Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

ItS9. november 7, Péntek U Jönnek-mennék az autók. Por kavarog a kövezett utak, keresz­teződések szélén. Dühös kotlós módjára géphang kárál a közeli épületben. Szürke füstöt pipál az üveg-terméskő étterem kéménye. Ismeretlen mechanizmusaival, ki­tapintható erővel működik nagyüzem. Töviskesen töltött egy napunk során az első negyedórá­ban kiderült, hogy mindazok közreműködésével, akiknek fon­tos a gazdaság, elkészült és már a szegedi nyomdában van a „ga­bona. és juhgyár” krónikája is. A negyvenegynéhány oldalas gé­pelt kézirat fejezetet szentel an­nak a fél évszázadnak, amely már a jelenlegi gazdaság sorsát is érinti. A történet szerint a birt ok ren­geteget a Haruckemek ajándé­kozták a Wencheim családnak, ezek pedig mint közismerten mániákus házasodok, egyik só­gorukat, egy angol állampolgárt is érdekeltjévé tették a megle­hetősen spontán mezőgazdasági nagyüzemi vállalkozásnak. így fordulhatott elő, hogy a felszaba­dulás után a debreceni ideigle­nes kormánynak a „szuverén an­gol érdekeltség” sorsával is fog­lalkoznia kellett. A sok-sok bir­tok- és gazdacserét kissé hosz- szadalmas és unalmas lenne fel­sorolni, Daschok, Deutschok, Ká­rászok után dr. Wekerle Sándor- né, a nem éppen dicső emlékű egykori pénzügyminiszter özvegy neje is itt vásárolt „mintaüzem­nek” való birtokot. A felszabadu­lás utáni néhány év alatt nemze­ti vállalatok tömege alakult és szűnt meg, hogy végül 1953-ban egy csakugyan jól irányított vál­lalkozás, a Töviskesi Állami Gaz­daság vegye át a végleges gazda szerepét Az azóta eltelt két évtized kró­nikáját is érdemes lenne vissza­pergetni, de hát ezúttal nem ez volt a célunk. Valami, amit elég nehéz a közhelyszerűség és sema­tizmus vádjának veszélye nélkül kifejezni. Lehet, hogy meglepő­nek találja az olvasó, de például ilyesmi: Mit ebédelt tegnap Já­nos bácsi, a 70 éves tehenész? Az arabok is juhhúst esznek Barokkos épület, de az is lehet, hogy csak úgy sikerült. Az osz­lopai és ívelt bejáratán kívül nincs benne semmi barokkos, nagy hodály, amit a huszonöt év előtti tulajdonos kastélynak be­cézett, a cselédek meg kiköptek mellette, ha nem látta senki. Ez a központ központja, az igazgatóság az összes tartozékai­val. — Arany László vagyok, jön elibénk egy termetes-erős férfi, és, hogy az a fránya irodalom mindig bennünk motoszkál, meg is kérdezzük: — Csak nincs rokonságban a költővel ? Legyint, hogy nem tudja, de ez nem is lényeges. Igazgatóhelyettes, főagronó- mus. És olyan kitűnő patrónusunk- ká lesz percek alatt, amilyennél jobbat újságírók nem kívánhat­nak. — Tudom, hogy nem szeretik a sok beszédet, halkítja le a rádi­ót, mert zenét hallgat akkor is, ha dolgozik. Igazat adunk neki, bólint, hellyel kínál. Öt perc, amíg felvázolja a gazdaság szer­vezetét, profilját, eredményeit. Ilyen öt percre csak olyan ember képes, akinek a kisujjában van az egész, amiben él, amit irá­nyít. — Az emblémánk: búza és juh. Ezt csináljuk. Plusz ehhez szarvasmarhatenyésztés, marha­hizlalás. Bárányexportunk már elérte az arab államokat. Fran­ciák, olaszok, görögök sütnek töviskesi juhhúst. Mosolyog a szemüvege alatt mindig mosolyog. Évék óta itt él kint, tavaly költöztette be a családot Szeghalomra. — Jobb ott: iskola, napközi. Nekem meg itt a jobb. Ez a puszta. Ha hiszi, ha nem, még délibábunk is van. (Arany László az a másik, az irodalomtörténeti, kopog az aj­tón. Kezében „A délibábok hőse” elbeszélő költemény. „Szép őszi dél van: a posványos