Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
1*30. Január 4. 8 Vasárnap A rácsos ház és lakói Csak egy kis \ apróhirdetés ... ? | »mMWWVVWWWVWWWWMMHWWWWWMWWVt< © „Egy nehézfiú Azonos bűncselekményért elítéltekkel folytatot/t beszélgetés során mutatja meg a nevelőtiszt, hogy mennyire különböző elbírálást érdemel letartóztatásban levő két közveszélyes munkakerülő, alkalmi szerelmi árus. , N. mindössze huszonegy éves, feltűnően jól öltözött, a börtön- viszonyok között is láthatóan sokat törődik küllemével. — Az a bűnöm, hogy sokat szórakoztam. Feltűnt, hogy nem dolgoztam. De igen, dolgoztam, csak kórházba kerültem, nem adtam le a kórházi papírt. Mert gondoltam, pihenek egy kicsit, s azt hitték, hogy nem akarok dolgozni. — Miből élt? — Az ismerősök mindig segítettek. Mindig volt valaki... — Önzetlenül segítették? Cinikusan nevet: — Hát nem! Mikor hogy. Tessék már mondani, mikor önzetlenek a férfiak? Az érettségi előtt egy évvel maradt ki a gimnáziumból. — Nem szerettem tanulni. A tanulás helyett évekig egy rossz hírű társaság üdvöskéje volt. — Ha szabadul...? — Hát... valami munka után kell néznem. Muszáj dolgozni. Másképpen nem lehet szórakozni. Mosolyog, nevetgél. Nem új számára a börtön. — Pár hétig már voltam bent. Pesten. A barátnője, M. huszonöt éves, de egészen kislány a nagyvilági kurtizán mellett. Fiatalon került a lejtőre. — Megtudtam, hogy a férjemnek van valakije. Elváltunk... Nem bírtam ki egyedül... Nagyon rossz volt. Sír, teljesen összetört. — Nem volt az én családomban senki, soha börtönben, mind rendesen dolgozik. Én sem kerültem volna ide, ha... N. rántott bele. Odajött hozzám lakni, minden este vitt szórakozni. Nekem ez nagyon tetszett, nem tagadom. Akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz az ára. Minden éjszaka eljártunk. Így ment napról napra. Reggelente aztán nem tudtam felkelni. Otthagytam a munkát vagy elküldték. De N. csak vitt és amikorra észhez tértem volna, már itt vagyok. Újra a családja miatt kesereg, hogy micsoda szégyenbe hozta őket. — Mindennek vége! A nevelőtiszt közbeszól. — Dehogy, dehogy. Letölti a büntetését, szabadul és becsületes élethez kezd. Fiatal, semminek sincs vége. Csak ne feledkezzen meg arról, amit megfogadott. — Én még az utca másik oldalára is átmegyek, ha ilyen társaságot látok... Csak most tudja meg az ember, hogy mi a szabadság. Soha többé nem fogok rossz társaságba keveredni. Rettenetes a börtön. Nem bírom ki, szétpattannak az idegeim. — Ha szabadul, mihez kezd? — Dolgozni akarok, férjhez akarok menni. Egyedül nehezen áll meg az ember a lábán. Nem akarok ide visszakerülni soha. Csak kibírjam, hogy minden percben parancsolnak, hogy csak az eget leshetem, és hogy mindenütt rács van körülöttem... A zokogás rázza, amikor elvezetik; A nevelptiszt, aki már A Békés megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat gazdasági eredménye a tervezettet már a múlt év november végén csaknem 4 millió forinttal haladta meg, ami decemberben még tovább nőtt. A vállalat év közben 3 és fél millió forintot fordított béremelésre, s '* és a sok rács mögötti tragédiát látott, most elgondolkozva mondja: — Nem tévedek talán, ez a kislány nem fog többé visszakerülni. A másik, N.? Abban nem vagyok biztos. Cinikus, könnyelmű. Ez a típusú elítélt is fogadkozik ugyan, hogy jó útra tér, de könnyen felejtenek. Bár N. esetében tévednék. De ő nehezebben nevelhető. — Milyen fegyelmezési eszközöket alkalmazhatnák az intézeten belül? — A kedvezmények megvonását: a közös szórakozásból való eltiltásit, a levelezés tőj., a csomag és a látogatók fogadásától való eltiltást. Magánelzárást is alkalmazhatunk. A szigorított magánelzárás már súlyosabb ; kemény fekhellyel, egyik napon kenyéren és vízen. Kiszabható