Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-17 / 266. szám

•*¥

Zenei Krónika:

A Szarvasi Állami Zeneiskola volt növendékeinek hangversenye

Romvári Etelka kamarakiállítása a Népújság szerkesztőségében

November 6-án a Népújság szerkesztősége harmadik emeleti folyosóján kedves, hangulatos ünnepség keretében nyitotta meg Püski Gábor, a Megyei Művelődési Ház igazgatója Romvári Etelka kamarakiállítását. ,

Romvári Etelka neve nem ismeretlen — hiszen rajzaival gyakran találkozunk a Köröstáj számában, sőt egy-egy képével megyei kiállításokon is —, mégis meglepetést okozott a most kiállított tizenhat művével.

Mint rajzpedagógus. több ízben részt vett nyári művésztelepi táborozáson az ország különböző városaiban (Győr, Veszprém, Keszthely, Tapolca stb.), ahol az évi pedagógiai munkától felszabádultan rajzolt, festett és szinte észrevétlenül fejlődött, nőtt festővé. A most kiállított zománcfestékkel festett kis méretű képei égy rendkívül szívós, következetes munka eredményed. Formailag a látvány lényegét keresi, távol áll tőle a szolgai másolás. Elsősorban a dolgok szerkezete kötj le figyelmét, vá- rosrészlet, csendélet vagy táj szigorú szerkezeti rendben, a. geometriai formákhoz közelítve alakult át ecsetje nyomán képpé. A szerkezeti keménységet tudatosan harmonizált színei oldják fel. Kedveli á zsúfolt motívumú városrészleteket, ahol sikátorrá szűkül a tér, ahol a város házai, tornyai, ablakai teret kiszorítva borítják be a kép felületét. A vízparton is talál dús motívumot, amikor hajót, uszályokat, csónakokat vagy csavart formájú fákat fest. Képéi * frissek, lendületesek, árad belőlük a fiatalság, néha azonban a csillogó felületű, zsíros zománcfesték és a túlhajtott szerkezeti formák a pillanatnyi érdekességnél nem nyújtanak többet. Képei közül azok a legszimpatikusabbak, legsikerültebbek — és talán előremutatóak —, ahol megtalálja a helyes mértéket színben, formában és érzel7 mi elhihető erővel tudja megtölteni a játékos felületet. Szép példája ennek egy különös hangulatú, a

kék szín különböző változataira felépített városrészletet ábrázoló kép, amelyen egy dombon emelkedő templomot látunk házakkal körülvéve. Vagy egy veszprémi utcarészlet, telt, vörösesbarna . színeivel, izgalmasan komponált házaival. A határozott fomák szépen stilizált megjelenítése jól érvényesül egy korsókat ábrázoló, finom lírájú sárga ■ virágos csendéletén, a hazai táj, az otthont adó város szeretete a csabai városképeken.

Koszta Rozália

Fenti képűnk Romvári Etelka Veszprém című alkotása, a kiállítás egyik kiemelkedő darabja.

A Szarvasi Állami Zeneiskola november 9-én nagy sikerű hangversenyt rendezett a II. sz. általános iskola dísztermében. Ez alkalommal — a szokástól eltérően — három volt növendék produkcióját hallgathatta a viszonylag nagy számú közönség. Ezen a fokozott érdeklődéssel várt koncerten Dudás Julianna, a Szegedi Zeneművészeti Szakközépiskola II. évfolyamos növendéke és Várnagy Mihály, a Budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola III. évfolyamos növendéke hegedűn, Tóth Nándor, a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola IV. évfolyamos növendéke pedig gordonkán működött közre. A műsorukban J. S. Bach több műve, valamin Händel, Acco- lay, Saint-Saens és Kókai egy-egy műve szerepelt.

Mindhárman igen lelki-, ismeretesen készültek fel erre a hangversenyre. Tudásuk legjavát nyújtva, mély átéléssel, gondosan megformálva, szép tónussal adták elő a technikailag is igényes műveket. A közönség mindvégig feszült figyelemmel hallgatta a magas színvonalú műsort, és egyre több tapssal köszönte meg a kiváló produkciókat.

Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a Szarvasi Állami Zeneiskola volt növendékei jól megállják a helyüket a zeneművészeti szakközépiskolákban. Élményt nyújtó, sikeres szereplésük a felkészítést végző tanár ok kiváló munkájának is köszönhető.

Elismerés illeti a zongorakíséretet művészien ellátó tanárokat: Szilágyi Istvánt, a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szak- középiskola tanárát, Láng Gusztávot, a Szarvasi Állami Zeneiskola igazgatóját és Regős Imrét, a Szarvasi Állami Zeneiskola tanárát.

Nagyon örülünk, hogy a Szarvasi Állami Zeneiskola ilyen hangverseny megrendezésére vállalkozott A dicsérendő és követendő kezdeményezés pedagógiai vonatkozásban is nagy jelentőségű. Mind a jelenlegi, mind a továbbtanuló (volt) növendékek szempontjából igen jól kiaknázhatjuk az ilyen koncertek által nyújtott kedvező lehetőségeket. A mostani növendékek meggyőződhetnek arról, hogy csak jó alap birtokában lehet egyre nagyobb eredményeket elérni. A produkciók meghallgatása minden bizonnyal szorgalmasabb tanulásra ösztönzi őket. Köztudomású, hogy a zenei nevelésben is fontos szerepe van a példamutatásnak és perspektivikus szemlélet kialakításának. Mindezek megvalósításához értékes segítséget adhat a volt növendékek szereplése, akiknek szintén hasznosak az ilyen hangversenyek. A „hazai” fellépés alkalmával otthonosabban érzik magukat s ez önbizalmuk növekedését eredményezi.

Mindezek figyelem bevételével csak helyeselni tudjuk, ha az állami zeneiskolák rendszeresen (minden tanévben legalább egy alkalommal) megrendezik a volt növendékek hangversenyét. Fenyvesi András

Gyarmati László:

ITTHON

Egy gyöngykagyló feszül íölém — a tél Kitépett foltok a fákon, marás.

A csengő-éj foga hagyott fehér nyomot mindegyiken, egy harapást.

Itthon vagyok, újra. Az utca még csak most motoz. Szép, jó reggelt neked: Álomba-bújt, szűz-háztetők: a fény rózsaszin-ujja, érzitek? — remeg.

Kagyló-csodából-felgyúlt, téli reggel. Megcirógat szelíd, sugár-sereggel;

Felragyog bolyhos-zúzmara világ!

Hagyom, hogy mind szárnyas-hajamra szálljon Kigombolom hó-prém-gyapjús kabátom;

S így zúzmarásan: — Csókolom, anyám!

büle !sivór>

Ufca

Csabai képek

Sarusi Mihály írása

GESZTENYELEVÉL

A Körös-part ilyenkor: akár a Zempléni hegyekben, a Bodrog völgyében, ahol tavaly ilyenkor jártam. Sárga, zöld, barna, vörös végig az egész, ahogy valamelyik hídról végignézek rajta.

Platánok, szomorú füzek, gesztenyefák ölelgetik a kedves Köröst. Ami lényegében csak nekünk Körös, az itt élőknek, a Körösök táján születetteknek. Hivatalosan: Élővíz-csatorna. De hát Jamina se Erzsébet- hely ...

Ha végigmegy sétányain, vagy akár kívül a járdán, ha befordulsz valamelyik utcába, mindenütt, mindenütt levélhegyek, levéltor- laszok. Bokáig merülsz bele, az árok pedig színig van vele.

Milyen pompás színek! Kár, hogy nem vagyok festő, az impresszió, a pillanat, a hangulat varázsát csak így tudnám visszaadni, Vagy egy jól sikerült fotóval. Hogy ölelkeznek a csupasz ágak a víz felett! De a legszebb az egészben

egyetlen gesztenyelevél. Egy kissé izzó levelecske. Absztrakt, tekeredó, kunko- rodó formáival, töpörödött vagy még eleven teljességben, s mennyi levél! Ahány szerelem elmúlt az idén. Ahány született. S ahány jövőre újra születni fog.

