Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
Katsányi Pál Apa és fia Zelk Zoltán: Tegnap reggel Tegnap reggel az eszpresszóban egy hetvenhárom éves férfi elébem állva, rám köszönt: No, Zoltán bátyám, hogy vagyunk? Arcába néztem, semmi, semmi, szikes homlok, dallamtalan és szöveg nélküli tekintet — se vidám tájak, se romok. Így aztán, hogy az üres könyvet egy pillantással átlapoztam, hatvankét évem olthatatlan erdőtüzével, árvizekkel. bányaomlásokkal mögöttem, oly szelíd, lassú szóval, mint az őszi kert fái, így feleltem: Köszönöm, öcsém, megvagyok! Papp Miklós: Derekamban érzem meg remegni liajlott-gerineű ősök gyávaságát, s érzem szememben rezdülni még a hunyó alázatot: fajom átkát — a mindent-tűrő belenyugvást — feszülő öklöm ütni készül, s ernyedten hull papírra mégis, kibékül — apáim ősi jussán szól: — miért is? — De égeti lelkem paraszt-nagyapám eget szitkozó dühe, vágya — Esőre várt csak, földet nem remélt, mindig a másét kapálta, mindig volt kinek aratni, vetni! Elment, hogy nagyon messze nezzen a verejték-vizű arany-tó fölött, s eltűnt aztán névtelen-egészen, fáradtan, mint 'az őszi köd. Mert sovány volt — és zsírtalan az étel. Tüdejét ronggyá tépte a törek. Hajnaltól zsákolt a gépnél — ötvenéves volt, fakó és öreg. Ügy vándorol most emlékeim közt, hogy lelkem leikévé kövesül, s tenyerem puha izmai megkeményednek, mint aszályban a föld. FEKETE HADAR AZ ERDŐ FELETT Sötétedett. Az asszony meggyújtotta a petróleumlámpát, A sárga fény csak az asztal környékét világította meg. Az esküvői kép az ágy felett félhomályban maradt. Leejtette a gyufaszálat Lehajolt és úgy maradt egy pillanatig. Tompa fájás futott keresztül a hasán. Felemelkedett és megtámaszkodott az asztal lapján. A terítő kicsit meghúzódott. A lámpa kanóca füstölgött. Néhány pillanatig a hímzés mintáit nézte a térítőn. Aztán rápillantott az órára. Etetni kellene. Magára vette Péter kabátját. A kabát foltos volt és áporodott dohányfüstöt lehellt magából. Szorosabbra húzta álla alatt a kendőt és kilépett a konyhába. Megborzongott. Hűvös volt a konyha. Belefülelt a csendbe. Gyengén ugyan, de hallotta a kutya lélegzését az ajtó előtt Ez megnyugtatta. Nincs egyedül. A kemence élők éjétől kormos lett a keze, Átöntötötte a moslékot a vödörbe, és megkavarta Gőz csapott az arcába. Főtt kukorica és krumpli ízét érezte benne. A hízók a vályút lökdős- ték türelmetlenül. A kutya mögötte csaholt. Beöntötte a moslékot, s elnézett a falu felé. Meggömbölyödött hasát nem takarta a kabát. A fehér hótakaró fölött nehéz felhők gyűltek. Vihar lesz — gondolta magában. Ameddig ellátott, sehol egy jel, amely élőlényre mutatna. Nagynéha egy-egy hullámzó röptű fekete madár húzott az erdő felé. Különben mindenütt csönd volt A falut sem látta. Pedig ott volt délkeletnek. Nyáron a gépjavítóból idáig hallatszott a traktorok dübörgése. Most semmi, csak a csönd. A tél hideg csöndje. Ismét érezte a tompa fájást Nyugtalanul vizsgálta önmagát Igen, ez a fájás már elhúzódott hátrafelé, a vesék irányába. Nem fájt nagyon, de érezhetően. Tán csak nem? Na nézzük csak. Tavaly június első felében voltak a Mátrában. Igen. Az orvos is úgy mondta. De hát még egy hetének kellene lenni. A szobában megállt a tükör