Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

tP79. január 11,

8

Vasárnap

két kisgyerek: a ház másik gyeUj ház. Kétemeletes. Ahogy ráfordulunk arra az útra, amely egyben a Debrecen felé vivő 47-es vonala is, frissen épült emeletes házak mellett megyünk el. Nagy ablakok, sárga, zöld sötétítők, nylon függönyök, ványadt zöld virágok az erkélyeken.

Süt a nap, a szép hószőnyeg szakadozott piszkos-szürke zsebkendőkké zsugorodik; lefolyók zúgnak, ereszekből vidám csobogással zubog a hóié. Tavaszi riport Békésről? Január eleje és úgy olvad, mintha március lenne. Valaki a piactéren arról példálódzóit, hogy pont így volt ez 28-ban is: tavaszi as január, aztán olyan dermesztő február és március, hogy a verebek kővé fagyva potyogtak a fákról.

Üj ház. Mtessziről egészen újnak tűnik, s ahogy most itt állunk előtte, kiderül, egyáltalán nem új. A pinceablakok sorra betörve, koszos a vakolat... pedig, hát 66-ban épült. Kissé tanácstalanul álldogálunk a két lépcsőház egyikénél: csak ez történt volna? Ennyi? És odabent, a lépcsőházból nyíló, csengetésre táruló ajtók mögött, a lakásokban? Ebben az új, ám kívülről csúnya kétemeletes házban. Szóval, mi történt és mi történik a Kossuth utca 10-ben?

A nagymama és unokája

Az A lépcsőházban megyünk felfelé, a lakók számunkra teljesen ismeretlenek, tehát az is mindegy végeredményben, hogy hová nyitunk be. Felmegyünk a második emeletig, ötös ajtó. Tarko- vács Imre lakása. Csengetünk. Idős asszony nyit ajtót. Amikor gyorsan elmondjuk, kik vagyunk és mi járatban, meglepődik, de máris mosolyog, tessékel befelé, és elnézést kér, hogy a lakás ura nincs itthon, igazgató az ipari- tanuló-iskolában és bement oda, ő az anyós, szeptember óta itt van Békésen, kitűnően érzi magát. Jó hangulatához az unoka is hozzájárul, meg a ház minden lakója, „különösen a mi lépcsőházunk békés, szeretik, tisztelik egymást az ittlakók”. A másik lépcsőház? Ott már nincs olyan nagy békesség, de erről többet nem is beszélünk, más vidék, más ország áz ő számára, azt mondja, nem rá tartozik.

Tizenkét óra lesz hamarosan, persze a nappali tizenkettő, és Tarkovácséknál a kisunoka már ebédel. Az újságíró bácsik érkezése azonban nem mindennapi esemény, vége a nyugalmas ebédnek, bejön ő is, és áhítattal hallgatja a nagymamát. „Pécelen lakom különben, de sokat vagyok itt a lányoméknál. Mit szólok a lakásukhoz? Nagyon szép. Modem. Sok kellene ilyen. Csak az a baia, hogy nváron szinte kibírhatatlanul meleg Vastag függöny kell az ablak elé, mert kü'önben Afrikában érezzük magunkat”.

A falon Szinvei-Merse Pacsirtájának sikerült másolata, ügyes kezű festő műve. Televízió, szép bútor, ízléses elrendezés. A lakás beosztása is jó. „Csak a konyha kicsi, mondja a nagymama, de azért megfelel”. Elköszönünk, bár a lelkünkre köti, hogy később jöjjünk vissza, akkorra megérkezik a lánva Is meg a veje is Ha lesz még időnk, jövünk, ígérjük.

Tizennyolc évig tanyán

Nyugdíjas. Nagy Gábor nyugdíjas. Félszegség nélkül, vendégekhez szokott sürgés-forgással készít helyet a felesége, pálinkásüveget hoz és amikor tiltakozunk, hogy gondoljon csak utána, ha lépcsőházanként mindössze három lakásban iszunk, akkor mi lesz... „És bort? De bort isznak, ugye? Nem kérdezi, határozott kijelentő mondata visszautasít mindenfajta vonakodást.

