Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-30 / 278. szám
KÖR ÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Zdravko Mandics kiállítása Békéscsabán O ly korban élünk, amikor a világmindenség kitárulkozik az ember előtt. A végtelenségre vetjük szemünket, a mérhető távolság legyőzetett. Együtt élünk a világ eseményeivel; éppúgy szomszédainkkal, mint a messzi országok embereivel. Együtt vagyunk már a távoli égitesten is embertársunkkal. Az ember, aki szülőinek többszörösét látja és tudja a béke és barátság utáni vágyban, a művészet iránti szeretetben nem változott. A művészet mindig velünk levő jóbarát. Vele élünk, megnyugtat és felhevít, okossá, váltóvá tesz bennünket, tréfálkozó és megértő. A festőművész nyelvét nem kell fordítani. Egyformán érthető Zren janibban és Békéscsabán, Párizsban és Moszkvában, az Északi- sarkkörön túl vagy az Egyenlítőnél. Örök törvényeivel, millió variánsaival fejezzük ki azt, amit az embernek látnia kell. Az érzékenység, amellyel a művészet reagál a korra és amilyen érzékenységgel figyel a művészetről a kor, olyan aránypár, amely kifejezi a társadalom fejlettségét. Vajon fejlődött a művészet éppúgy, mint az emberek tudományos ismerete? Nyilvánvalóan igen, még akkor is, ha azonosságokat találunk új festészetünk és az ikonok között, hogy csak egy példát mondjak: ha Mandics festészetét méltatja, Chagalj családjához sorolja. És vajon szűk normákkal mérve a művészek gondolatvilága is olyan egyértelmű, mint a matematikusoké? Bizonyíthat az, ha azt tudom, hogy Zdravko Mandics gondolatköre azonos az enyémmel. Már akikor felismertem, amikor 1958-ban barátság- haióval jártuk a Dunát, amikor hirtelen és először sok várost láttam, kicsiket és nagyokat (az érzékenységet a külföld okozta), a mindenütt azonosan vajúdó emberek saját közegükben akarnak világot látni. Köztük volt Mandics is, pedig csak most találkoztunk. A művészetet nem kell, nem szabad misztifikálni, a kifejezésmódok, stílusok lehetnek különfélék, de a talaj mindig az objektív világ. Ebből teremtette Mandics is sajátos képeit. Expresszív, szürrealitikus festészete egy anyaggá gyúrja a földet, a vizet, az eget. Ez a három anyag, melyből minden származik, Sülé István Utcák Havasi Gizella: Szobor előtt Amerigö Tot kiállításán Inak, idegek parcellázzák, Tartják vasbeton csigolyák, Ül időntúli görnyedéssel: A szemérem összezárta combját. Partra vetett hal a némasága, Értelmét szikrázza dermedt bronz, Kín fészkel gömb-melle alatt: Fényeket vágyó ölére vonz. örök asszony oda-nem-adottan! Kelő hajnal, érc-nyugalom arcod! Meg-nem-fogant szerelmedet Glóriaként fejed fölé tartod. POKLOK Két kötet a Napjaink költészete sorozat legfrissebb terméséből azonosul az emberi testtel — mint”a legtökéletesebbel. Képein a nő szimbólum, a szépség, a vihar, a levegő, a születés kifejezője. Ez a filozófiai alaphang adja Mandics átfogó szfumátóját. Képein a reális adat azonosul saját világával. Képcímei: Az én Bánátom, Bánáti Vénus, Síksági tér, Bánáti őszutó — saját pátriájának szeretetét egyesítik lelkének érzékenységével. Ez társadalmi elkötelezettséget, funkciót jelent. A bánáti tájnak, embereinek azonosítását a végtelennel. Mélységes humanizmus rejlik ebben a gondolatkörben, mely feloldja a •s'ilág görcseit, szárnyakat ad a szemlélőnek és mi is együtt lebegünk egységes anyagként a képekből kisugárzó mindenségben. Ez a sajátos teremtő erő Mandics poézi- sébői is adódik, s hogy festészet-tudománnyal is foglalkozott, képeiben a pszichológiai valőrre való találás teszi őt valóban eredeti, értékes művésszé. Zdravko Mandics 1935-ben született egy kis boszniai faluban, Kozarán. Belgrádban szerez diplomát a Képzőművészeti Főiskolán 1963-ban. 1965ben fejezi be a mesterképzőt, Milun