. (MTI-fotó: Keleti Éva felvétele—KS)

Next

/
Thumbnails
Contents