„Szép ez a ház. Miért ne lenne szép? Csak a pince... néha térdig áll a pincében a víz. De amúgy szép kis ház”.

Nagy Gáborék hárman vannak.

A fiú beteg „én tanítgatom. hogy ha majd mi sem leszünk, valamiből megélhessen”. Hárman vannak, írtuk, s mintha ezt cáfolná, fekete bogárszem kandikál ki a heverőt borító takaró-rengeteg

alól. „Gyerebmegőrzést vállalunk”, mondja nevetve az asz- szony. „Reggel 8-ra hozzák a két kicsit, délután, ahogy vége a munkájuknak, viszik is őket”.

Békéstől nem messze, Ludadon laktak 18 évig. Tanyaközpontban; néhány ház, hajnali kelések, dobogó lovak, káráló tyúkok, szórakozás jóformán semmi, de ahogy mesélik,^ régesrégi életet, úgy tűnik, szép élet volt az is. Talán szebb, mint a mostani. „Ha fiatal az ember, hát van annál szebb?”

„Tudja, van itt egy asszony, ő az egyetlen, aki akkora patáliákat csap, hogy zeng belé az egész ház. Amikor viszi a hamut vagy hozza a szenet, mindig elszór belőle a lépcsőkön, hadd mérgelődjön a házmester... A többiek? Mind jó ember. Nem felvágósak. Amikor szilveszter volt, a Bartha ügyész úrék lejöttek hozzánk boldog új éven kívánni és voltak olyan családok is, akik együtt töltötték az éjszakát. Mondom, mind jóravaló, rendes ember”

Nagy Gábor nyugdíjas. Korán kel, tesz-vesz, apró dolgokkal foglalja el magát. Fát vág szenet hord, javítgat, szöszmötöl, nyáron a tsz-ben is dolgozgat egy keveset. Este bekapcsolják a tv-t; nevetnek rajta vagy szomorkodnak, néha unatkoznak is. Olykor vendég jön és minden szép itt... csak hát Ludadon, ahol 18 évig... igen, az ifjúság Ludadon maradt.

Miskolcról jöttem, de itt is jó

Bíró Jánosékröl már hallottunk. Beszéltek róluk Nagy Gáborék, de, hogy itthon találjuk-e őket, azzal nem biztattak. A férj gépészmérnök a gépgyárban, a feleség pedagógus. Csengő itt is, az ajtón I. emelet 4.

Gyerekhang odabentről, talán azt kiáltja, hogy gyere anyu, csengették! A szerencse most sem hagy el bennünket. Bíróné itthon van. Hasonló, szívélyes fogadtatás, minden meglepetés nékül. Egy perc. és a nagyszobában ülünk, nagyon szép ez a nagyszoba Bíróéknál, látszik, hogy igényesek, szeretik otthonukat, és olyan környezetet akarnak kialakítani maguk körül, ahol mindig jól érzi magát az ember, megvan a kényelme. Sarokban a televízió, másikban a könyvszekrény,

tele könyvekkel. A falon ötletes barkács-virágállvány vaspálcákból, „a férjem műve, ha ráér. ez a hobbyja”.

Bírónét ebédkészítés közben zavarjuk, egy pillanatra ki is siet a konyhába, mert palacsintát süt. Addig Klárikával csevegünk, Bíróék kislányával. Elmondja szépen, hogy négyéves, és két év múlva megy iskolába, aztán kiderül, hogy milyen jól számol tízig, nem csoda, pedagógus a mama. „Énekszakos vagyok, a sárospataki képzőben végeztem, aztán Egerben, majd Szegeden levelezőn. Miskolcon születtem. Furcsa ugye, hogy kerültünk ilyen mesz- szire? A férjem geszti, és rokonai élnék itt, Békésen. Egy ideig Borsodban laktunk, aztán jött a békési lehetőség. Ide jöttünk, lakást kaptunk, nem bántuk meg. Szabad idő? Nézze, a kislány miatt jóformán sehová sem járunk. Nekem hangverseny-bérletem van, aztán a televízió. Érdekes, de én is úgy veszem észre, hogy minden családban a televízió lesz lassan a legerősebb pont. amelyen át az ember a külvilággal érintkezik. Nem tudom, jó-e ez, viszont, hogy így van, az tény. Ritkán olvasok, a moderneket nem nagyon szeretem. A klasszikusokat inkább”.

