Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
A gondolat, mely Pócsai Tóni komám fejében született, igazán nemes volt. Amikor közölte velem, sajnáltam is, hogy nem nekem jutott eszembe. — Mi volna a véleményed arról, hogy egy teljesen elhagyatott helyen tar- tanátok irodalmi estet? Keressetek a kultúra térképén egy fehér foltot és oda menjetek ki! Hát, ami azt illeti, . az irodalmi estek eddig is majdnem teljesen elhagyó, tott helyeken voltok — legalábbis hallgatóság te. kintetében —, de azért ez a „fehér folt’’ tetszett nekem. Bensőmet valami olyan érzés járta át, mint annak idején a vadakat té- rítgető misszionáriusokét. Mucsi Jóska sorstársammal, a kis járás irodalmi körünk legjobb költőjével (egyedül van) izgatottan hasaltunk a térkép fölé, melyik is a legfehérebb a foltok közül? Es szinte egyszerre kiáltottunk: „Rosszerdő”! Maga a név is a gyászos emlékű múltra utal baljóslatú zengésével, ráadásul villany sincs, még a közelben sem. Képzelhetik, níilyen lázas izgalommal állítottuk össze a műsort, hiszen nem kis felelősség a kultúra fényét fellobbantani egy olyan területen, ahol a higanygözlámpás világban még mindig petróval világítanak, eleven költőt pedig még soh’se láttak, pedig most van belőlük bőven. Azután elérkezett a va- donbamenet nagy napja, érzékeny búcsút vettünk szeretteinktől, majd a búcsúztatásunkra felsorakozott Pócsai Tónitól és elindultunk a zötyögös, de a megdicsőülés felé vezető rosszerdei úton. Egy jó félóráig tartó súlyos testi megrázkódtatás után a gépkocsivezető keresztet vetett és kijelentette, hogy most már gyalog kell folytatni útunkat, mert a kaszinóhoz nem vezet út. Kaszinó! Micsoda hangzatos elnevezés, megérdemelne egy jó utat és villanyt, de eddig hiába. Amikor kikászálódtunk, azt hittük, eltévedtünk, mert sehol sem láttunk fehér foltot, csak a nagy, öreg sötétséget. Meglátszott, hogy kezdő misszionáriusok vagyunk, mert még egy zseblámpát sem hoztunk magunkkal. Pilótánk úgy segített rajtunk, hogy megmutatta a Fias- tyúkot az égboltozaton és azt mondta, hogy addig menjünk annak irányában, míg egyszercsak egy meszelt épülethez nem érünk, az lesz az általunk keresett fehér fölt. Mondom neki, hogy inkább jöjjön be velünk, de ez alól kibújt azzal, hogy őreá naplemente után a versek annyira hatással vannak, hogy mindig megveri az anyósát. így aztán kénytelenek voltunk búcsút venni a mélyérzésü embertől és elindultunk a Fiastyúk irányába. Arról hamar lemondtunk, hogy a lábunk tlá „nézzünk” és csak Ú Kovács István: Találtunk egy fehér foltot cuppogtunk szorgalmasan a vak sötétben, miközben tekintetünk a számunkra megjelölt csillagképet bűvölte. Eg/ ló órának tűnő ötperces sárdagasztás után, erősen zihálva, megszólalt az én Jóska komám: — Te Pistám, ne egyszerre, hanem felváltva figyeljük azt a dög égi kotlát, mert nekem már bele- állt a görcs a nyakamba. hol, de már annyit forogtam, hogy elvesztettem a tájékozódási képességemet.. Gyufagyújtogatással próbálkozom, de hiába, az erős szélben pillanatra felvillanó fények inkább vakítanak, mint segítenek. Nincs mese, tapogatni kell. Ügy érzem magam, mint halász a sekély vízben, amikor a boritókosárral tapogat a hal után, csak sokkal rosszabbul. Mindkét kezem csupa Egy gyors gyógymasszázs után én vettem át a figyelést és caplattunk tovább, bár időnként volt olyan érzésem is, hogy talán egyhelyben járunk. Kis idő múltán meg olyan egyhangú lett a cuppogásom. Megálltam. Tényleg egyedül voltam: a költőt elnyelte a sötétség. — Jóskaaa! — ordítottam bele felelősségtudattal az éjszakába, miközben szívemet soha nem érzett rémület dermesztette, mert eszembe jutott, mit mondott nekem a búcsúzáskor az én néhai jó költő komám, életének hű párja, örök múzsája, Erzsiké je: „Aztán te ásatag pasas, vigyázz Józsikámra, mert agyonváglak!’’ És ahogy ismerem Erzsikét, meg is teszi anélkül, hogy közben eszébe jutna, hogy e számomra egyáltalán nem ünnepélyes aktussal költője után az egyetlen, de legjobb humoristáját is gyászolhatja járásunk irodalmi köre. Cikázó idáig jutottak, amikor valahonnan a mélyből siránkozva, de Jóska hangja hallatszott: — Pistám, gyere segíts keresni! — Mit csinálni? — Ke-res-ni! — Mi a csodát keresni? — A ballábas cipőmet... Mentem a hang után és kishíjján keresztül estem a már-már elsiratott barátomon, aki leguggolva kotorászott a sárban. — Itt kell lennie valasár, ráadásul Jóska állandóan kesereg: — Csupa sár mindenem, a bal lábam meg lefagy, biztosan reumát kapok... Mérgesen ráförmedek: — Na és? ötven év után már éppen esedékes egy kis reuma! Ettől függetlenül azonban végtelen örömmel és diadallal nyomom kezébe azt a sárcsomót, amelyben a ballábas cipője is benne van. — De hát hogy vegyem fel? Tele van sárral... — Nyomd ki belőle, csak annyit hagyjál benne, hogy könnyebben belecsússzon a lábad — próbálkozom derűsebbé tenni az éjszakát, de Jóska vésztjósló morgásából ítélve: mindhiába. Aztán csak elindulunk az égi baromfiállomány irányába, és a jó a végén csak elnyerte jutalmát: előttünk volt a Pócsai-féle folt, a diteri kaszinó. Igaz. hogy nem volt benne sen- gondolataim fci> de a t%z égett és úgy kucorogtunk köréje, mint két kártyabeli makk-ász. Ahogy száradtunk, úgy jött vissza a hangulatunk is, de arról igyekeztünk nem beszélni, hogy jutunk vissza Fiastyúk nélkül. — Most már jöhet az ünneplő közönség — jelentettem ki magabiztosan és mintegy varázsszóra nyikorgóit az ajtó és bejött rajta egy nagyapó, gázlámpát és vele fényt hozva. — Jó estét kívánunk — köszöntjük tisztességgel. — Aggyonisten — ráz ve- lem kezet. — De kérges az úr keze —, csodálkozik rám, pedig csak a sár száradt rá a tenyeremre. — Hol a közönség? — Vagy nem jönnek? — Dehogy nem, de még csak 7 óra, kell egy óra is, míg összevergődnek — okosít fel nagyapó. Most egy nagy lobbanás következett és a gázlámpa csúnyán füstölni kezdett. — Na, ennek lőttek! — mondta az öreg — kilyukadt a harisnya. Majd hozok egy petrólámpát. Különben tényleg nincs olyan kár, amiből haszon ne lenne, mert erről a kilyukadt gázlámpaharis- nyáról jutott eszembe, hogy nejem is valami szakadt harisnyára tett félreérthetetlen célzást, csak az nylonból volt és pótlását ezek szerint tőlem várja. Kötöttem is rögtön egy görcsöt a zsebkendőmre. A nagyapó nemsokára visszatért négy lámpával, egyet elébünk tett az x- lábú asztalra, hármat pedig felakasztott a terem sarkaiba, egybe nem is jutott. A legnagyobb lámpa alatt egy jókora hordót is felfedeztem, mindjárt mondtam is, hogy itt biztosan lagzira készülnek. •— Dehogy kérem — mondja a nagyapó —, ezt mi vettük a vendégek tiszteletére, mert ritkán vetődik ám valaki mihozzánk... A meghatottságtól majd elérzékenyültünk Jóska komámmal, hogy lámcsak mennyire tudják itt kint az isten háta mögött becsülni a mai magyar élő irodalmat. Igaz, hogy a hordót tehetségünkhöz képest azért túlméretezettnek tartottuk. Fél nyolc után aztán szépén j övögettek, először még számoltuk is, de aztán abbahagytuk, mert nyolc órára tele volt a kaszinó. Mondtam is Jóskának: — Ezt látnák nagyjaink, még a Kossuth-díjasok is megirigyelnék a létszámot. Szóval szépen összegyűltünk, a felnőttek csendben beszélgettek, a gyerekek a színpadon ugráltak, de valamire mintha még vártak volna, mert nyolc óra után ha nyílt az ajtó, mindenki arra fordult és látva, hogy csak egy-egy megkésett tsz-tag jött, csalódottan visszafordultak. Mi meg ott tanakodtunk Jóskával, hogy jő lenne kezdeni, de nem szólt hozzánk senki, nyilván azért, hogy ki ne üssenek bennünket az ihletből. Végre aztán egy jókötésű ember utat tört magának hozzánk — úgy gondoltuk, biztosan 6 fogja megnyitni az irodalmi estet —, s kézfogás után suttogva megkérdezte: — Maguk szerint mikor jönnek a színészek? Kis híjján kiment alólunk a szék. — Milyen színészek? — kérdem vissza én is suttogva. (Közben mindenki minket figyel). — Hát akiket Búzás Gabri, a párttitkárunk mondott. Azt hirdette