Békés Megyei Népújság, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-06 / 131. szám
ITTHON Író—olvasó-találkozó négy részben Gyulai táncosok az idei Szövetkezeti Néptáncegyüttesek Országos Találkozóján Bágyadt délután, pezsgő, habzó Sztár Colákkal, kékese zürke cigarettafüsttel, az ablak alatt induló-érkező autóbuszok berregő motorzajával ég bágyadt írókkal. A Hazafias Népfront emeleti helyiségében a békéscsabai házigazdáknak nem Ids gondot okoz, hogy lelket öntőének az ei-el mélázó társalgókba. Ezek az írók nem könnyű emberek. Jól írnak, frappánsan, szeHemesen, olykor csillogó humorral, de beszélgetni igazán nem könnyű velük. Lehet,. hogy fáradtak. Végeredményben, az Ünnepi Könyvhét két ankét ja között még egy országos hírű író is megengedhet magának némi lazítást. Az író nem színész. Nem mindig sajátja a rutinos éberség, a társalgás számtalan szálát szemmel-füllel tartó figyelem. Szóval... az író, az író. Csák Gyula melankolikusan hörpölgeti ódáját és azon meditál, hogy lám-lám, itt van ez a frissen megjelent Békéscsaba- monográfia, elegáns kötéssel, igényes kivitellel, de minthogy vidéki vállalkozás, nem juthat el igazán az országos köztudatba. Mert vitatkoztak már azon az írószövetségben, hogy kezdjék el végre a Magyarország felfedezése sorozatot. Hogy nincs alapja. Ki mondta?! Itt a csabai példa. Saját energiából, anyagi erőből... Dér Endre bólogat, hogy igaz ez, persze. Egy város városiasodásának leghitelesebb bizonyítéka egyebek között az ilyen vállalkozás. Ha még irodalmi folyóirata is lenne... Itt ez a Kner Nyomda, fiatal, tehetséges grafikusokra szüksége van, vagyis ez az európai színvonalú üzem maga is serkentője lehetne egy új művészgenerációnak... Ami meg a monográfiát illeti, éppen tudományos igényű cikkei teszik jelentőssé, ami viszont arról tanúskodik... Valaki azt mondja mellettem, hogy most figyeljek. Ugyanis ennék a monográfiának Dér maga is munkatársa, egy remek esszé szerzője. Hogy 6 miért nem említi? Ez az... Ettől kezdve már legenda. Dér szerénységle legendás. És ha riportot akarok írni... e Akarok. Elszántan zötykölő- dünk a mikrobuszban, a csabai Kórház utca folytatásán, egy félméteres szintkülönbségekkel rendelkező földúton és kissé megrökönyödve figyelem, hogy Dér Endre mosolyog. Lehet, hogy szereti a hajóhintát?... Aztán amikor már bekukkantott a szülői házba, föltarisznyázta magát mama sütötte pogácsákkal és egyéb szülői intelmekkel, majd a gyulai műútra érve arról kezd beszélni, hogy ebben a kis házban született, innen járt iskolába is, akkor már értem. Schöner Mihályiéi mesél, az európai hírű festőművészről, aki gimnazista osztálytársa és háló- társa is volt ugyanebben a házban... és amikor felvillan, hogy a kocsiból kiszállva, a kis ház előtt körülnézett, szippantott a langyos, poros levegőből, szétnézett a sötétlilába hajló esti utcán, akkor... már végképp tudom az apró mozdulatok, alig- alig észrevehető reakciók jelentésiét. Dér Endre hazajár találkozni a meleg, otthonos, kellemes ízekkel kísértő régenvolt gyermek- világgal. o Egy ilyen író-olvasó- találkozó hasznos .is, tanulságos is- Hasznos, mert elmaradhat á riporteri faggatózás, megteszik azt az összegyűlt olvasók, nincs más öeladat, mint papírra vetni az írói-olvasói szópárbajt. Hogy tanulságos-e, arról persze leginkább maga az íré vallhat, attól függően, hogy a számtalan olvasói instrukció közül mit tekint megszívlelendőnek? A aarkadi könyvtár három író-költő vendége, Dér Endre, CSsoór István, Filadelfi Mihály a csakugyan rokonszenves érdeklődés és feozült figyelem mellett némi „dorgálásban” is részesült... Ami persze lehet annak is bizonyítéka, hogy olyannyira „írónemzet” vagyunk, hogy minden felszólaló kollégájának tekinti a megjelent írókat és saját véleményét szakmai véleménynek.;. Dér Endre: „FabriciuB prae- oeptar, hajdani gyulai néptanító történetét szeretném feldolgozni regényben. Fabricius valóban létező személy. Wittwnbergben végezte tanulmányait és a gyulai vár ostrom* idején tért vissza Gyulára. Kapcsolatban állt egy Fekete Demeter nevű vár katonával is...” Ősz hajú, sötét öltönyös olvasó: „Tud arról az író úr, hogy ez a Fekete Demeter tőrök volt?” Dér Endre: „Török? Miért