Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 15. szám
Fekete János Házak Filadelfl Mihály: az ember szelíddé fakul a végén mikor megérti bogy minden miért és fftlködlik a nem várt túlsó part s a megváltandó világ is leszűkül egy családdá s hivatallá csupán a szerelem is békévé szelídül a vad hajsza a vér s az álmodás összetorlódik egy erős marokszoritás félelmetes ujjal között az ember bizony szelíddé fakul és megkeményedik mint a katona ha mellére tűzik a hősi bért az ember akkor kemény s álhatatos * szeme előre néz s megérzi hogy ez még nem a vég csak hogy szelíddé ne fakuljon soha s hogy tudja egyetlen élete van 1970. Gyúró István lűzfalak Kónya Lajos: Bodor felhők Habarcsot készítek vakolatot javítok s tisztelettel gondolok a kőművesekre kik tele vannak dologgal s jól is keresnek Festéket keverek ajtót ablakot festek s elismeréssel adózom a mázolóknak kik hatezer forintért megcsinálnák mindezt Fafiguráimat faragva az élelmes mestereken merengek akik ebből élnek Verseket írok különös remények nélkül s legfőképp azokat a költőket csodálom kik abból is megélnek hogy verseket írnak Vannak irigyeim — mégsem vagyok egészen elveszett ember Alkonyatlájt sutbavágom meszes gönceim felöltözöm nyaralónak végigmegyek a parton rágyújtok pipámra bánataimat a bodor felhőkbe fúvóm könnyű motorcsónakot gondolok magamnak társas örömöket és gondtalanabb sorsot Délelőtt fél tíz. Tom elengedett tagokkal hevert az ágyneműk között, létének tökéletes zsibbadtságával. Az a fél óra következett, amikor a nap, két tűzfal között, besütött albérleti szobájának keskeny, jégvirágokkal díszített ablaikán. Tulajdonképpen nem tartozik a lényeghez, hogy elengedett tagokkal hevert-e vagy sem, az pedig, hogy „létének tökéletes zsibbadtságával”, ez Tamásra kisgyermek kora óta jellemző volt. Már akkor „Tom”-nak szólították nagynénikéi és az egész rokonság. Aztán az iskolában és jelenlegi munkahelyén is így becézték. Vasárnap volt és délelőtt fél tíz. Tény, hogy Tom még nem kelt fel és nem is tudta volna erre rászánni magát dél előtt, ha váratlanul nem csengetnek. Vasárnap is délig heverészeitt. Nem azért, mert így jól érezte magát, hanem mert nem tudott okosabbat kitalálni. Tíz óra felé egyik lábát mindig a paplan fölé tette, mozgatta lábujjait, csodálkozva nézte, hogy milyen messze vannak, pedig hozzátartoznak, az nem vitás, és bárgyún mosolygott. Tom eredetileg egyetemre akart menni, nem azért, mert kedve volt hozzá vagy különösebben fontosnak tartotta volna, hanem mert szülei állandóan macerálták emiatt, mondván: „már Bandi is egyetemre jár és Gyuszit is felvették, pedig azok még hülyébbek, mint te”, másrészt félt a katonaságtól. Persze átlagon aluli képességei miatt sehova sem vették fel, pedig két év alatt három egyetemen és két főiskolán is megpróbálta. Aztán két évig katona volt, ami nem mondhatni, hogy ártott hősünknek, de különösebben nem is használt. Amióta leszerelt, segédmunkás. Ezt egyszer mór hallotta aznap félálomban, de nem törődött vele. Feküdt tovább és a mennyezetet szemlélte. „Biztosan itthon van az öreg, majd ajtót nyit... — gondolta —, „...biztosan hozzá jöttek... engem ugyan ki keresne?” Gre- minger urat nevezte gondolatban öregnek, annak a lakásnak a tulajdonosát, ahol Tom lakott. „Fel kéne kelni” — gondolta Tom, de mint mindig, most is lebeszélte magát erről. Csak nézte a jégvirágos ablaküveget és hallgatta a vekker ketyegését. Újra csengettek. Ez már élesebb és hosszabb volt. „Talán a postás” — gondolta —, „...de