Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
ItS9. november 7, Péntek U Jönnek-mennék az autók. Por kavarog a kövezett utak, kereszteződések szélén. Dühös kotlós módjára géphang kárál a közeli épületben. Szürke füstöt pipál az üveg-terméskő étterem kéménye. Ismeretlen mechanizmusaival, kitapintható erővel működik nagyüzem. Töviskesen töltött egy napunk során az első negyedórában kiderült, hogy mindazok közreműködésével, akiknek fontos a gazdaság, elkészült és már a szegedi nyomdában van a „gabona. és juhgyár” krónikája is. A negyvenegynéhány oldalas gépelt kézirat fejezetet szentel annak a fél évszázadnak, amely már a jelenlegi gazdaság sorsát is érinti. A történet szerint a birt ok rengeteget a Haruckemek ajándékozták a Wencheim családnak, ezek pedig mint közismerten mániákus házasodok, egyik sógorukat, egy angol állampolgárt is érdekeltjévé tették a meglehetősen spontán mezőgazdasági nagyüzemi vállalkozásnak. így fordulhatott elő, hogy a felszabadulás után a debreceni ideiglenes kormánynak a „szuverén angol érdekeltség” sorsával is foglalkoznia kellett. A sok-sok birtok- és gazdacserét kissé hosz- szadalmas és unalmas lenne felsorolni, Daschok, Deutschok, Kárászok után dr. Wekerle Sándor- né, a nem éppen dicső emlékű egykori pénzügyminiszter özvegy neje is itt vásárolt „mintaüzemnek” való birtokot. A felszabadulás utáni néhány év alatt nemzeti vállalatok tömege alakult és szűnt meg, hogy végül 1953-ban egy csakugyan jól irányított vállalkozás, a Töviskesi Állami Gazdaság vegye át a végleges gazda szerepét Az azóta eltelt két évtized krónikáját is érdemes lenne visszapergetni, de hát ezúttal nem ez volt a célunk. Valami, amit elég nehéz a közhelyszerűség és sematizmus vádjának veszélye nélkül kifejezni. Lehet, hogy meglepőnek találja az olvasó, de például ilyesmi: Mit ebédelt tegnap János bácsi, a 70 éves tehenész? Az arabok is juhhúst esznek Barokkos épület, de az is lehet, hogy csak úgy sikerült. Az oszlopai és ívelt bejáratán kívül nincs benne semmi barokkos, nagy hodály, amit a huszonöt év előtti tulajdonos kastélynak becézett, a cselédek meg kiköptek mellette, ha nem látta senki. Ez a központ központja, az igazgatóság az összes tartozékaival. — Arany László vagyok, jön elibénk egy termetes-erős férfi, és, hogy az a fránya irodalom mindig bennünk motoszkál, meg is kérdezzük: — Csak nincs rokonságban a költővel ? Legyint, hogy nem tudja, de ez nem is lényeges. Igazgatóhelyettes, főagronó- mus. És olyan kitűnő patrónusunk- ká lesz percek alatt, amilyennél jobbat újságírók nem kívánhatnak. — Tudom, hogy nem szeretik a sok beszédet, halkítja le a rádiót, mert zenét hallgat akkor is, ha dolgozik. Igazat adunk neki, bólint, hellyel kínál. Öt perc, amíg felvázolja a gazdaság szervezetét, profilját, eredményeit. Ilyen öt percre csak olyan ember képes, akinek a kisujjában van az egész, amiben él, amit irányít. — Az emblémánk: búza és juh. Ezt csináljuk. Plusz ehhez szarvasmarhatenyésztés, marhahizlalás. Bárányexportunk már elérte az arab államokat. Franciák, olaszok, görögök sütnek töviskesi juhhúst. Mosolyog a szemüvege alatt mindig mosolyog. Évék óta itt él kint, tavaly költöztette be a családot Szeghalomra. — Jobb ott: iskola, napközi. Nekem meg itt a jobb. Ez a puszta. Ha hiszi, ha nem, még délibábunk is van. (Arany László az a másik, az irodalomtörténeti, kopog az ajtón. Kezében „A délibábok hőse” elbeszélő költemény. „Szép őszi dél van: a posványos