A könyvszekrényben a Világ- irodalom Remekei sorozat. És zenei könyvek, természetesen.

„Befizettünk egy Trabantra. Két év múlva kapjuk meg. Terveink? Megismerni az országot, olyan szép és olyan keveset láttunk még belőle. Aztán, egyszer, talán külföldre is kimegyünk. Hozzátartozik az élethez”.

Négy éve laknak itt Bíróék. Első lakók. A lakás jó, dicséri Bíróné. „De a pince?! Voltak ott? Fel tudtak jönni gázálarc nélkül?”

Többet nem mond. Nézzük meg, ajánlja ő is és minden lakó, akihez benyitunk még. A pince állapota, az a Kossuth utca 10 Achilles-sarka.

Klárika köszön, „csókolom”! és besiet a konyhába, egy kis palacsintát nassolni.

Földszint t: a házfelügyelő

A házfelügyelőékhez a B lépcsőház, földszint 1-ben kopogtatunk be. Sánta Istvánnak hívják, nincs itthon, csak a felesége és

rekmegorzóje van itt. Az asszony mosolyogva beszél, közvetlen a hangulat közöttünk, és tíz perc elég ahhoz, hogy dióhéjban elmesélje életük eddigi történetét. A gépállomási lakásokból költöztek be, amikor a férje, aki gépkocsi- vezető, eljött onnan. Most Csabára jár dolgozni, reggel háromnegyed 5-kor indul és délután 5- kor jön meg. Nem valami leány- álom, mondjuk, de Sántáné azt mondja, hogy ez természetes. Megszokták. Megszerették a bérházi lakást is, a házfelügyelőség húsz forint bérengedménnyel, meg 10 kilowatt ingyen árammal jár, és 200 forintot kapnak a tanácstól. A lakók? Nem szívesen nyilatkozik, mondja, mert nem vagyunk egyformák. De azért jól megvan itt mindenki. „A főmérnökék a III. emeletről szilveszterkor is lejöttek boldog új évet kívánni. Meg odaát a másik lépcsőházban is jó ünnepek voltak, összejámak a lakók, összebarátkoztak négy év alatt”.

A nagyfiú jön haza. Tizenhét éves, a gépjavítóban szakmunkástanuló. Esztergályos lesz. A békési könyvtár egyik leghűségesebb olvasója. „Annyit olvas, hogy nem is értem?” A srác csak mosolyog. ö érti.

A pince-ügy itt is szóba kerül. „Tessék lejönni, én mást nem mondok”.

Januári sült almák

Száraz, illatos meleg. Birs vagy sült jonatánalma szaga. Kis sárga fényrombuszok villognak a hibátlan fényű könyvszekrény politúr-lapjain, a pásztázott vajsárga parkettán. Fehérre zománcozott, nikkel-rácsos kályha ontja a meleget és ahogy óvatosan próbálgatom a kárpitozott szék halkan nyekkenő rugóit, olyasfajta érzés fog el, mint kisiskolás koromban, amikor földrajz tanárnőm lakására rendelt, hogy a huzamos renitenskedéseimnek úgy vegye elejét. hogy ő maga kérdezi ki tőlem délutánonként a leckét.

Egy album. Szikrázó, fröccs- kölő balatoni nyarakat idéző színes fotók. „Nyáron? Hol töltjük a nyarakat? Sosem vagyunk itthon, a családnak van egy régi villája Fonyód-Bélatelepen. Ott, igen az egész nyarat a vízparton töltjük. Olyan az a vidék... csodálatos a part és a hegyek. Rögtön ott kezdődnek a hegyek”.

Végh Anna, a békési 2-es számú általános iskola nyugdíjas igazgatónője és nővére, Végh Ilona, úgy kerültek ide, hogy a régi, lebontásra ítélt családi házból kellett elköltözniük. „Anna sétálni ment. Szép az idő. Látja, hogy mennyire süt? A homlokzatot melegíti, és ha nincsenek felhők, tiszta napfény a lakás”.

