Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Szakonyi Károly novellája: Éjfélkor a menedékházba Jocek tizenegyig ott Iá. batlankodott a konyhában, rakosgatta a mosatlan edényt, heccelödött a konyhalánnyal meg a szakácsnővel, beborogatta a szeny- nyesvödörbe az ételmaradékokat; cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát meg egy adag disznótorost: forralt bort kortyolgatott, s be-belesett a konyhaajtón a terembe, csettintgetve nézte a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról, lampionok világítottak; a pincérek fehér kendőbe burkolt pezsgős palackokat vittek az asztalokhoz az éjféli koccintásra. Tizenegy tájban friss levegőre vágyott, kisétált a mene- dékJiáz mögé, a hóba, elkerült az istálló felé, benézett u lovaira. A lovak felhorkantak, Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, megvakargatta a nyakukat 0 dús sörényük alatt, s vetett elébük egy kis szénát. Na, hogy nektek is léén szilveszteretek! — mondta. — Odabenn nagy ám a mulatozás1 A hegyoromról süvöltve Vágott le a szél, finom por- feavat hordott, beverte az istállóajtón; Jocek odaállt elébe, behunyta a szemét, ágy szippantotta be a jóleső hideget. Kinn valaki járkált, Jocek figyelte, ho- pá kujtorog az a fekete alak a bokáig érő hóban Valamelyik vendég lehetett, csak úgy hajadonfőtt, felsőkabát nélkül tipródott, bekukkantott a fásszínbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkant a gondnoki lakás kertjénél; Jocek addigra már ott termett előtte; a férfi megtorpant. — Nicsak! — mondta a férfi vidáman — maga az, aki felhozta a csomagjainkat ide a szánnal? — Csak én lehetek az — bólintott Jocek —, mivelhogy itt más fuvaros nincsen. — Hát akkor, boldog új évet! — mondta a férfi. — Köszönöm, kérem, de még nincs éjfél. — Annyi baj legyen. — A férfi nézegette Joceket, cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta az öreget is, rágyújtott. — Be kéne menni ám — mondta Jocek bizonytalanul —, mert megfázik itten, meg aztán mindjárt koccintani is kell. A férfi meggörbedt háttal tipródott, szívta a cigarettát erősen; negyvenéves lehetett, barna ember, kissé püffeteg arcán látszott, hogy szereti az italt. — Idefigyeljen — mondta Joceknek. — Volna ew kérésem. — Hát csak tesseic - tatta az öreg. — Magának van itt valami szobája, nem? — Hát van, itt lakom én. — Nézze, adok én magának egy százast. — Már vette is elő, összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregnek. — Nem kérek érte mást, csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára... Engem, meg... szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára... Na? — Hát aztán másként nem lehetne? — húzódozott Jocek. — Nem nagyon. Odafenn, tudja... kínos. — Nem valami rendes szoba ám az. Vaságy, lópokróc, meg mindenféle göncök... — Legyen már szive, ne rontsa el az éjszakámat — könyörgött a férfi. — Maga is volt fiatal, nem? — Nemigen szeretem én az ilyet — mondta Jocek. De a százas már ott volt a markában; a férfi meg be- lékarölt, húzta magával. — Na, mutassa csak, merre kell menni, nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész. Jocek kiszabadította magát a karolásból, elővette zsebéből a madzagon csüngő kulcsot. — Erre jöjjön... De baj ne legyen ám belőle! Mert én itten nem csinálhatok ilyet. Ha megtudják... — Lefelé került a lejtőnek, s a vaskos hótól roskadó fenyők közé vezette a férfit. A melléképület egyik ajtajánál megállt, kinyitotta a lakatot, bement villanyt gyújtott, s ráakasztotta az ablakra a félárbó- con lafogó zsákdarabot. Erősen dohszagú volt a szoba, vaskályhában égett a tűz: Jocek megállt az ágynál és nézte a vendég arcát. — Csak ilyen, látja. Nyomorúságos ez maguknak... — Nem, nem — mondta sietve a férfi.