éren / Mely a határt kanyargva átszeli, / Bíbic-csapat kel, vijjog, szerteszé- led...”) Arany László, az igazgatóhelyettes: — Jöjjenek, a GAZ előállt. Másféle kocsival itt nem lehet menni. A puszta szétszedi, nem tűri. A GAZ-zal megbarátkozott. De kabátot hozzanak. Fú a szél, odakint gyorsabban nyargal. A barokkos épület előtt már berreg a sárga GAZ. A volánnál az expedíció alkalmi sofőrje, dr. Juszku István állatorvos, tagok: az igazgatóhelyettes, a főállatte- nyésztő és két újságíró, egyelőre a legnagyobb bizalomban az elkövetkezőket illetően. Az igaz, hogy nem is csalódunk, dűlőkön, úttalan utakon, a szikes puszta kellős közepén járva hetven-het- venöt kilométeres sebességgel zúg a terepjáró gépkocsi, de ha nem kapaszkodsz az ülésben, vagy ami éppen a kezed ügyébe kerül, egy-egy félméteres huppanó kirepítene a kocsi tetején. Ötméteres árok? Mi akadály? Bele, aztán bőg a motor, és kikapaszkodunk. A GAZ orra az égre mutat, hátrafelé az árok feneke. Ha most bedöglik a motor, hátra bukfenc lesz belőle. Piros tetejű hodályok a mesz- szeségben. Néhol egy-két tanya. Alacsony törzsű akácok csapkodják a szélvédő üvegét. — Húzd be a nyakad, Pista, kurjant Arany László, és előre mutat, a fasoron túl: — Megérkeztünk Akasztópusztára. Itt még nem körzetesítet- ték az iskolát. A Szalay-házaspár birodalma. Az erdőben nincs út, de mi ott robogunk. A fiatal állatorvos pompásan vezet. Aztán csikorog a fék. Bögre Juliska jutalom-lapjai Az iskola bejáratánál futórózsa. Vérvörös virágai belehasítanak a zöld háttérbe. A folyosó előtt virágoskert, szeptemberi virágokkal. Nem ártott nekik még a fagy, pompáznak. Barna szőrű daxli ugat, ez a jelzőcsengő. A szemében öröm. Pedig neki semmit sem hoztunk. A gazdának se, inkább vinni szeretnénk. Híradást a megye északi sarkából, Akasztópusztáról. Szalay Sándorék hat éve laknak a pusztai iskola tanítói lakásában, és tanítanak idekint. A férj a felső tagozatot vezeti, a feleség az alsót. 30 gyerek van ösz- szevissza a két teremben, és egyre fogy a számuk. — Vándorolnak is meg elköltöznek, sorol néhány nevet a férj, aki éppen élővilág órát tart. Az alsóban olvasnak. Sza- layné „jutalom-lapokat” osztogat, aki megérdemli, az kap belőle. Bögre Juliska jelentkezik és kicsit pirulva suttogja, hogy neki már három darab van. Akinek összegyűlik öt, azt bejegyzi a tanító néni a naplóba. Körül néhány ház, tanya, öt perc járásra az üzemegység központja. A régi iroda, és Krámor Emil, a vezető, akiről felsőfokokban mesélnek a tanítóék, hogy ilyen sokoldalú, rendes ember szinte ritkaság. A felső tagozat termében vadonatúj televízió. — A csabai ruházati ktsz-től kaptuk, hát nem nagyszerű? Van villany, van televízió, rádió. A falakon körben szekrények: ilyen szerszámkészlete kevés iskolának lehet. Mégis valami különös, elmúlt hangulat telepszik az emberre itt. A vándortanítók kora, az elhagyatott- ság, aminek puszta volt a neve. Amikor évtizedeken át csak a nap kelése, nyugvása jelentette az idő múlását, és abban a napban semmi sem volt. Üres tenyerű emberek élte, múlása. A puli. A hodály, meg a juhok. Három kereszt, ha nevét kellett írnia valahová. Pedig 1969 van, és az iskola bejáratánál a futórózsa vérvörös virágai belehasítanak a zöldbe. Este kéken villog a televíziós kép. és kijön ide, Akasztóra is a világ. Mégis kiabál minden: ide a világot ne csak a tv hozza, jöjjön valóságosan! Jön is, csak lassan. Az élővilág könyvekben már ott van, hogy hipp-hopp: átugorjon a gyerekek fejébe és világítson gondolataikban. Bögre Juliska, tudod-e? Érted-e? A GAZ újra megiramodik. Köröskörül csak a szik, néhol letört kukoricás, aztán szik, szik. Merre van észak? Nappal a sarkcsillagot is hiába keressük... — Nézzen balra, nem ott, ahol a fák között az a nyílás van... az az. Az a piros tetős tanya. Atyaszeg. Látja? — Nem látom. — Na várjon csak, ha kiérünk az árokból, akkor aztán mindent lát. Akár Dévaványáig. A GAZ megint mélyedésbe csúszik; finoman araszolgat, kerekei akár a csápok, tapogatják a talajt. Az állatorvos keze lecsúszik a sebességváltóra. Motorfékkel ereszkedünk, aztán kuplung, gázpedál, megint kuplung. Az én fiam Fehér falak. Fütyül a szél, kerülgeti a ház sarkait. Különös hangon dudorászik: néha mélyebben, máskor szinte fütyül. A tanya mozdulatlanul, öreges higgadtsággal tűri a változó szeleket, a keringő árnyékokat nyújtó, kurtító napsütést. A tanya időtlen. Juhászok. Juhászdinasztia. Az öreg, a legöregebb juhász ül a kisszéken, a szélmentes és napsütéses oldalon. Szép arca van. Kemény és feszesre cserzett, mint a pusztai embereké. Határozott, kunos karvalyorr. Bőrbekecse alatt műszálas kék garbó... oda ae. illúzió, azt ne mondja senki, hogy a juhászok ősi viseleté a magas nyakú pulóver. A csalódás alighanem kölcsönös, mert pil- látlan szemével rosszkedvűen méreget. — Hát ilyenek...? Nem láttam még újságírót. Idős Harsányi László. Nyolcvannégy éves. Nem töviskesi. Furtáról került ide, juhász módra, hatalmas kitérőkkel. Legutóbb Gyomén élt. Meghalt a második felesége is, akkor aztán eljött a fiához. A juhásznak juhászok közt a helye. A juhász mit csináljon a városban? Nyolcéves gyerekként kezdte a mesterséget, most sem fejezte volna be, de a lába miatt nem bírja. — A mindenségit az ilyen lábnak, mondja dühösen és fenyegetően néz csizmáira. Káromkodik. — Tudja, legénykoromban, amikor az apám száz hold legelőt bérelt, egyszer hét évig éltem egyedül a tanyán. Tavasszal kihajtottam a juhokat, december elején meg betereltem őket a ho- dályba. Addig? Addig a szabad ég alatt élteim — Ki főzött? — Főzött? Hangtalanul nevet. Rázza a nevetés. Senki se főzött. Szalonnaztam, hol sütöttem, hol pirítottam, a legtöbbször nyersen ettem a szalonnát. Igaz, főzhettem volna, de utálom a lebbencset. Az a juhászétel. De én utáltam. Főzni is, meg enni is. — Szórakozás? — Arra gondol, hogy mulattam-e? Azt meghiszem. Vasárnaponként felkaptam a hatszélű bőgatyámat, a gyolcsinget, meg a lagos csizmát, aztán ha a csendőrök is úgy akarták, mulattunk éjfélig. — A gyerekei? — Juhászok. Csak az unokám nem. Jó is. Nem kell annyi juhász. Az unokám sofőr a gazdaságban. A fiam még juhász. Jó fiam nekem. Ha néha meg is haragszom rá. Azért, mert egyszer, már nem is emil ékszer^ melyik évben, régen volt, elaludt éjszaka, amikor ellettek a juhok. Pedig ilyenkor ébren kell lenni: számon tartani melyik bárány melyik anyához tartozik. De ő aludt. Majdnem ökölre mentünk... aztán megtanulta, hogy rühes meg sánta birka csak ott van, ahol rossz a juhász is. Van is olyan becsülete a gazdaságban, hogy el se engednék. Az én fiam olyan mint az apja, a nagyapja meg a nagyapja nagyapjának a dédapja is. Juhász, no. Hallgat. Néha koppant göcsör- tös botjával. Nézi a pusztát, amin első látásra nincs semmi. A pusztai embernek kedves vidék... És a juhász jobban tudja. Se lányok, se könyvtár Öreg ház, jókora udvarral. Néhány fa, burjánzó gaz, fonnyadó vetemény. Kattan