HÁZFESTÉS CSABAI MÖDRA

Legalábbis ilyet máshol még nem láttam. Bár nyilván nem csak itt jellemző. Általában ott, ahol sok az ilyen nagy régi gazdaház, jómódú paraszt portája. Ahol négy-öt szobán felül volt a természetes, a podsz- tyenka már eltűnt, helyette a legváltozatosabb cifrázások az utcafronton. A szlo- vákos tornác ■ kedvesebb, meghittebb, csabaibb, de hát akinek sok volt a pénze, az már akkor is urizált, a fölötte álló rétegek ízlését utánozta, vette át. Csaba, a falu is utánozta a városok századvégi építészetét.

Ezek a házak ma már több ember tulajdonában vannak. Kettő, három, esetleg több családé egy-egy ilyen épületmonstrum. S

nemcsak a kert, a helyiségek, hanem nyilván az utcafront is.

Renoválni kellene, össze kell adni a pénzt, és közösen megcsinálni. Milyen egyszerű is lenne így. És szép. De hát nem izgalmasabb, ha a nagyház felét, harmadát, negyedét, esetleg egyetlen ablakát tatarozzák, festik be? Hiszen annyi az enyém. Es nem jól néz ki? A szárazkapu fele -rikító- zöld, a másik fele — centire pontosan a fele — pedig húsz éve lehetett utoljára befestve. Hát nem jó érzés, hogy az én portám valósággal új, a másik meg milyen szegényes, kopott?

Először még nevet rajta az egész kerület, aztán megszokják. Csak az idegeneknek mutogatják: nézd, hát nem jópofák?

Ma egy újabb ház felét kezdték el rendbe hozni. Éppen a felét.

ÉGNEK A GYERTYÁK

Halottak napja. A temetőben a sírok átalakulnak. Van, aki már napokkal korábban rendbe teszi a hozzátartozó sírját, mások meg az utolsó pillanatban esnek neki a gaz, a fű eltávolításának. Helyükbe krizantémok kerülnek.

Az egész temető fehérlik a sírokat beborító virágáradattól. Emberek bolyongónak, feketéllenek az utakon. Itt-ott még könnyes a szem, de legtöbben már csak egy pillanatra állnak meg a megemlékezés közepette. Men a halott, ha már nem is él, nagyon közei éli néhány emberhez. Egyetlen testvér, öccse, bátyja, húga, nővére, egyetlen édesanya, édesapa, nagyapa, nagyanya és a nem egyetlenek is épp ilyen kedvesek, egyetlenek. Épp oly keserű, hogy már nem élnek.

Seneca szerint most örülnünk kellene, nevetni, ünnepelni, tápadni. Mert meg kell köszönni a sorsnak, hogy az elhunytat földi életében magunlténakdáud- hattuk, szeretetőt élvezhettük, szóval legyünk boldogok, hogy egyáltalán szerencsénk volt hozzá. Hogy meghalt? Az természetes, ez a sora minden életnek.

Egyszer mindenki meghalhat. Béke poraira.

Milyen könnyű ezt mondani. De hát az érzelem, az ösztön bizony nagyon erős bennünk, pillanatokra az értelem fölé is kerekedhet.

Ahogy temetni, úgy elhunytról megemlékezni se kellemes. A sírok mégis évről évre megszépülnek. Emlékeztetnek a hantok alatt pihenők szépségére.

A gyertyák már délután felgyulladnak. S késő éjszakáig libegnek a lángok. A halottak szellemei, mondhatnánk, ha lennének ilyenek. Mert a valóság néha nagyon prózai.

Igyunk egy jó pohár snapszot, és nyugodjanak békében, mondja az öreg koldus, a kijáratnál.

)