hát miért nem nyit már ajtót az öreg? Ja, persze! Elutazott. Reggel beszólt., már rémlik, a fene egye meg...” — zsörtölődött már félig hangosan, miközben papucsba bújt-és magára kapta elnyűtt frottírköpenyét. Üjra csengettek. Tom automatikus mozdulattal a hajába túrt, aztán elindult a külső ajtó felé. Amikor kinyitotta, már nem volt ott senki. Aztán — nyilván az ajtónyitás zajára — a szemközti ajtó kinyílt és a résien egy idős, fehér hajú asszony dugta ki a fejét — A néni csengetett? — kérdezte Tom. — Igen — mondta nagyon halkan az asszony és hangtalanul ajtaja elé lépett Lila selyemköntös volt rajta. — Nincs itthon a Greminger úr? — kérdezte. — Nincs — felelte Tom. — Azt hiszem, elutazott. — Hát., csak szerettem volna... valamit., kérni tőle... — mondta az asszony szaggatottan, elkeseredett arccal. — Tessék mondani. Hátha én is oda tudom adni. — Nem... nem olyasmi... leszakadt a roló... Most olyan sötét van a szobában... Ö szokott nekem segíteni... — Talán én is meg tudom csinálni — ajánlkozott Tom és legnagyobb megdöbbenésére azon kapta magát, hogy segíteni szeretne ennek az asszonynak. Fehér haja, arcának vonásai, mozdulatai, hanglejtése, a selyemköntös hajdani jólétről, mozgalmas családi és társasági életről tanúskodtak, de most sírt. Uj- jai között fehér zsebkendőt morzsolgatott, azzal töröl- gette a szemét és szipogott, mint egy gyerek. — Hát... majd ha... felöltözik... — mondta néhány pillanat múlva és tétován az ajtó felé hátrált. — Az hosszadalmas. Jobb lesz így — mondta Tom, aztán szorosabbra kötötte derekán a zsinórt. Tom egy gazdagon, de régimódian berendezett lakájba lépett. Súlyos, komor bútorok, foszladozó perzsaszőnyeg, porcelán és ezüst dísztárgyakkal telezsúfolt hatalmas vitrinek. — Hát ezzel van baj — mondta az asszony és a sötét ablakmélyedés felé mutatott. Tom végigmérte, aztán félrehúzta a függönyt, felnézett. — Uhüm. Nincs véletlenül egy létra vagy valami asztal, amire felállhatnék? — De igen... a kamrában van egy létra... — felelt készségesen az asszony és már el is indult, szapora lépteivel gyors mozgásba hozva vékony csontú madártestét. Amíg Tom behozta a létrát, ott szorgoskodott körülötte, egy darabig fogta a létra egyik szárát, abban a tudatban, hogy most ingyen segítséget kap; az évek során belerögződött, hogy a mesterembe, rek „nagy urak”. Aztán, amikor Tom magasba emelte a létrát, jelezve, hogy nincs szüksége segítségre, és hosszú lépteivel otthagyta az asszonyt, az lemondott segítőkész szándékáról. „Ha már valami jót csinálok, azt támogatás, hálálkodós és fizetség nélkül akarom csinálni” — gondolta Tom szinte dühösen, miközben felmászott a létrára és két rigli elfordításával lehetővé tette, hogy hozzáférjen a redőny orsójához. Belenézett a poros nyílásba és örült, mert látta, hogy meg tudja javítani. Két hatalmas markával megfogta a fahengert és tekerni kezdte. A redőny alsó széle fokozatosan emelkedett és a rés, amelyen éles fény vágott a szobába, egyre szélesebb lett — Én nem is szoktam használni... Én jobban szeretem a fényt.. Csak most több mint egy hónapig kórházban voltam epehólyag- gyulladással és közben itthon voltak a gyerekekén a fényt jobban szeretem— „Itthon voltak a gyerekek” — gondolta Tom és elképzelte, hogy miért volt fontos lehúzni a redőnyt, aztán arra gondolt: ....azért b iztosan volt idő, amikor a néni is jobban szerette a sötétet.. Az persze elég nagy disznóság, hogy a „gyerekek” csak akkor vannak itt, mikor üres a lakás és az anyjuk kórházban van... Most bezzeg