a kiskapu, ahogy megyünk a tornác felé, aztán át a tornácon, az olajkályha melegébe, a frissen mázolt ajtó-! keretű szobába. — Egyébként titkárnő vagyok! — mondja Berta Sándornó —, il-i letve elsősorban titkárnő és egyébként kulturos. Tiszteletdíjas. A járási tanácstól kapok 200 forintot, a gazdaság kulturális feladatainak lebonyolítására. — Például? — Szervezésre. A Jókai Színház itteni előadásaira bérleteket szervezek, aztán... tulajdonképpen nincs is aztán. — A kultúrotthon? — Ebédlőnk van. Nagyon tágas és korszerű; kultúrrendezvénye- ket is tarthatnánk benne. De nem tartunk. Táncos ifjúsági esteket azért nem, mert rengeteg fiú van itt, de lány annyi, hogy megszámolhatom az egyik kezemen. Az itteni emberek meg inkább otthonülők. televíziót néznek, rádiót hallgatnak, olvasnak, mást nem... más nemigen érdekli őket — Miért nincs könyvtár? — Vaui. Egy szakkönyveket tároló szekrényünk, volt ez év tavaszáig egy iskolai könyvtár is. Ahol jórészt ifjúsági műveket tartottunk, de június körül felszámolták. — Nincs rá igény? — Hogyne lenne. A szakszervezet megszavazott 7 ezer forintot ilyen célra, csak éppen könyveket nem láttunk még. A szeghalmi járási könyvtár is létesíthetne egy egészen apró letéti könyvtárat Töviskesen. — Szóval, morfondírozik Arany László, ahogy megyünk kifelé, látja van 7 ezer forintunk, a szomszédban egy komoly járási könyvtár, de nekünk még mindig nincsenek kölcsönözhető könyveink. A nagy sztori Még egy csinos lakás. ízléses bútorok, az elmaradhatatlan televízió, a pusztai mozi. Sötét szemű fiatalasszony, két gyerek, két ifjú Juszku. Fiúk, természetesen. A számunkra majdnem megrendítő autózás után alkalmi sofőrünk, a fiatal állatorvos csak mosolyog, és kérdi, mit innánk, hogy összerázott gyomrunk hely- redöccenjen? Juszkuné kávét főz, hónapok óta csak háziasszony, és anya. leckisebb csemete alig kilenchór pos. Magyar—történelem sza;.. tanár, pesti lány. No lám, itt a téma! A n. sztori! Pesti lány a töviski- pusztán. Kiderül, hogy nem sztori. Jól érzi itt magát, a lakás kitűnő, van egy kis Trabantjuk, ha idejük van, felszaladnak Pestre vagy Debrecenbe, Szoboszlóra és Gyulára. Szeghalomra ritkán. — Ha venni akarunk valamit, Gyulára, Csabára, de inkább Pestre megyünk. Nem vagyunk sznobok, hogy csak Pesten leheti vásárolni! Szó sincs erről. Da Szeghalmon tényleg szegényes az áruellátás. Illatos, jó a kávé. Kora délután van, szép ez az idő, de azért várják már az esőt. Arany László: — A vetés már megkívánta. Az élet abban van. A fiatal állatorvos is az életét meséli. Messze van még a harminctól, itt azért törzstagnak számít. Itt kezdte. — Amikor először kijöttem, csak néztem, mi ez? A világvége? Csak az agyagos sár meg a szik. Maradtam. Nem bántam meg. Ketten lehetnének állatorvosok, de az egyik hely betöltetlen. Mindenki megijed, ha ide kijön. A doktor bosszankodik. — Hogy mitől? Betonút Szeghalomig, étterem, presszó, és bolond, aki tagadja: jó kereset. Igen jó. A juhtenyésztés nem nagyvárosi aszfaltra való. Ez a hivatái sunk. A hivatás ide hív. Szó szót követ, egyszer csak szürkülni kezd a délután. A pusztán még a kora «st is gyorsabban jön, bár azt hiszem, ezt mi érezzük csak, városi emberek. Harsányi Lad bácsi, a juhász talán éppen most lódítja meg kampós botját, odahunyorít Bukfenc pulinak: befelé a falkávái! A hodályokig még egy óra. Addigra egészen este lesz, és feljön a sarkcsillag is, hogy arra van észak. Bencsik Máté — Sasi Ervin