Békés Megyei Népújság, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-09 / 82. szám

Huszonöt év előtti élmények

Szécsi Imréné régi emlékekről ír levelében. A félszabadulást követő évek mozgalmas napjait eleveníti fel. Olvasónk 1944. szeptember 21-én az elsők között volt, akik segítettek eltüntetni a háború okozta nyomokat, bár négygyermekes családanya, bátran kiállt a kommunista elveket valló férje oldalán. 1945 tavaszán, amikor megalakult az MNDSZ Szarvason, már őt is ott találjuk az alapító tagok között. Levelében neveket említ, akikkel együtt dolgozott, s első munkájuk a gyermekiek megsegítésére irányult.

„Ma is emlékszem még az első gyűlésre — írja levélében —, melyen a nők harcairól beszélt az élőadó és példának említette Clara Zetkint, aki egész életét a nők egyenjogúságáért vívott harcban élte le.

Jól emlékszem arra az időre is, amikor 1946-ban kezdtek hazaszállingózni a hadifoglyok s az MNDSZ feladata volt fogadni őket. Megszerveztük a napi ügyeletét a szarvasi állomáson, mert hiszen tudatni kellett ve- lük, hogy szabad földre léptek, s a párt, a magyar nép vár rájuk, számít munkájukra. Fe[ lejthetetien élmény volt, amikor megjelent az új forint, mi éppen áz MNDSZ-ben voltunk, s a hír i hallatára örömmámorban úszott mindenki. Ettől kezdve a munkánk is könnyebb volt, hiszen egyre több asszony jelentkezett, s ajánlotta fel segítségét.” Ezután arról tájékoztat bennünket, hogy milyen tevékenyen vettek részt az asszonyok és lányok az 1947-es választási munkákban. s milyen nagyszerű élmény volt, amikor először szavazhatott.

Megemlékezik Janurik Má- tyásnéról, a nőaktívák szeretett Piri nénijéről is, aki fáradhatatlan lendülettel, tenniakarás- sal alakította meg a kultúrcso- portot, s vett rész minden megmozdulásban élete végéig. Énekkar, színjátszó és tánccsoport működött sok-sok sikerrel akkoriban Szarvason és a tanyavilágban, valamint a, szomszédos községekben. A levélből kitűnik, hogy olvasónk is fáradhatatlan, aletív harcosa volt a nőmozgalomnak és ma is tevékenyen dolgozik, példát mutat ifjabb társainak; a mai fiatalasz- szonyoknak és lányoknak, Gratulálunk ehhez a munkához és további sok sikert kívánunk!

Téglajárdát kérünk

„Idős asszony vagyok. bizony, már nehezemre esik a járás, hátha még hosszabb útra kell menni. Amikor nagyritkán a piacra indulok, már előre félek az úttól, mert ahogy mi nevezzük, a Hegedűs-féle bolttól az Orosházi útnak ezen az oldalán a Wagner utcától egy darabon, majd a téglagyár előtti részen nincs még egy félméteres járda sem. Pedig itt van a téglagyár és legalább egy félméteres téglajárdát csinálhatnának, hogy nyugodtan tudjunk közlekedni. Érdekes, hogy a városban sokkal kisebb forgalmú utcán már régen van betonjárda. Nagyon kellemetlen sáros, csúszós időben kerülgetni a gyepes részre vagy a kisvasút sínéihez. Ez annál inkább veszélyes, mert óvodás gyerekek is járnak erre, s könnyen előfordulhat baleset. Kérném a szerkesztőséget, hogy hívja fel az illetékesek figyelmét erre az útszakaszra.’* —- írja Farkas Mihályné békéscsabai olvasónk.

Arató Györgyöt, a városi tanács terv- csoportvezetőjét kértük a válaszadásra. Elmondotta, hogy Békéscsabán már két éve bevezették azt a gyakorlatot — ami eddig be is vált —, hogy a város költség- vetéséből azt az összeget, amit út- és párdaépítésre biztosítanak, lebontják kerületekre és minden kerület tanácstagja, valamint a Hazafias Népfront dönti el a sürgős ségi sorrendet figyelembe véve, hogy a rendelkezésükre álló ősz szegből hol építenek járdát.