török?” Olvasó: „A Fekete Demeter másik neve, Kara Demeter. Ezt tudja az író úr?” Dér Endre: „Tudom, hogy Kara. De miért török?” Olvasó: „Ja kérem-. A Kara az eredeti neve, a Fekete felvett. Abban az időben kérem, nevet csak a törökből magyarrá vedlett katonák cseréltek!” Dér Endre hümmögye tűnődik és az a bizonyos bogár már el van ültetve. Az olvasó szava szent és biztosra veheti, hogy Dér tüzetesen utánanéz ennek a Kara, alias Fekete Demeternek... Olvasó: „És nem valami szépen olvasnak az író urak. Az egyik gyorsan, a másik meg lassan, komoran, mert a versei is olyanok, keserűek...” Szégyenkező mormogás az írók részéről. Hogy ugye úgy van az, hogy mégiscsak az írást értik jobban, mint az olvasást— Visszafelé szalad a mikrobusz, Csabához közelítünk. Meleg, párás a mad éjszaka, forró a levegő a kocsiban is. Dér Endre útjáról beszél. Nem a kilométerekben, hanem az években számított, időben megtett útról. A hajdani csabai gimnazistáról, a soproni főiskola verselgető diákjáról, akit Veres Péter biztatga- tott, s aki barátjaként mellette állt haláláig. Szól a békéscsabai fiatal újságíróról, aki a Népújság elődjét, a Viharsarkot írta közösen . Cseres Tiborral, a MA- DISZ-ob mozgalmat szívvel-lélekkel csináló emberről— És végképp nem tudom, hányadán Miok Dér Endrével? Közismerten szűkszavú, most meg pergeti az eseményeket Lehet— , az is lehet persze, magának sorolja csak, hogy volt mit tett, mit kellene tenni ? Arra gondolt, mondja és tűnődve nézi * város felvillanó fényeit, hogy meg kéne próbálni újra ott, ahonnan elindult. Békéscsabán irodalmat csinálni-, szóval, újra itthon élni. B. Máté Siófokon nemrég beszélték meg az idei Szövetkezeti Néptáncegyüttesek Országos Találkozójának gazdag és végleges programját Az augusztus 1-én és 2-án sorra kerülő találkozó eseményedre Balatonfüreden, Balatonlellén és Siófokon kerül sor. Az ország legjobb 10 szövetkezeti táncegyüttese és két külföldi — egy bolgár és egy jugoszláv — csoport vesz részt ezen a nagyszabású találkozón, A vendégek visszaadják a magyar tánccsoportok korábbi látogatásait. Ezenkívül úgy is „nemzetiségi” lesz ez a találkozó, hogy a hazánkban élő és működő német, délszláv, román és görög együtteseknek is tapsolhat majd a közönség. A. Wajda: A lengyel rendező a mai európai filméletnek egyik legismertebb alakja. Részt vett a lengyel történelem legmegrázóbb eseményeiben, a varsói felkelésben, s ez az élmény egy életre meghatározza szemléletét, gondolkodását. Ebből az élményből született a Csatorna és a Hamu és gyémánt című filmje, ennek az élménynek a hatása érződik a Húszévesek szerelme című művében is. Mindegyik film remekmű: * Hamu és gyémánt Cibulsky játékával a Cannes! filmfesztivál nagydíjasa, s a világ filmművészetének egyik nagy alkotása. Ezekben a filmekben férfiakat ismerünk meg, akik fegyverrel a kézben harcolnak, s nem sajnálják az életüket, ha úgy adódik, s nem féltik bőrüket s golyózáporban vagy a kanális mocskos vizében. A légyfogó című filmben nincs szó ilyenről. Nincs háború, nincs szennyes csatorna, A 21 együttesben összesen ezer táncos érkezik a Balaton mellé, hogy bemutassa művészetét, legszebb táncait. Augusztus 1-én — a balatonfüredi szabadtéri színpadon — Gyula, Szebény, Tápé, Tápiószecső, Szany, Tűrkeve, a Fejér megyei Beloiannisz görög együttes és a siófoki Baláton-tánccsoport ad műsort. A programhoz tartónk a táncosok tarka felvonulása Balaton-menti üdülőtelepeken, majd augusztus 2-án valamennyi résztvevő együtes gálaestjével zárul az országos találkozó. Nem marad el a már hagyományos szakmai megbeszélés sem, amelyet az együttesek szakvezetői számára augusztus 3-án — Siófokon — tartanak. A légyfogó nincs írtóztató öldöklés, nincs vér. A háborúnak vége, a mában járunk, az ellenállás hajdani hőse televíziót néz otthonában, elegáns nők, modern nagyváros, modem fiúkkal és szőke szekszepiles lányokkal — szóval, akik irtóznak a háborús filmektől, amelyben őszintén és kegyetlenül feltárul az ember lénye, ahol biztosan elválik, hogy hamu vagy gyémánt az értéke — azok most nyugodtan jöhetnek, mert itt csillogót, és „szép modem dolgokat” lehet látni. ■■icr é,A történet a kővetkező: adva van egy jelentéktelen kispolgár, akire kiveti