éren / Mely a határt kanyargva átszeli, / Bí­bic-csapat kel, vijjog, szerteszé- led...”) Arany László, az igazgatóhe­lyettes: — Jöjjenek, a GAZ előállt. Másféle kocsival itt nem lehet menni. A puszta szétszedi, nem tűri. A GAZ-zal megbarátkozott. De kabátot hozzanak. Fú a szél, odakint gyorsabban nyargal. A barokkos épület előtt már berreg a sárga GAZ. A volánnál az expedíció alkalmi sofőrje, dr. Juszku István állatorvos, tagok: az igazgatóhelyettes, a főállatte- nyésztő és két újságíró, egyelő­re a legnagyobb bizalomban az elkövetkezőket illetően. Az igaz, hogy nem is csalódunk, dűlőkön, úttalan utakon, a szikes puszta kellős közepén járva hetven-het- venöt kilométeres sebességgel zúg a terepjáró gépkocsi, de ha nem kapaszkodsz az ülésben, vagy ami éppen a kezed ügyébe kerül, egy-egy félméteres hup­panó kirepítene a kocsi tetején. Ötméteres árok? Mi akadály? Bele, aztán bőg a motor, és ki­kapaszkodunk. A GAZ orra az égre mutat, hátrafelé az árok fe­neke. Ha most bedöglik a motor, hátra bukfenc lesz belőle. Piros tetejű hodályok a mesz- szeségben. Néhol egy-két tanya. Alacsony törzsű akácok csapkod­ják a szélvédő üvegét. — Húzd be a nyakad, Pista, kurjant Arany László, és előre mutat, a fasoron túl: — Megérkeztünk Akasztópusz­tára. Itt még nem körzetesítet- ték az iskolát. A Szalay-házaspár birodalma. Az erdőben nincs út, de mi ott robogunk. A fiatal állatorvos pompásan vezet. Aztán csikorog a fék. Bögre Juliska jutalom-lapjai Az iskola bejáratánál futóró­zsa. Vérvörös virágai belehasíta­nak a zöld háttérbe. A folyosó előtt virágoskert, szeptemberi vi­rágokkal. Nem ártott nekik még a fagy, pompáznak. Barna szőrű daxli ugat, ez a jelzőcsengő. A szemében öröm. Pedig neki sem­mit sem hoztunk. A gazdának se, inkább vinni szeretnénk. Hír­adást a megye északi sarkából, Akasztópusztáról. Szalay Sándorék hat éve lak­nak a pusztai iskola tanítói la­kásában, és tanítanak idekint. A férj a felső tagozatot vezeti, a fe­leség az alsót. 30 gyerek van ösz- szevissza a két teremben, és egy­re fogy a számuk. — Vándorolnak is meg elköl­töznek, sorol néhány nevet a férj, aki éppen élővilág órát tart. Az alsóban olvasnak. Sza- layné „jutalom-lapokat” oszto­gat, aki megérdemli, az kap be­lőle. Bögre Juliska jelentkezik és kicsit pirulva suttogja, hogy ne­ki már három darab van. Aki­nek összegyűlik öt, azt bejegyzi a tanító néni a naplóba. Körül néhány ház, tanya, öt perc járásra az üzemegység köz­pontja. A régi iroda, és Krámor Emil, a vezető, akiről felsőfokok­ban mesélnek a tanítóék, hogy ilyen sokoldalú, rendes ember szinte ritkaság. A felső tagozat termében va­donatúj televízió. — A csabai ruházati ktsz-től kaptuk, hát nem nagyszerű? Van villany, van televízió, rá­dió. A falakon körben szekré­nyek: ilyen szerszámkészlete ke­vés iskolának lehet. Mégis vala­mi különös, elmúlt hangulat te­lepszik az emberre itt. A ván­dortanítók kora, az elhagyatott- ság, aminek puszta volt a neve. Amikor évtizedeken át csak a nap kelése, nyugvása jelentette az idő múlását, és abban a nap­ban semmi sem volt. Üres te­nyerű emberek élte, múlása. A puli. A hodály, meg a juhok. Há­rom kereszt, ha nevét kellett ír­nia valahová. Pedig 1969 van, és az iskola bejáratánál a futórózsa vérvörös virágai belehasítanak a zöldbe. Este kéken villog a televíziós kép. és kijön ide, Akasztóra is a világ. Mégis kiabál minden: ide a világot ne csak a tv hozza, jöjjön valóságosan! Jön is, csak lassan. Az élővilág könyvekben már ott van, hogy hipp-hopp: átugor­jon a gyerekek fejébe és világít­son gondolataikban. Bögre Julis­ka, tudod-e? Érted-e? A GAZ újra megiramodik. Kö­röskörül csak a szik, néhol le­tört kukoricás, aztán szik, szik. Merre van észak? Nappal a sarkcsillagot is hiába keressük... — Nézzen balra, nem ott, ahol a fák között az a nyílás van... az az. Az a piros tetős tanya. Atyaszeg. Látja? — Nem látom. — Na várjon csak, ha kiérünk az árokból, akkor aztán mindent lát. Akár Dévaványáig. A GAZ megint mélyedésbe csúszik; finoman araszolgat, ke­rekei akár a csápok, tapogatják a talajt. Az állatorvos keze lecsú­szik a sebességváltóra. Motorfék­kel ereszkedünk, aztán kuplung, gázpedál, megint kuplung. Az én fiam Fehér falak. Fütyül a szél, ke­rülgeti a ház sarkait. Különös hangon dudorászik: néha mé­lyebben, máskor szinte fütyül. A tanya mozdulatlanul, öreges hig­gadtsággal tűri a változó szele­ket, a keringő árnyékokat nyújtó, kurtító napsütést. A tanya időt­len. Juhászok. Juhászdinasztia. Az öreg, a legöregebb juhász ül a kisszéken, a szélmentes és nap­sütéses oldalon. Szép arca van. Kemény és feszesre cserzett, mint a pusztai embereké. Határozott, kunos karvalyorr. Bőrbekecse alatt műszálas kék garbó... oda ae. illúzió, azt ne mondja senki, hogy a juhászok ősi viseleté a magas nyakú pulóver. A csalódás alighanem kölcsönös, mert pil- látlan szemével rosszkedvűen méreget. — Hát ilyenek...? Nem láttam még újságírót. Idős Harsányi László. Nyolc­vannégy éves. Nem töviskesi. Furtáról került ide, juhász mód­ra, hatalmas kitérőkkel. Legutóbb Gyomén élt. Meghalt a második felesége is, akkor aztán eljött a fiához. A juhásznak juhászok közt a helye. A juhász mit csi­náljon a városban? Nyolcéves gyerekként kezdte a mesterséget, most sem fejezte volna be, de a lába miatt nem bírja. — A mindenségit az ilyen láb­nak, mondja dühösen és fenye­getően néz csizmáira. Káromko­dik. — Tudja, legénykoromban, ami­kor az apám száz hold legelőt bérelt, egyszer hét évig éltem egyedül a tanyán. Tavasszal ki­hajtottam a juhokat, december elején meg betereltem őket a ho- dályba. Addig? Addig a szabad ég alatt élteim — Ki főzött? — Főzött? Hangtalanul nevet. Rázza a nevetés. Senki se főzött. Szalonnaztam, hol sütöttem, hol pirítottam, a legtöbbször nyersen ettem a szalonnát. Igaz, főzhet­tem volna, de utálom a lebben­cset. Az a juhászétel. De én utál­tam. Főzni is, meg enni is. — Szórakozás? — Arra gondol, hogy mulat­tam-e? Azt meghiszem. Vasárna­ponként felkaptam a hatszélű bőgatyámat, a gyolcsinget, meg a lagos csizmát, aztán ha a csend­őrök is úgy akarták, mulattunk éjfélig. — A gyerekei? — Juhászok. Csak az unokám nem. Jó is. Nem kell annyi ju­hász. Az unokám sofőr a gazda­ságban. A fiam még juhász. Jó fiam nekem. Ha néha meg is ha­ragszom rá. Azért, mert egyszer, már nem is emil ékszer^ melyik évben, régen volt, elaludt éjsza­ka, amikor ellettek a juhok. Pe­dig ilyenkor ébren kell lenni: számon tartani melyik bárány melyik anyához tartozik. De ő aludt. Majdnem ökölre mentünk... aztán megtanulta, hogy rühes meg sánta birka csak ott van, ahol rossz a juhász is. Van is olyan becsülete a gazdaságban, hogy el se engednék. Az én fiam olyan mint az apja, a nagyapja meg a nagyapja nagyapjának a dédapja is. Juhász, no. Hallgat. Néha koppant göcsör- tös botjával. Nézi a pusztát, amin első látásra nincs semmi. A pusz­tai embernek kedves vidék... És a juhász jobban tudja. Se lányok, se könyvtár Öreg ház, jókora udvarral. Néhány fa, burjánzó gaz, fonnya­dó vetemény. Kattan a kiskapu, ahogy