sötétzárka is. A napi félórás sétát persze engedélyezzük, ez egészségügyi dolog. A fenyítések súlyosabb eseteit inkább csak a visszaesőknél — az úgynevezett nehézfiúknál — kell alkalmaznunk. Beszélgettem egy nehézfiúval. Pontosabban csak ő beszélt, nem hagyott szóhoz jutni, először még kérdezni sem. Dőlt belőle a szó. Régi recept: „Jobb, ha beszélsz, akkor te irányítod a dolgokat, esetleg elkerülhetsz néhány zűrös kérdést.” — Mert tisztelettel, ahogy szabadultam én három és fél év után, rögtön mentem haza szegény jó nagyanyámhoz, tisztelettel, hogy segítsek azon a szegény asszonyon tisztelettel, mert azt gondoltam én, tisztelettel, hogy rögtön elmegyek dolgozni, de hát nem volt hová, úgy hogy még mondtam is szegény jó nagyanyámnak, tisztelettel, hogy így tönkremegy az életem, mert el akartam én menni dolgozni, de hát nem volt hová tisztelettel, aztán úgy mentem én körútra vonattal, tisztelettel, az egyik városból a másikba, tisztelettel... Talán még most is tartana a szóáradata. Takaros kis meséi vannak, sajnál tatja magát. Huszonkilenc éves, jóvágású, keménykötésű fiatalember — eddig tizenegy évet élt börtönben. A nyáron szabadult, egy hónappal később újra betört. — Nem tudom én tisztelettel, hogy miért csinálom én ezt tisztelettel, mert nincs ez az én véremben, tisztelettel. Mindig megfogadom idebent, aztán csak beleeseik. Az a baj, hogy mindig lopok. Gátlás nélkül sorolja a lopásait, betöréseit. Ügy beszél róluk, mintha egy vérbeli sportoló élete nagy mérkőzéseit sorolná el. — Még vele is próbálkozunk — mondja a nevelőtiszt. — Pedig biztos vagyak benne, hogy azóta már henceg a zárkájában, hogy most „jól átlapátoltam” őket. Ezek sajnos, ilyenek. Rajtuk már a rendszeres kemény munka is nehezen segít. Persze, nem adjuk fel a reményt, igyekszünk mégiscsak munkára szoktatni őket. Az elítéltek a büntetés végrehajtási intézetek ipari vagy mezőgazdasági üzemeiben dolgoznak. Munkájukért fizetést kapnak. Ebből küldhetnek haza családjuknak vagy takarékba tehetik a pénzüket. A szabadulásuk után ezt természetesen kézhez kapják. Következik: Két erős ember Tiszai Lajos ez a munkaerővándorlást csökkentette. Műszaki fejlesztéssel és céljutalmak kitűzésével 11 hónap alatt sikerült elérni, hogy az országosan hiánycikknek számító cserépből a tavalyelőttinél 2 millióval több készüljön. Az olvasó hossza nkodása kíséri a sajtónkban rohamosan szaporodó hirde. téseket. Már az újságok egyébből sem állnak, csak hirdetésekből, — mondják... Az olvasók megelégedése kíséri a sajtónkban rohamosan szaporodó hirdetéseket. Nagyon jó dolog ez — mondják —, hiszen az ipari és mezőgazdasági termelés, a kereskedelem fellendüléséről tanúskodik... Kinek van igaza, melyik olvasónak? Ha az újságban ténylegesen csak az apróhirdetés az érdemi olvasnivaló — ami a szó átvitt értelmében nem is olvasnivaló — akkor joggal zúgolódnak a hirdetések ellenzői, persze ez esetben sem a hirdetés a ludas, hanem az újságot létrehozó kollektíva. Az újságok hirdetési rovata hű tükre az egyes koroknak, társadalmaknak, vissza lehet belőlük következtetni egyes, nagyobb jelentőségű politikai eseményekre, de mutatóik a gazdasági tendenciáknak, sőt még az egyes gazdasági éveknek is. — NINCS TÖBBÉ KOPASZ FEJ Az újsághirdetés gondolata Théopraste Renaudot nevű francia orvos nevéhez fűződik. O alapította 1612-ben Párizsban, a világ első hirdetési irodáját. A gondolat Montaigne — a XVI. század nagy francia prózaírója volt — fejében is megszületett. Montaigne azt szorgalmazta, hogy minden városban és faluban legyen egy hely, — ahol a hivatalnokok feljegyzik, ha valakinek szüksége van valamire vagy él akar adni valamit, s 1633-tól a Bureau d’ Odresses et de rencontre — a címek és találkozások hivatala — jegyzékeit már