Mitrovics festőnél. Stílusának kialakulásakor Marko Cselebonavics képei voltak hatással. Ebből a mágneses körből meggazdagodva bontakoztak ki új képed, melyek ablakot nyitnak az euklideszi térre. Több csoport- és egyéni kiállításának legnagyobb sikere a belgrádi egyetem Április 4 díja. Festészete feltétlenül szuggesztív hatású és a poézison tói is nagy lehetőséget tartogat. Kiálh'tását örömmel üdvözöljük. FERNANDO PESSOA: EZ AZ ŐSI SZORONGÁS Pessoa — e név egy idő óta titkot hordozott magában. Amióta kezünkbe kerültek az első fordítások költészetéből. Portugál költő, a század első harmadában alkotott. Most végre elénk lépett a teljes mű, s Pessoa már nem titok többé. Kevesebbek lettünk egy illúzióval. Pessoa ízdg-vérig burzsoá, s csak másodsorban humanista. Ha egyáltalán használhatjuk ezt a szót az előbbivel közösen a XX. században. Nehezen megy. Ezért tűnik érthetetlennek a nyugati esztétika árado- zása Pessoáról. Olyan nagy író. mint Kafka. így már érthető. A keser- gés, a világ vége hangulat, ha mindez káprázatos technikával párosul is. Es itt- ott tényleg szép, emberi tartalommal. Mert a kátyúból egyikük se tudja kiverekedni magát Mégis érdemes kötetét forgatni. Mert mint annyi majdnem fölösleges voltáról éneklő költő, ő is hitelesen jelzi a polgár huszadik századi gyászos végét. Érthető a keserűség, hisz vannak már ekkor (mint mindig) olyan költők, akik hajóra mernek szál Ír*, elébe mernek menni az új jövőnek. Neveket talán fölösleges említeni. Pedig jól ír verset Pessoa. Verset versért. Költészet a költészetért. GÜNTER KUNÉRT: EMLÉKEZÉS EGY PLANETÄRA Kunért német költő. Egész életre meghatározó élménye a fasizmus, a háború. Minden sora, minden gondolata innen indul, eb- bői gyökeredzik. Hogy soha többé háború ne legyen. ■Legalábbis ne azonnal, fejezi be a verset. Ez a hang talán a legjellemzőbb Ku- nertre: a szkeptikus bölcsesség, az irónikusság. Amire ma azt divat mondani, hogy groteszk. Igazi modem művész. Lehet-e manapság tragikus műveket alkotni; amikor maga az élet olyan tragédiákkal teli, hogy azt még utánozni is nehéz. De fölösleges is, mert nem ez a cél. Hanem a soha nem szűnő figyelmeztetés, emlékezte- íés. Pedig milyen csendes hangú. Visszafojtott, tiszta, egyszerű költészet ez, nagyon is racionális. Ezért oly döbbenetes erejű. Valódi poklot élj; át, töményebbet, mint Pessoa, mégis mennyire más hang ez! Sokat beszél, sokszor emlékesük az elmúlásról, de akkor is az életről szól. Életre buzdít, cselekvésre. Ne legyünk „indiai három szent majom”, akik befogják fülüket, szemüket, szájukat, s így vészelik át a történelem vérzivatarait. Látnunk stell, hallanunk, s tenni. Ha emberek akarunk maradni. A fájdalom, az emlékezés az elmúlt borzalmakra néha túlzásokra is ragadtatják. Sokszor már kételkedünk, hogy hisz-e még egyáltalán az emberben. Legújabb verseiben azonban felerősödik az élet diadalmaskodásában bízó költő hangja. Sarusi Mihály Ezüst György Arató Sándor: Minden oly egyszerű Délután. Száradó fehérnemű. Az udvart lezárják a falak. Minden oly egyszerű s egyre kimondhatatlamabb. Hallom: kívül, a falakon túl néha egy-egy kapu csikordul — nagy társzekereivel a nyár a görbe utcákból kifordul. Kutyám mind vadabb csaholással űzi a hosszú hajú árnyakat. — Elnézem az udvar felett gomolygó felhő-kontinenseket: széltépte Afrikák, Amerikák tűnnek a koponyavarratos égen át. Folt folt után: bolydult hangyaboly-városok gerince zúzó fogak közt ropog s tüzek lobbannak égig, a világ négy sarkán erdőtüzek — repülőgépszárnyú madár, kigyúlva, füstölgő síkok, lángszóró üteg. Minden oly egyszerű. Szemeim döbbent kertire nyílnak s hamuszürkére vált a bőröm. Mellettem egy pipacs a földből kidugja a fejét, hogy idefent egy kicsit levegőzzön.