megyünk a tornác felé, az­tán át a tornácon, az olajkályha melegébe, a frissen mázolt ajtó-! keretű szobába. — Egyébként titkárnő vagyok! — mondja Berta Sándornó —, il-i letve elsősorban titkárnő és egyébként kulturos. Tiszteletdíjas. A járási tanácstól kapok 200 fo­rintot, a gazdaság kulturális fel­adatainak lebonyolítására. — Például? — Szervezésre. A Jókai Szín­ház itteni előadásaira bérleteket szervezek, aztán... tulajdonképpen nincs is aztán. — A kultúrotthon? — Ebédlőnk van. Nagyon tágas és korszerű; kultúrrendezvénye- ket is tarthatnánk benne. De nem tartunk. Táncos ifjúsági esteket azért nem, mert rengeteg fiú van itt, de lány annyi, hogy meg­számolhatom az egyik kezemen. Az itteni emberek meg inkább otthonülők. televíziót néznek, rá­diót hallgatnak, olvasnak, mást nem... más nemigen érdekli őket — Miért nincs könyvtár? — Vaui. Egy szakkönyveket tá­roló szekrényünk, volt ez év ta­vaszáig egy iskolai könyvtár is. Ahol jórészt ifjúsági műveket tartottunk, de június körül fel­számolták. — Nincs rá igény? — Hogyne lenne. A szakszerve­zet megszavazott 7 ezer forintot ilyen célra, csak éppen könyveket nem láttunk még. A szeghalmi járási könyvtár is létesíthetne egy egészen apró letéti könyvtá­rat Töviskesen. — Szóval, morfondírozik Arany László, ahogy megyünk kifelé, látja van 7 ezer forintunk, a szomszédban egy komoly járási könyvtár, de nekünk még mindig nincsenek kölcsönözhető könyve­ink. A nagy sztori Még egy csinos lakás. ízléses bútorok, az elmaradhatatlan te­levízió, a pusztai mozi. Sötét sze­mű fiatalasszony, két gyerek, két ifjú Juszku. Fiúk, természetesen. A számunkra majdnem meg­rendítő autózás után alkalmi so­főrünk, a fiatal állatorvos csak mosolyog, és kérdi, mit innánk, hogy összerázott gyomrunk hely- redöccenjen? Juszkuné kávét főz, hónapok óta csak háziasszony, és anya. leckisebb csemete alig kilenchór pos. Magyar—történelem sza;.. tanár, pesti lány. No lám, itt a téma! A n. sztori! Pesti lány a töviski- pusztán. Kiderül, hogy nem sztori. Jól érzi itt magát, a lakás kitűnő, van egy kis Trabantjuk, ha ide­jük van, felszaladnak Pestre vagy Debrecenbe, Szoboszlóra és Gyulára. Szeghalomra ritkán. — Ha venni akarunk valamit, Gyulára, Csabára, de inkább Pestre megyünk. Nem vagyunk sznobok, hogy csak Pesten leheti vásárolni! Szó sincs erről. Da Szeghalmon tényleg szegényes az áruellátás. Illatos, jó a kávé. Kora délután van, szép ez az idő, de azért vár­ják már az esőt. Arany László: — A vetés már megkívánta. Az élet abban van. A fiatal állatorvos is az életét meséli. Messze van még a har­minctól, itt azért törzstagnak számít. Itt kezdte. — Amikor először kijöttem, csak néztem, mi ez? A világvé­ge? Csak az agyagos sár meg a szik. Maradtam. Nem bántam meg. Ketten lehetnének állatorvo­sok, de az egyik hely betöltetlen. Mindenki megijed, ha ide kijön. A doktor bosszankodik. — Hogy mitől? Betonút Szeg­halomig, étterem, presszó, és bo­lond, aki tagadja: jó kereset. Igen jó. A juhtenyésztés nem nagyvá­rosi aszfaltra való. Ez a hivatá­i sunk. A hivatás ide hív. Szó szót követ, egyszer csak szürkülni kezd a délután. A pusz­tán még a kora «st is gyorsabban jön, bár azt hiszem, ezt mi érez­zük csak, városi emberek. Har­sányi Lad bácsi, a juhász talán éppen most lódítja meg kampós botját, odahunyorít Bukfenc puli­nak: befelé a falkávái! A hodályokig még egy óra. Addigra egészen este lesz, és fel­jön a sarkcsillag is, hogy arra van észak. Bencsik Máté — Sasi Ervin

Next

/
Thumbnails
Contents