Dísztárgyak. Szép, vászonkötésű könyvek. Néhány klasszikus, zenei kézikönyvek... Két idős ember biztonságos, puha kényelme.

„Barátok? Szilveszter? öregek vagyunk, a szilveszter nem öregeknek való. Amíg ugye fiatal az ember, akkor hadd mulasson, nevessen, legyen vidám. Nekünk... nekünk ez már nem is való. A könyvek meg a televízió. Igen, a televíziót nézzük legtöbbször”.

Ülök az almaszagú, dohányfüstmentes. tiszta melegben és sehogy sem akar elmúlni az az érzés, hogy az én régi földrajztanárnőm mindjárt megszólal, hogy „na, egyél előbb egv sült almát. Aztán kikérdezem a leckét... Biztos megint nem tudsz egy szót sem...”

A pince? Az eqekre kiált

Szép ház, jó ház ez a békési Kossuth utca 10. Tizenkét lakásában tizenkét család, sokban azonos, sokban különböző sorsok. Ezelőtt négy esztendővel kerültek össze, egy fedél alá, és nem bánták meg. Állami ház, az elosztásnál nagy volt a tülekedés, (mikor és hol nem az?), de erről már nem beszélnek. Igaz persze, hogy akik beköltözhettek, azok a szerencsések. A pince azonban, nos, a pince-ügy, az egekre kiáltó.

Négy éve, ahogy átadták a házat, azóta folyik be a pincébe a szennyvíz. Írhatnánk másképpen is, de a jó ízlés csak ennyit enged. A derítő 10 nap alatt megtelik, 10 naponként kellene szippantani. De nem szippantják. Négy éve nem szippantják idől>en, és valami motorszerkezet sem érkezik négy év óta, ami átemelné a szennyvizet a Körösbe. Így a szegény víz mit tehet, befolyik a mosókonyhába. a pincékbe, ha nagyon soká jönnek a szippantok, térdig ér. Tavaly levelet írtak a ház lakói, ós szerkesztőségünknek címezték. Aztán nem adták fel. Féltek valamitől? Most viszont kézhez kaptuk. Idézünk belőle: „A bűz különösen a földszinten elviselhetetlen, arról nem is beszélve, hogy fennáll különböző fertőzések veszélye is. Panaszunkat tavaly már a járási népi ellenőrzés is kivizsgálta, s utasította a községi tanácsot a derítő rendszeres kiürítésére. Egy ideig nem is volt probléma, de sajnos, eléggé rövid ideig. A tanácshoz már nem is megyünk panaszkodni, hiszen kaptunk nemegyszer olyan választ: „örüljenek, hogy ilyen lakásokban lakhatnak. 40 évvel ezelőtt egy nádfedeles házikó is megtette volna. Lehet, de ma 1909-et írunk. Ha a lakók élet- körülménye már nem is érdekes, nézzék azt a községi tanács illetékesei, hogy a modern lakóház alapja elázik, tönkremegy”.

Amikor sietünk vissza, fel a friss levegőre, hogy émelygő gyomrunkat rendbehozzuk, még örültünk is kicsit, hogy a véletlen nem hozott oda valaki Illetékest. A hirtelen indulat és a nemes illat, nem tudni, mire késztetett volna minket, békés újságírókat és a kalauznak szegődött békés lakókat.

Nincsen rózsa tövis nélkül, tartja a jó magyar közmondás, ilyen ez az Kossuth utca 10 is. Feketére festett erkélyei miatt négy éve gyász-háznak neveztük, amikor arra vitt az utunk, de az első közvetlen találkozás után törüljük ezt a meghatározást.

Volt egy film, az volt a címe: Két emelet boldogság. Tú'zás persze, és nagyon fényesre lakkozott. De a „két emelet elégedettség” az őszintébb, igazabb lenne. Legyen így hetvenben, azt kívánjuk.

Bencsik Máté—Sass Kivin