nyomtatásban is közzétették. Az 1700-as évék elején már kialakult az angol újságok hagyományos módja, az első és a negyedik oldalon csak hirdetés van. Németországban 1721-ben alapítottak hirdetési újságot, de 1609-ben a strassburgi lap már közölte az Amsterdamból induló hajók menetrendjét. Az újsághirdetéseket a szükség szülte. Az akkori kiadó vállalatok hamar felismerték, hogy a hirdetések jövedelméből fedezni lehet az újságok költségeit. A modern tőkés sajtó elképzelhetetlenül nagy teret szentel a hirdetéseknek. A New York Times tiszta jövedelmének 80 százaléka a hirdetésekből származik. A nagy nyugati lapok általában egy-egy hirdetési konszern befolyása alatt állnak, a hirdetők érdekei az újságok tartalmát is befolyásolják. Ezek a lapok eltekintenek olyan cikkek megjelentetésétől, amelyek a nagypénzű hirdetők üzleti érdekeit sértené. Egy példa: Upton Sinclair írja a The Bross Check című regényében, hogy félbe kellett szakítania egy egészség- ügyi cikksorozat közlését az egyik amerikai lapnak — a cikkben az volt olvasható, hogy a keménykalap korai kopaszodást idézhet elő —, mert a legpénzesebb hirdető partner a kalapgyáros volt. — PIHENJEN BOMBABIZTOS HELYEN Nyár van, idegenforgalmi fő szezon, nézzük a turizmus hirdetéseit. Nagy hirtelen nehéz lenne összeszámolni, hogy hány országba, hányfajta kirándulást szerveznek idegenforgalmi hivatalaink. Maradjunk az általánosításnál: szinte mindegyik európai országba, sőt a Közel-Keletre is eljuthatnak a magyar turisták. A hirdetésekből is „kiolvashatjuk” tehát hogy mennyire vagyunk részesei a nemzetköm idegenforgalomnak. Arra is következtetni lehet a külföldi turistautak publikációjából, hogy a különböző utazásokon nagyon sokan vesznek részt. Lapozzuk fel az utolsó „békeév” (1938) néhány napilapjának hirdetési mellékletét. Mit ajánlott akkor az idegenforgalom? Nagyon kevés volt a témával összefüggő hirdetés. Négy újság közül — egy hónap megjelenési idő alatt — csak egyben találtam külföldi üdülésre ajánlatot. Igaz, „luxuskivitelű” jeligére. Tengerparti villát hirdettek, beépített úszómedencével és teniszpályával. Elképzelhetjük, kik és hányán tölthették ott szabadságukat. Olcsó, csoportos utazást a vizsgált időpontban nem hirdetett egyik napilap sem. Nézzük az 1942-es újságokat. Külföldi üdülési lehetőség már egyáltalán nincs. Balatoni ma. gánpanziók hirdetéseit olvashatjuk: „Minden kényelem... Diszkréció... Luxus... Üriasszony” s a többi jeligékkel. A következő években érdekes módon felszökött az „idegenforgalmi” ajánlatok száma. Csaknem általános volt az ilyen jellegű hirdetés: Távol a világ zajától... Eszményien szép faluban... Messzi a hegyek mögött” s a többi. Sőt, egy sokkal kifejezőbb is átcsúszott a cenzúrán: „Bombabiztos helyen pihenési lehetőséget biztosítok’’. Ezek a hirdetések már nem a nyári pihenést ajánlották, hanem a bombázott — vagy várhatóan légitámadásnak kitett — városokból menekülőknek kínáltak búvóhelyet. Ez volt a háborús Magyarország turizmusa. „A SZÍVEK ÖSSZEBORONÁLASA” Ügylátszik, már a régiek is tudták, hogy a házasságok nem az égben köttetnek. A házassági hirdetések nagyjából egyidősek az apróhirdetéssel. Egy londoni lap közölte 1695-ben az első házassági ajánlatot: „Gentleman, 30 éves, jelentékeny vagyon birtokosa, nőül venne olyan fiatal úrihölgyet, aki legalább 3 ezer font hozománnyal rendelkezik.” — (Közli: Ráth-Végh István: Szerelem, házasság, Bp. 1963. Gondolat.) A házassági hirdetések hangvétele azóta sem sokat változott, csak tartalmában észlelhetünk némi módosulást. A felszabadulás előtti házassági hirdetésekben még az ingatlan, a tőke volt az elsődleges: „Vidéki gazdalány, háromszáz hold örököse, józan életű... Elit szálloda tulajdonosa nővéreknél nevelt kisasszonya... Gazdálkodó