így Farkas Mihálynénak is azt tanácsolják, hogy panaszával a kerületük tanácstagjához forduljon.

I „Ez a gyártmány nem olyan''

A divatot mindig olyan drágának tartottam, mint a muzsikaszót. Meg olyan hirtelen mu- landónak. Különben is kevés pénzzel nem lehet ugrálni. To- | vábbá a ruházat legfőbb funk- ■ dója az, hogy védje az ember S szervezetét, erre pedig a praktikus, vagyis az időjárásnak legjobban megfelelő és nem a divatos cicomaruha a legjobb.

Ezt vallom én. A ruházati iparnak egészen más a felfogása. Azt mondja: azt gyárt, amit a kereskedelem igényel. A kereskedelem viszont azt mondja, azt hoz forgalomba, amit az ipar gyárt. Így aztán hiába van nekem régen kialakult elvem az öltözködésről, olyan ruhában, cipőben járok, amilyet éppen kapok. Mivel lassan fél évszázada taposom már ezt a sok vihart megért sárgolyónkat, bőrkemé- nyedések és tyúkszemek ékítik a talpaimat. És ki tudja még hány emberét. A divat diktá- lói oda se figyelnek, hogy az általuk kreált vékony talpú cipőben minden lépésnél a tej- útrendszert alkotó milliónyi csillag vibrál a szemem előtt.

Nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy az új cipőbe már az első nap beszivárgott a

víz. Másnap reklamáltam. Azt mondták, járjak benne vagy 8—10 napig, akkorra előbukkan a cipő rejtett hibája. Előbukkant. Kiadós influenza kíséretében. Annyira elő; hogy levált a talpa. Kicserélték egy ugyanolyan gyártmányúra. Ellenkezésemre azt mondták: legyek nyugodt, csak minden századiknak válik le a talpa. A cserébe kapottnak valóban nem vált le, de a talpa közelében kirepedezett. kilukadt, alig két hónap alatt. Egy ideig megint lu- csokban jártam 270 forintért. Aztán mentem új cipőt venni. Ugyanabból a gyártmányból. Csupán azért, mert a kartársnő olyan kedvesen és meggyőzően mondta: ez a gyártmány nem olyan, erre még nem panaszkodott senki.

Mindenesetre nagyon óvatosan járok az új cipőben. Kerülöm a sarat, a vizet s mindennap vastagon bekenem krémmel, közben nagyon félek, hogy néhány hét alatt kiderül: ez is olyan gyártmány. Elvégre nem lehet egy cipő divatos is, tartós is, ha „csak" 270 forintba kerül.

K. 1.

Az udvariasság nem szabály, de jő

Az embereik sokav utaznak, s veszik igénybe a különböző járműveket, bizonyára ebből adódik, hogy a Szerkesszen velünk rovathoz legtöbbször ilyen témájú írások, bejelentések érkeznek. Paulik Pálné is . Kétsop- ronyból az utazás közben szerzett kellemetlen tapasztalatairól ír, okolásul másoknak.

„A Szerkesszen velünk rovatban sok olyan hibát, hiányosságot fednek fel az olvasók, amit később orvosolnak az arra illetékesek. Az én néhány sorom is e célból született — írja — Egy hónapja beteg 7 éves kisfiam és éppen ezért sűrűn utaztam vele Békéscsabára szakrendelésre. Ezen utak alkalmával szereztem tapasztalataimat, melyektől szeretném a jövőben megkímélni