délelőtt, hogy estére legyen itt mindenki, mert színház és sörözés lesz. Itt is van mindenki, aki mozogni tud. Csak épp a színészek hiányoznak— Most már értettük hogy honnan, miért került elő ez a sok „irodalombarát". A lelki összeomlás előtt állva hősies tettre határoztam el magam: kivételesen őszinte leszek! Felálltam: — Jó estét kívánunk mindenkinek — köszöntöttem őket illendően. — Elnézést kell kérnem, ha csalódást okozunk Önöknek, de mi nem színészek, hanem csak tollforgató emberek vagyunk, és azért jöttünk ide, hogy előadjuk műveinket, ha meghallgatnának bennünket... Néma csend, még a gyerekek is elhallgattak. Szívünk a torkunkban dobogott. A sötét sarokból közbereccsent egy férfihang: — Rendbe van, de üssük csapra a hordót is! Nagy éljenzés után a javaslatot elfogadták. Míg a hordót csapraütötték, történt egy kis üzemzavar, mert az előttünk levő lámpa üvege elrepedt, de a nagyapó — mindenre fel- készülten — feneketlen zsebéből ragasztószalagot kotort elő és nagy szakértelemmel kifoldozta az üveget, bár így csak egy oldalra világított. Mindegy, a fehér folt így lett teljes és megkezdtük műsorunkat. Két vers között pumpálták a hordót, két humoreszk között széthordták a poharakat. így aztán fogytak a sorok és fogytak a sörök. Mindenesetre a hordó jobban bírta magát, mert mikor elköszöntünk, még majd félig volt. így aztán remélem, nem okoztunk nagy csalódást, nem potyára jöttek össze, bár arról hallgat a krónika, mit mondtak másnap Búzás Gábornak, aki nem is jött el. Visszafelé már nem volt semmi baj, mert a műsor honoráriumaként kísérőt is kaptunk, Jóskám Erzsikéjét az elmerült cipő miatt ugyan hónapokig kerültem, de a sikerünk teljes volt, mert Pócsai Tóni barátom, amikor meghallotta, hogy „jelen volt 92 fő’’, nagyot kiáltott: — Gratulálok! — Na mit mondtam?! Szervezés kérdése az egész! A fehér foltokat kell keresni! Egyébként a mi irodalmi életünknek ez a kedves, derűs epizódja úgy jutott eszembe, hogy nejem pár hónap múltán kikotort vasalás előtt álló nadrágzsebemből egy zsebkendőt és a görcsöt az orrom alá dugva megkérdezte: — Na, mit felejtettél el már megint? Rögtön eszembe jutott, de bölcsebbnek tartottam hallgatni... ÚJ KÖNW Mitológiai abc Sok hibája van ennek a könyvnek... mégis feltétlen elismerés illeti. Már a cím megtévesztő: abc, tehát valamiféle lexikonra gondol a téma iránt érdeklődő. Valójában Afrika, Amerika, Egyiptom, Elő-Ázsia, India, Japán, Kína, Óceánia s a finn-ugor, a germán, könyv használatánál, hogy. ha például valamit megakarunk tudni, mondjuk Zeuszról, akkor a névmutatóbeli keresgélés után legalább 30 különböző helyet kell fellapoznunk ... Igaz, így soha nem kell a szerzőknek ismétlésekbe bocsátkozniuk, s az is igaz, hogy szürke lexikoncímaz ókori görög és római, a szavak helyett ezzel a módkelta és a szláv népek ml- szerrel sokszor igen eleven leírásokat, történeteket kapunk. Hibája a könyvnek, hogy egy-egy adat keresése közben akarva-akaratlanül, sok nem szervesen odatar- tozón kell átrágni magunkat... igaz, ugyanez egy- .ben erénye is, mert egyetlen tudnivaló helyett többel ismerkedünk így meg tológiájáról kapunk rövid összefoglalót... Csak a tanulmányok végigolvas ása után jövünk rá: jobb címet aligha lehetett volna találni. Az egyes népek képzeletében élő szellemek, Istenek, legendás hősök ismeretének alapjait kapjuk belőle, tehát a mitológia ábécéjét. Nehézséget jelent a Hibája, hogy még egy- egy fejezetét is szinte lehetetlen folyamatosan végigolvasni, olyan bőségben árasztja az adatokat... erénye, hogy sokszor levehetjük a polcról, s mindig újdonságnak fog hatni. Hibája a könyvnek, hogy túlságosan rövid... dicsérete, hogy szeretnénk, ha hosszabb volna. Hibája, hogy a Föld valamennyi tájának mítoszaival foglalkozik-birkózik..; erénye — ha paradoxul hangzik is — ugyanez. Végezetül hibája, hogy nem korábban jelent meg... erénye pedig, hogy most mégiscsak megjelent. Nem bánja meg, aki beleolvas.