kereskedő, nagy jövedelemmel...” A hirdetésekben egytől egyig fel van tüntetve, hogy mekkora „világiakkal” rendelkezik az ajánlkozó vagy mi az igénye. „Nőül mennék keresztény életű föld- birtokoshoz...” Argót is teremtett az apróhirdetés, a „benősülne” szót. „Harmincegy éves fiatalember benősülne üzletbe... Benősülnék, öreg, de gazdag hölgy házába...” Napjainkban változott az „ideál”. Minden tisztelet azoknak, akik körülményeik miatt az újságok házasságközvetítő hirdetéseikkel keresik párjukat, nem róluk lesz szó, hanem egyes „új életet kezdők” furcsaságairól. Mit tartalmaznak — többségében — napjaink házassági hirdetései? Találomra lapozzuk fel egyik vezető napilapunkat — Tizennyolc házassági hirdet tést közöl, ebből I6-ban szerepel a diplomás, nagy jövedelmű, lakás van lakás kell, kocsi van, kocsi „ell megjelölés. Nézzük meg ezeket a hirdetéseket közelebbről. A régi szentó- mentalizmusnak nyoma sincs. Hol vannak már a „Vadgalamb”, „Kéz a kézben”, „Összetört szívek” stb. jeligék?! Helyettük: „Duna-kanyar” (ott van biztos a kégli). „Szürke Mercedes” (Tra- bantos hirdetésit nem találtam). „Lakás szükséges” (biztos nem albérletre gondol). „Talentum” (nem is szerénytelen) jeligék a divatosak. Érthető, hogy a házasulni kívánók anyagiakkal is biztosított megélhetést keresnek maguknak, de úgy vélem a következő példák inkább a számítást, a kapzsiságot sugallják. „Orvos- tanhallgató nősülne háromszobás lakásigénnyel.” Vagy „Diplomás, több nyelven beszélő, anyagiakban rendezett elvált asszony ismeretségét keresem. Zöldövezeti lakással előnyben.” A jelige: „Bizalom”. Nem is tudom hirtelen... Nem fest valami jól ez a kép sem: „Reprezentatív lakás, balatoni villa, gépkocsi van.” Többségükben gazdagodása vágyról árulkodnak a mai házassági hirdetések is. A diploma csak belépő, ehhez még lakás és autó is kell, — OTP-könyvecs- kéveü. íme napjaink említett furcsa emberének partner-ideálja. Az 1695-ös angol gentleman hogy’ is hirdetett: nőül venne olyan fiatal úrhölgyet, aki legalább háromezer font hozománnyal rendelkezik. Minden stimmel, ebből a pénzből igen csak kijönne a duna-kanyari villa, a belvárosi lakás és az autó is, feltéve* ha nem nagyon magas az epe- kedő szívű kislány márkaigénye. NYELVLECKE VACSORAÉRT Mennyire megnyugtatóak a mai újságok álláshirdetései. A rovatok teli vannak állásajánlatokkal, alig néhányan keresnek munkaikaimat, ezek is többnyire speciális esetek. Fordított helyzetet találunk, ha az 1930-as évek újsághirdetéseit nézegetjük. Alig volt egy- egy álláskínálat és rengeteg munkanélküli... „Kultúrmérnök, palléri állást vállalna...” „Külföldi egyetemen végzett tanárnő elmenne dadának...” „Kosztért nyelvleckét adnék.” örvendetes jelenséget látunk, ha a mai üzleti, kereskedelmi hirdetéseket nézzük. Csak egy apró — de sokat mondó példa — 15—16 évvel ezelőtt a mai „nemzeti italunknak”, a feketekávénak nem volt kereskedelmi publikációja. Ma: Omnia, Brazil, Amigó, Rio kávéhirdetések vetélkednek egymással a lapokban. Mi ebben a jó? A válasz talán fölösleges is: árugazdagság, választók jele ez! Hasonló példa: az 1950-es években melyik tésztagyár tartotta fontosnak, hogy termékeinek propagandát csináljon? Egyik sem, — eszi nem eszi... Megszámolni is nehéz lenne, hogy hány tésztagyár, szövetkezet, hány száz féle árut hirdet. Vagy emlékezzünk az egyes cégek volt monopolhelyzetére, a típusruhákra, a lóden- kabátokra. Ma ugyanezek a vállalatok a különböző újságokban, folyóiratokban, rádióban és televízióban versengenek, hogy minél ötletesebben hirdessenek, minél több vásárlót megnyerjenek új, választékos áruik megvételére. Nagy tükre az apróhirdetés mai életünknek is. — ai — Már a múlt év 11 hónapja alatt túlteljesítette eredménytervét a megyei téglaipar