— Majd gyertyát gyújtok. Van gyertyája? Tegye csak ide az asztalra, a gyertya jó lesz, romantika, meg minden... — Kézdörzsölve várta, hogy az öreg kivegye az asztalfiából a gyertyát, aztán már terelte is kifelé. — Na, menjünk ... Odafenn kocintunk, sötét lesz, mi meg kilopakodunk ... Nevetett, hátba- verte Joceket. — Nem lesz semmi baj, öregem! A vendég a főbejárat felé sietett, ahol az étterem ablakain kivetülő fény színesre festette a havat. Jocek visszaballagott a konyhába, már kezdett megmelegedni zsebében a százas, jó kedve kerekedett; elcsent egy csülökcsontot, szopogatta 0 maradék füstölt húst; aztán megint a teremajtóhoz settenkedett, tekintetével kereste a férfit, hogy hadd lássa, miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétből. — Ugyan már! — rivallt rá az egyik pincér. — Mit állód el itt az utat? Most van a legnagyobb rumli, te meg itt lábatlankodsz? — Jól van, na! — méltatlankodott Jocek. Tán csak nekem is lehet egy kis szilveszterem? Meg is találta a férfit, egy közeli asztalnál ült többedmagával; jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot, « leginkább a férfi balján hangoskodó fekete lányt; s Jocek nem tudta, a két nő közül melyik surran majd be a szobába? A férfi mindkettőhöz egyaránt kedvesen beszélt, töltött a poharukba, koccintott velük; olykor megakadt tekintete a szőkén, de mintha nem állta volna a nézést hirtelen a feketéhez fordult, s felnevetett: a lány meg belécsimpaszkodott, hátravetett fejjel, hunyt szemmel és nyitott szájjal a zene ütemére ringatta magát. A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt leintette a zenekart; zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés; pukkantak a pezsgős-dúgók; aztán a gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott és kongatni kezdte a tizenkettőt. Pohár csengett, kacagások szálltak; Jocek mindenről megfeledkezve állt a sötétben meghatottan, meg akarta szorongatni a pincér kezét, de az elsietett mellette, vaktában nyúlt hát egy másik kéz után, kezet akart fogni valakivel, de senki sem figyelt rá — aztán világos lett és megszólalt a zene. Csak akkor kapott észbe, hogy megkeresse a férfit; nem látta sehol, a társaság eloszlott, táncoltak talán; sem a szőke, sem a fekete nő, sem a többiek nem voltak már az asztalnál. Jocek — csizmában, kord kabátjában — ácsorgóit egy kicsit a fényben, aztán elálmosodott, élszédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga. A konyhában megivott még egy pohár maradék bort. Letelt az egy óra; gondolta, mehet már lefeküdni. Az ösvényen figyelte, nem világol-e ki fény az ablakra akasztott zsákdarab mögül. Sötét volt. Betaszította az ajtót; eleinte azt hitte, nem is járt senki a szobában, de aztán megérezte az édeskés kölniillatot, s amint lámpát gyújtott, egy fél üveg pezsgőt is talált az asztalon. Leült a vaságyra, ült ott, majd kicsit oldalt fordította fejét, s nézte a párnát; megfogta, hogy megfordítsa, de előbb az arcához emelte, beleszagolt, idegen szag volt, ismeretlen; Jocek töprengve szaglászta, aztán mégsem fordította meg, visszatette; ivott egy kortyot az üvegből, lerúgta a csizmáját, s végig dőlt a vackán, mozdulatlanul, hanyatt, nem merte arcát a párnára fektetni; sokáig nyitott szemmel feküdt, nehezen jött rá az álom. Hajnalban befogott, menni kellett a központi menedékházba a napi fuvarért. A derengésben indult; már elállt a szél, a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek széliránt; a lovak itt-ott szügyig süppedtek a hótorlaszokba, csikorgóit a szán alatt az út. Jocek az irhabundájába burkolózva ült a bakon, csak a szeme-orra lesett a világba. Csend volt, a szürke ég havat hullatni készült. S a csendben hallani lehetett valami neszt, oldalról, a fák alól. Jocek kiszabadította fülét a bunda gallérjából, hallgatózott. Furcsa hangok közeledtek, emberi hangok; nem a sí sühanása, amit megszokott errefelé; gyalogos botladozott az erdőben. Meghúzta a gyeplőt, a lovak megálltak. A nesz már egészen közeli volt, s Jocek egy nőt látott a fenyők alatt, zöld anorákban, csizmásán taposta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakról. Megpillantotta Joceket, megállt — Kéremszépen — szólt kimerültén a kisvasút- hoz megy? — Oda igyekszem — mondta Jocek. — A központi házba. — Elvinne? — A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oldaldeszkába; Jocek most már megismerte, ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben; fejébe szökött a vér, csak intett zavarában, hogy szálljon fel. — A gondnok megmondta volna, hogy lemegyek a vasúthoz — moiidta, miután elindultak. A nő kimerültén kuporgott mellette, megrázta a fejét: — Nem tudtam, hogy el akarok jönni. Jocek nem szólt; óvakodva igyekezett beszivni a nő illatát, de nem érzett mást, csak a hó friss szagát, semmi nem elékeztette az éjszakai kölnire. — Még csak nem is mondtam magának, hogy boldog új évet! — nevetett Jocek. — Illett volna.. ■ Ránézett a nőre, s megdöbbent: könnyeket látott a szemében. — Nocsak ... — mondta. — Nocsak ... — 0, istenem! — sírta el magát a nő. — Nem lehet igaz! — Észbe kapott, szipogva megfogta Jocek karját. — Ne haragudjon, bácsika, nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállók, eltalálok én gyalog is... — Hogy itt fagyjon meg nekem az úton? — morgolódott Jocek. — Bár megfagynék! Bár meghalnék!... — Ne mondjon már ilyeneket, kedves! — Jocek megsuhintotta ostorával a lovakat. — Uj év. új esztendő, ilyenkor vidámnak kell lenni.., — Vidámnak? — sírta el magát újra a nő. — ö aztán vidám volt! Eltűnt éjfélkor ... Nem, nem, engedjen, hadd menjek az erdőbe! ... Jocek megragadta a karját: — Kiről beszél? A nő hosszan nézte. Nézte Joceket, de nem látta. — A férjem — mondta halkan — felhozott ide. Szilveszter... Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon... Szlovák György rajza — Maga csak úgy, otthagyta most? — kérdezte szorongva Jocek. A nő halkan felnevetett: — Még alszik. — Nevetett, aztán ráboruU Jocek vállán ra, a csontos öreg vállba verte a homlokát és nevetett; — Micsoda illúziók! Micsoda illúziók!... — Hirtelen felegyenesedett: O, én, maga, a másik ... mindenki... idegenek vagyunk, érti? Idegenek... Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt tekintettel nézte a fehér erdőt, a fehér világot. M. Zainescu: ICápccuzab módjára itt üldögélsz a park Azt hitte, káprázik a szeme! Vagy tévedne? ö, a kiváló felderítő, aki több száz méter távolságból is köny- nyedén felismeri a tárgyakat, most megállapíthatta: néhány méternyire tőle, a presszó kirakatüvege mögött, egy kis asztalka mellett ott ül szíve választottja — édes kettesben egy fiatalemberrel. Nahát, ez már mégiscsak több a soknál! Neki ad találkát a kislány kettőre, de előtte egy ficsur társaságában süteményt csipeget Leverten indult el a park felé. Széles ívben kikerülte a kultúrházat, amely előtt kettőkor találkoznia kellett volna Ankával... Anka, te csalfa teremtés... Talán még egy hete sem múlt, amikor egy este mélyen a szemébe nézett ás ezt suttogta: „Te vagy a legdrágább nekem. Senkiért el nem cserélnélek ezen a kerek világon!..” Szemensze- dett hazugság!... Talán ugyanezeket mondja most annak a másiknak ott a presszóban. Ionut Tomsa őrmestert nagyon megviselte Anka hűtlensége. Leroskadt egy padra. Ahogy ott ült, morfondírozva a női nem kiszámíthatatlanságán. gyöngéd kéz érintette meg a vállát. Anka volt. — Szóval ilyen vagy, Ionut? Én állok, várok a kultúrház előtt és te túzok legeldugottabb zugában...! — Hagyj békén, kérlek... Nem akarok... hogy úgy mondjam sorszámot venni a vasárnapi találkáidhoz. — Hát neked meg mi bajod?... Mielőtt sértegetsz, illene, hogy magyarázd is meg a dolgot! — Hát azt hiszed, hogy ide még magyarázat is kell? Egyáltalán nem ismerek rád!... Mi történt veled? — Nem te, hanem én vonhatnálak kérdőre! Mit kerestél egy órával ezelőtt azzal a ficsurral a Denevérpresszóban?! — Te láttál ott engem? — Nem vagyok vak... — Ez aztán igazán rejtélyes — robbant ki Ankából a nevetés. Ionut értetlenül pislogott Ankara. Nem értette, miért kacag olyan jókedvűen a lány. Anka azonban folytatta: — Maradj még itt egy kicsit a pádon, jó?... Azonnal visszajövök, és akkor minden világos lesz. Mielőtt Ionut szólhatott volna, Anka sarkon fordult és eltűnt. S néhány perc múlva Ionut előtt két Anka állt. Teljesen egyforma ruhában. Ionut csak pislogott, Anka pedig ünnepélyesen bemutatta hasonmását: — Miara... az ikernővérem... Krecsmáry László (ordítása