— éppen e hibák felfedésével

— utazótársaimat. Méltánytalannak és nem helyénvalónak tartom az olyan magatartást, bánásmódot, mint amilyen március 25-én történt. Békéscsabán a 13.10 órakor induló autóbuszra váltottam meg menetjegyemet Kétsoprony Hunyadi Tsz megállóig. A kisfiamnak 39,7 fokos láza volt. Már az indulás előtt fél órával ki kellett állni a busz helyéhez, ha fel akartunk jutni. Kisfiam nehezen tűrte az állást,

tolongást. Amikor beállt a busz, nagynehezen feltoltam a gyereket, majd amikor én is fellép- tem, a kalauznő a szó szoros értelmében lezavart azzal, hogy jön egy másik* busz és a kétsop- ronyiak csak ezzel utazhatnak. Amikor arra hivatkoztam, hogy nekem tovább kell mennem, tehát úgyis ide szállók majd visz- sza, ez nem érdekelte, mégis lé- zavart.

Bementem a forgalmi irodára panaszommal. De ott azt válaszolták; oda szállók fel, ahova akarok. Eszükbe sem jutott, hogy nem volt kifogásom a kocsira való felszállás' miatt hanem a kalauznő magatartása háborított fel.

Mondanom sémi kell, hogy Kétsopronyban csak át kellett szállnom arra buszra, amelyikről lezavartak.

Olvasónknak még egy kellemetlen epizódja volt — amint írja —, március 31-én szintén beteg kisfiával utazott haza Békéscsabáról s a fél 6-kor induló buszra nem vették fel. Igaz, ment egy kisegítő járat, de az 19.43 órakor indult, valami műszaki hiba miatt. Így sokat kellett várakoznia kisfiával és még negyven társával együtt, akik között jó néhány iskolásgyerek

volt. Későn érkeztek tehát haza, s nem mindegy az, hogy a szülő ilyen esetek miatt mennyire aggódik gyermekéért.

„Tudom, ezeket az eseteket már nem tehetjük meg nem történtté — írja befejezésül—, de legalább a jövőben több emberséget tanúsítsanak velünk szemben a közlekedés dolgozói. Ennyit azt hiszem jogosan elvár az utazóközönség.”

Megjegyzésünk: reméljük,

mint eddig minden esetben, az AKÖV most sem hagyja kivizsgálatlanul a történteket és a fe- lősségre vonás sem marad eL

Kétsoprony széle vízbe „lóg”

Evek óta most már rendszeresen ismétlődik a Kétsoprony ba vezető műút mindkét oldalán a tél végi, kora tavaszi belvíz. De ilyen, mint az idén, még egyik esztendőben sem volt. Az épületeket teljesen körülfogta a víz. Kétsoprony széle vízbe lóg. Érdekes, hogy a viszonylag magas fekvésű területen kísért -íira és újra a belvíz. Le kellene vezetni, de hová, hiszen ezen a környéken nincsenek olyan belvízcsatornák, melyek végül valamelyik nagyobb befogadóba torkollnának.

Nyilvánítsuk műemlékké?

„A környező lakossággal egyetértésben szeretném lelhívni szives figyelmüket Békéscsabán, a Damjanich út 2 és 4 számú házak előtt évek óta heverő vasbeton-oszlopokra írja Iveiében dr. R. M. olvasónk. — A két, körülbelül 3 méter hosszú, teljesen ép oszlopot pontosan 3 évvel ezelőtt felejtette a helyszínen valamelyik vállalat és az egyiknek a hosz- szanti vájatában most tavasszal újból harsány zöld színben pompázik az évelő fű.