sehol sincsenek... Ezek azok a csibészek, akik szinte várják a szüleik halálát, hogy ók költözhessenek a helyük, be... A patkányok...” Mire gondolataiban idáig jutott elkészült a munkával: tökéletesen feltekerte a zöld lécekből összeszegecsel t, ütött-kopott ámyképző-tákolmányt, de még nem engedte eL — Tessék megpróbálni... Húzni a gurtnit Az asszony gyors mozdulatokkal odalépett, de alig kezdte húzni a gurtnit, kiszaladt és az asszony értetlenül nézte foszladozó végét — Elszakadt — mondta Tom... — Hát pedig, sajnos, azt nem tudom megcsinálni. Ahhoz az egészet széjjel kérte szedni. — Nem baj... Csak az a lényeg, hogy megint van fény. — Van valami drót? — Van... van... — mondta az asszony és már szaladt is a kamra felé. Egy nagy tekercs vörösréz dróttal tért — Tudja, a férjem annak idején nagyon szeretett bar. kácsolni. Mindig ő csinálta meg, ha valami elromlott a házban. Még abból az időből való ez is,.. — Jó drót Jó vastag. — Igen. Jó vastag drót. Nagyon szép gyertyatartókat csinált ebből a férjem. — Lehet belőle lámpaernyflt Is csinálni- Tessék levágni belőle S—i olyan másfél méternyi darabot — mondta Tom, miközben egy pillantással megsaccolta a henger vastagságát — Én nem engedhetem el, mert akkor visszaszalad. Ai asszony sürgött-forgott a szobában, fiókokat húzott ki, szekrényajtókat nyitogatott, a kamrába ia kiment, végül is egy körömvágó ollóval fogott hoz. zá a munkáohz. — De hát az kicsorbul — mondta Tom. — Nem érdekes. Az a fontos, hogy fény legyen — mondta az asszony lázasan, a munkától kipirult arccal. De hát a vastag drót nem engedett a gyenge kéznek és a gyenge szerszámnak. — Tessék ide adni azt az ollót Ügy. Most mindig azt a pontot tessék idetartani, ahol el kell vágni. Ügy. Az asszony engedelmeskedett. Tom fél kézzel tartotta a hengert amennyire tudott, lehajolt és jobb kézzel dolgozott. Neki se ment könnyen. De végül sikerült. Három helyen átkötötte a feltekert redőny-hengert, • drót 2—2 végét megcsavarta, így három vörösréz- drót-gyúrű fogta össze a léceket Erős ujjaival ■> biztonság kedvéért még tekert néhányat a szarvként szét- álló drótvégeken, aztán mindent visszatett eredeti helyére és lemászott a létráról. Közben arra gondolt: „...ha annyira szeretett barkácsolni a férje, miért nincs egy fogó a házban”. Visszahúzta a függönyt és a létrával elindult a kamra felé. — Hagyja, az nem fontos... — Ugyan — mondta Tora és magában már durvákat gondolt. A kamrában egy szerszámosládában jobbnál jobb rozsdás szerszámok hevertek. „Hát ezeket mire használják?” — futott végig az agyán. — Ez az asszony még fel sem tudja ismerni, hogy ezek mire valók, gondolta, de dühét elnyomta az a kellemes érzés, hogy ő bezzeg tudja. Amikor visszament, az asz- szony az ablakkal szemben állt Nagyon boldognak látszott. A fehér hóról visszaverődő éles fény bezúdult a szobába. — Fény. Megint fény. milyen jó.... — mondogatta az asszony. Tom egy darabig várt, nem akarta megtörni a csoda varázsát, aztán elbúcsúzott. — Jaj, édes fiam, nagyon köszönöm^ nagyon. Mive! tudnám megkínálni? — Köszönöm, semmi ve L— De hát egy kis likőr. Finom házi készítésű ... —- Nem szeretem az italt. — Akkor egy kis csokoládét. Nem szeretem a csokoládét — mondta Tom már- már elutasítóan, miközben a külső ajtó felé menekült az asszony hálálkodása előL Elégedetten lépte át Greminger úr lakásának küszöbét. Hideg víztel lezuhanyozott, közben dudorá- szortt Frissen lépett a hóval borított utcára. „Holnap új állást és új albérletet keresek” — gondolta.