előtt, s oldalt fordulva nézte önmagát Hasa domborúan, abnormálisán nagy volt. Szoknyája felhúzódott a térde fölé. Mosolygott — Mini a divat — szólalt meg hangosan. Megvastagodott ajkai közül elővillantak fehér fogai. Aztán leült a kemence mellé és bekapcsolta a rádiót. S amikor harmadszorra is belehasított a fájdalom, már tudta, hogy szülni fog. Tudta, hogy az orvos és ő maga is elszámolták a napokat. Mi lesz, ha Péter nem jön haza időben? Nem tudott választ adni magának és ez megzavarta. A bizonytalanság úgy vált félelemmé, ahogy az idő múlt, és a fájások sűrűsödtek. A rádiót már régen kikapcsolta. Csak ült a kemencénél tehetetlenül és hallgatta a mind jobban erősödő szél zúgását. A hasogató szúrások már egészen hátra, a csípőjébe vágtak. Elindult az ágy felé. — Meg kell vetnem az ágyat — gondolta. Megmerevedett. Az ágyterítő kiesett a kezéből. Görcsösen nyúlt az ágyvége felé, de nem bírta megfogni. Lerogyott Alsó ruhája nedves lett. Felnyögött. Csípőjét szúrások szaggatták, s azután semmire sem «emlékezett. A magányosság, az elhagya- tottság erőt vett rajta. S a hóförgeteg üvöltve tombolt a tanya körül. • • • A lovakat már csak homályosan látta maga előtt. Az utat pedig sehogy. De a lovak ösztöne jól működött Felhajtott kabátgallérja mögé néha hócsomót vágott a szél. A lovak jobb oldala, ahonnan a havat hordta, fehér volt Siklott a szán. Amikor az — Bori!... — üvöltött nyújtottam Az asszony körül nedvesen csillogott a padló. Kínzott arccal tekintett urára. — Jaj...! Meghalok...! — suttogta és folytak szeméből a könnyek. Péter néhány piTanatig tehetetlenül bámulta az asszonyt aztán észbe kapott — Mindjárt bogaram, mindjárt Két perc sem telt ei, s a szánderékban szalmán feküdt az asszony. Vastag dunna alatt. Péter a lovak közé csapott. Húzott a két 16, de a férfi úgy érezte, csak cammognak. Az ostor sebesen járt a kezében, csépelte a lovakat. S a csengő sivítva szólt a pej nyakán. Nem az úton járt a szán. Toronyiránt vágott a falu felé. Az asszony néha túlsikította a zúgó hóvihart. Péter ilyenkor káromkodva vágott a lovak közé. utolsó fuvarral elindult, megmondta a brigádvezetőnek, hogy nem megy vissza a központba, hanem egyenesen haza. Közelebb volt a tanya, mint a központ. Az udvaron szokatlan csend fogadta. A kutya furcsán viselkedett. Nem csaholta körül a fogatot, mint máskor. Farkát a hátsó lábai közé csapva szűkölve húzódott melléje, amikor leszállt a bakról, hogy kifogja a lovasat. — Mi a fene esett beléd — mordult a kutyára, s odébb nyomta csizmájával. Az állat elkullogott. A szél egy kissé mintha alább hagyott volna. Már a negyedik istrángot dobta le a kisafáról, amikor a hang eljutott a füléhez. Először azt hitte, a kutya. Hogy jobban odafigyelt jutott a gondolatra, hogy tán Bori kiáltott odabentrőL De miért nem jött ki? Az ostoros nyakában csengő szólt, azt meg kellett naltania. még ebben a szélben is. Máskor kijött. Tán csak nincs...? Nem merte végig gondolni. Dermed ten fülelt a tanya felé. Az ajtót majd letépte a sarkairól, úgy rontott be. — Gyí, a rohadt eget rátok, gyí! — A két állatt csűdig süppedt a hóba. Az asszony felüvöltö*t. Péter hátán csörgött az izzadság. — Jól van... jól van... mindjárt beérkezünk a doktorhoz — nyugtatta. Az asszony azonban nem hallotta. Végre feltűntek a község lámpái. Péter nagyot kiáltott örömében. A bekötő úton úgy vágtatott a szán, mintha az ördögök űznék. A lovakról szakadt az izzadság, gőzölve szállt a pára. A tanácsháza udvarán állt meg a fogat, az orvosi rendelő előtt. Remegett a lovak lába. Péter üvöltött. — Doktor úr... doktor úr... hol az istenben van?! Eszébe sem jutott, hogy késő este volt, úgyszólván már éjszaka. • * * — Vegyél még ebből a hurkából Pistám, alig ettél valamit — kínálta az iskolaigazgató a körze'i orvost — nem tudtunk tovább várni rád a vacsorával, így már csak egyedül eszel. — Nem tesz semmit. A jó disznótorost egyedül is étvággyal eszi az ember. Nyolcán ülték körül a disznótoros asztalt. Kövér zsírszag nyomta a szoba levegőjét Bor csillogott m poharakban. Éppen a száját törölte az orvos, amikor kintről kiáltás szakadt a szobába. — Doktor úr — tépte fel az ajtót Kurtáné lihegve — gyorsan, doktor úr... — Mi van Kurtáné — szólt nyugodtan a fiatal orvos. Megszokta már, hogy a2 emberek éjjel hajlamosak elveszíteni a fejüket Ahogy azonban ránézett • kövér asszonyra, akiről tudta, hogy szívbeteg, már látta, hogy a baj komoly. Kurtáné máskor alig bírt járni, de most futott. Arcán csörgött a hólével keveredett verejték. — Gyorsan, doktor úr, gyorsan — lihegte akadozva, s már fordult is kifelé. A tanácsháza sarkánál visszapillantott a fiafal orvos. Látta, hogy együtt fut velük az igazgató és Erzsiké, az óvónő is. Az udvarra befordulva már hal. lotta a vajúdó asszony üvöltését. Érezte a hangból, hogy a szülés már megindult — Telefonálj a mentőkért! — kiáltott az igazgatónak. — Erzsi szerezzen lámpát! A kép, ami elé tárult, kicsit megijesztette. A férfi falfehér arccal, kerekre tágult szemekkel, félőrülten káromkodott. Az asszony üvöltött jajgatott. Kurtáné a levegőt kapkodva rogyott a hóra. A dunna alá nyúlt. Aztán ráordított a férfira: — Maradjon veszteg, ne ordítson itt! Semmivel sem lesz könnyebb Menjen a rendelőbe, gyújtson be a kályhába! Kurtáné, tegyenek fel vizet — fordult a feltápászkodó kövér asz- szonvhoz. Mialatt beszélt, keíei kitapogatták a magzat fejét Nem viheji már be az asszonyt a rendelőbe, nem mozdíthatja. Itt kell levezetnie a szülést. Ebben a hidegben. Időközben az óvónő is megérkezett a viharlámpával. Remegő kézzel tartotta a szán fölé. — Na, most Borika — biztatta az asszonyt — nagyon jól van. — Tenyerében érezte a csúszás test melegét, a kis élet apró jelzéseit. — Próbálj uk csak még egyszer — biztatta a csendesedő fiatalasszonyt. — Jól van, jól, fog ez menni. Nem kell úgy kiabálni kismama. Rendben van itt minden. — És beszélt, nyugtató, puha hangon. Közben észre sem vette, hogy arcába csap a hó, hogy a homlokáról izzadság csorog. Tíz perc telt el? Vagy fél óra? Ki tudná megmondani. Dunnástól vitték be a két felé szakadt életet a rendelőbe. És felsivított a vékonyka hang. Péter kiment a lovakhoz. Csutakolta, dörzsölte őket. Könnyek peregtek az arcán. Az orvos az asztalra kö- nj ököl ve nézte a ráncos kis arcocskát, aki a törülközők közül kikandikált. Az asszony a vizsgálóasztalon aludt. Erzsiké, az óvónő csendben oeszélge- tett a kályhát vigyázó iskolaigazgatóval. Botyáaszkí János