Kibékülnénk ezzel az utcaképrontó látvánnyal, ha az oszlopok teknős vájatába a kertészeti vállalat virágot ültetne. A gondozást társadalmi munkában vállalnánk. Persze, úgy vélem, egyszerűbb volna a maholnap régészeti leletszámba menő oszlopokat elszállíttatni. Kérem intézkedésüket. Azonban, ha a tisztelt szerkesztőség úgy véli — Írja olvasónk egy utóiratban —, hogy ezen oszlopok eltakarítását a legközelebbi „Tiszán innen — Dunán túl” megyei versenyig kellene halasztani, hogy legalább egyetlen egy anomáliát találhasson városunk utcáján a rendező bizottság, akkor panaszomtól elállók.*'

Ami a virágültetést illeti, tiszteljük olvasónk ragyogó ötletét, azoo- bar mi is azt javasoljuk, jobb lenne az Illetékes vállalatnak csipkerózsika álmából felébredni és több évi pihenés után végül megfelelő he- ;

CORKIJ

lyen hasznosítani a kérdéses oszlopokat, hogy ne kelljen apttvánítani.

műemlékké

Amikor Londonban elbúcsúztunk azt mondta nekem, hogy feltétlenül ellátogat Capriba pihenni.

Mielőtt azonban rászánta magát az utazásra, még egyszer találkoztunk Párizsban, egy kétszobás diákszálláson, amely csak méretét tekintve volt di- ák-jellegű, egyébként ragyogó tisztaságot és szigorú rendet tartottak benne. Nagyezsda Konsztantyinovna teát főzött nekünk, majd elment, és mi kettesben maradtunk. Akkoriban bomladozott a Znanyije, s én azért utaztam oda, hogy megbeszéljem Leninnel: szervezzünk egy olyan új kiadóvállalatot, amely a lehetőségekhez képest, minden Írónkat egyesítené. Vlagyimir Iljicsnek, Vo- rovszkijnak és még valakinek felajánlottam, hogy legyenek a

kiadó külföldi szerkesztői, Oroszországban pedig Gyesznyickij- Sztrojev képviselte volna őket.

Ügy véltem, szükséges volna több könyvet írnia nyugati irodalmak történetéről és az orosz irodalomról, a művelődés történetéről — olyan könyveket, amelyek gazdag adattárul szolgálnának a munkások önképzéséhez és a propagandához.

Lenin azonban elvetette ezt a tervet, utalt a cenzúrára és arra, hogy milyen nehéz megszervezni embereinket; a legtöbb elvtársat leköti a gyakorlati pártmunka, nincs idejük írni. De legfőbb és számomra legmeggyőzőbb érve körülbelül így hangzott: vastag könyvre nincs idő, vastag könyvvel az értelmiség táplálkozik, az pedig, mint látja, a szocializmustól a liberalizmushoz pártol át, s mi nem tudjuk letéríteni a maga válasz«■uiitliiniiiMiuiinicHftf iiiutiesiaiasiMm

tóttá útról. Nekünk újságra, brosúrára van szükségünk, jó volna visszaállítani a Znanyije kiskönyvtárát, ez azonban Oroszorsízágban a cenzúra, it1 pedig a szállítási fettételek miatt lehetetlen: tíz- és százezrével kell ontani a röplapokat a tömegnek, s ilyen mennyiséget illegálisan nem lehet szállítani. Várjunk a kiadóval jobb időkig.

A reá mindig jellemző lenyűgöző élénkséggel és szabatossággal a dumára terelte a szót, a kadét-pártiakra, akik „szégyenük, hogy októbristák” (Októbristák — az 1905. október 17-i cári kiáltvány után nagytőkésekből és földbirtokosokból alakult, a cárt támogató párt), meg hogy „nekik csak Jobb felé visz az útjuk”, majd egy sereg bizonyítókot sorolt fel, hogy közel van a háború, s „bizonyára nem is egy, hanem a háborúk egész sora” ez a jóslata csakhamar beigazolódott a BalkánonFelálltt, jellegzetes mozdulatával a hóna alá a mellényébe dugta ujjait, és hunyorogva, csillogó szemmel lassan fel-alá járkált a szűk szobácskábán.

— Háború lesz. Elkerülhetetlen. A kapitalista világ elérkezett a rothadó erjedés állapotába, az embereket máris megfertőzte a sovinizmus, a nacionalizmus mérge. Azt hiszem, még megéljük az európai általános háborút A proletariátus? A proletariátus aligha fog önma-