hálóját a szép szőke vamp. Arra kell neki ez az ember, hogy sikeres műfordítót faragjon belőle, s ezáltal beve- rekedje magát is a magukat művészeknek kikiáltó kóklerek sznob társaságába. Mindenre van gondja: mecénást kerít számára öregedő kékharisnyák személyében, blúzt, farmernadrágot ad rá, hogy beférjen az „elit társaságba, még arra is vigyáz, hogyan sétáljon fel s alá „alkotás” közben — csak művészetet neon tud kicsiholni, hiszen ahhoz egyikük sem ért. Az eredmény a legteljesebb ku- ' darc, lehet mindent elölről kezdeni. Ez röviden a sztori magja, amelynek során a „modem művész” néhány típusának rajzát kapjuk, a továbbviruló polgári életforma „csatornájába” nyerünk betekintést. Nincs tehát háború, nincsenek mindenre elszánt lengyelek, nincsenek hideg kegyetlenséggel gyilkoló németek, Wajda nem ezekről csinált filmet. Mégis... Az egész filmben mindvégig ott éreztem őket. Az egész filmben ott volt Wajda hányingerig terjedő undora mindezek iránt, ott volt az a nosztalgia a régi idők után, amikor nem ilyen unottképű selyemfiúk között kellett élnie, amikor a tét nem valami senkit sem érdeklő, sznobok ájulását szolgáló „műalkotás” létrehozása volt, hanem az élet vagy halál, a harc és győzelem, az egész lengyel nép sorsa forgott kockán. Péter László mrnmm R 1970, JÚNIUS 6. ** ■HMlfl9BBHIBfBBIB«BBBUBBSI<B|IBB«IBniBBBMBII»B>.BI A levél messzire megy gasztva. Félek, hogy leöreg nénike lépett be a postahivatalba. Régi, kopott, fekete lóncfo- gantyús kézitáskájából előhalászot egy levelet, gyengéden kisimította, aztán megszólított egy férfit. — Nem adná ide a töltőtollát? Tetszik tudni messzire megy a levél, a fiamnak, és a város nevét alá szeretném húzni. Megkapta a töltőtollat, reszkető kézzel aláhúzta a New York szót, megköszönte a segítséget, azután az egyik ablakhoz tipegett. Átadta a levelet. A postakisasz- szony átvette, ráragasztotta a „Légiposta” címkét. és miközben bélyeget tépett le az ívről, kiszólt az ablakon: — Tessék, kedves, már előkészítettem. Ezzel a postáskisasz- szony részéről be is fejeződött az ügy. De nem a nénike részéről. Beszólt az ablakon: — Ne haragudjék, kisasszony, de ez a kát bélyeg, amit a levélre tett.,. — Mi van vele. — Rosszul van ráraesik. És, akkor az én Pistám nem kapja meg a levelet. —- Ne tessék félni, néniké. nem esik le. De, ha akarja, még a sarkát is jobban ráragasztom. Így is történt, és új ügyfél ért az ablakhoz. Újságot adott fel. A néniké azonban nem mozdult. A postáskisasszony kiszólt az ablakon: — Van még valami, nénike? ■— Jaj, már úgy szégyellem maga, de arra gondoltam, hogy az én levelem becsúszik abba az újságba, amelyet rá tetszett dobni. — Dehogy csúszik bele! . — Mégis, ha lehetne. — Jó, jó a levelet leg- alulra teszem. Így jó lesz? — Köszönöm, kedves, köszönöm. Közben mások is feladták a küldeményüket, de az öregasszony nem mozdult az ablak mállói. Az egyik sorban álló gúnyosan megjegyezte: — Vigyázzon, nénike, mert ha a levél a földre esik, sose kapja meg a fia. — Jaj, csak ne essen le! — Vigyázok, nem fog leesni — szólt ki mosolyogva a kisasszony. — Mert, tetszik tudni, ha nem kapja meg, akkor ő se ír. És olyan messze van ... A rossz ember, aki az előbb megijesztette, folytatta a kegyetlen tréfálkozást: — Aztán jól címezte meg? — Jaj, nem is tudom — ijedezett a néniké, majd újra beszólt az ablakon: 1— Ne tessék haragudni, de ha nem tartom fel, megnézném a címzést. Félek, hogy... Annak, a szőke lánynak, ott az ablak mögött nemcsak sok dolga, hanem sok türelme is volt. Kikereste a levelet, megmutatta, hogy jó a címzés. A vicces ember még ugratni akarta a nénit, de szeme találkozott a postáskisasszony szigorú tekintetével. Nem mert megszólalni. A nénike két lépéssel hátrább ment, és oldalról lesett be az ablakon. Várt... Vagy félóra múlva egy postás érkezett az asztalkához, amelyen lebélyegzett levelek feküdtek. Felnyalábolta, és gondosan egy zsákba csúsztatta valamennyi. A néni ke fellélegzett, és megelégedetten indult a kijárat felé. Az ajtóban azonban megtorpant és visszatotyogott a terembe. Éppen akkor vitte át a postás a zsákot a gyűjtőhelyre. Az öreg néni megállította, és halkan megkérdezte: — Tessék mondani, nem lyukas a zsák? P. L.
