Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-20 / 269. szám

1969. november 20. 4 csütörtök WsJüüű a^osaa: íi. Irány Bécs 1945. március 16-áin a dunán­túli arcvonal teljes! kiterjedésé­ben támadásba mentek át a szovjet csapatok, aminek célja hazánk felszabadításának befe­jezése és Bécs elfoglalása volt. A főhadiszállás utasítása értel­mében a főcsapást Székesfehér­vár, Pápa, Sopron, irányá­ba kellett mérni a »Dél” had­seregcsoport erőinek zömét ki­tevő 6. SS páncélos és 6. had­seregre. Tolbuhin marsall, a 3. Ukrán Front parancsnoka azt tervezte, hogy a két hadsereg fő erőit Székesfehérvártól dél. nyugatra bekeríti és megsem­misíti, utána kifejleszti a táma­dást a megadott irányba. A német csapatok kezdetben nagyon szívósan védekeztek. Hitler először azt követelte tő­lük, hogy ellencsapással zúzzák szét a 3. Ukrán Front támadó erőit, Guderian vezérkari főnök pedig kijelentette: „Székesfe­hérvár és Tatabánya a védelem két sarkköve, amelyet tartani kéll!” A heves ellenállás lassí­totta ugyan a szovjet előnyomu­lást, de megállítani vagy vissza­vetni nem A'Olt képes, ez a fel­adat meghaladta a német had­osztályok erejét. Guderian hiá­ba fenyegetőzött, hogy „ez a ne­hézkesség és pongyolaság felhá­borítja a Führer!”, a kezdeti heves ellenállás a bekerítéstől való félelem miatt, fokozatosan visszavonulássá változott. Március 21-re a Velencei-tó és a Balaton közötti térségben har­coló német csoportosítást Berhi- da, Székesfehérvár, Szabadbaty- tyán. Polgáréi és Balatonfőkajár körzetében „zsákba” szorították a szovjet csapatok. Ä 6. SS pán­célos hadsereg erőinek nagy vé­sze a Fűzfőnél nyitva maradt 2 kilométer széles folyosón, vé­res harcok és nagy veszteségek árán kimenekült a gyűrűből, de a fi. hadsereg bekerítésben ma­radt. A visszavonulás alatt és miatt nagyon zavarossá vált a helyzet. A csapatok fegyvert és felszere­lést hátra hagyva menekültek.. A két német hadsereg között meg­szakadt a közvetlen összeköttetés. Balek tábornok a 6 hadsereg parancsnoka március 22-én 'gy jellemezte az állapotokat Wöh- lernek, a „Dél” hadsereecsoport parancsnokának: „A hadsereg a katasztrófa szélén áll. Életének egyik legrosszabb szituációiába került.” Válaszként megkapta Hitler parancsát: „Egy lépést sem hátra!” Másnap a 4. gárdahadsereg felszabadította Székesfehérvárt, a 6. gárda harckocsi hadsereg Veszprémet, a 9. gárdahadsereg Várpalotát, a 26. hadsereg pedig Balatonkenesét. Ezek a sikerek megpecsételték a 5. német had­sereg sorsát. Balek Sepp Diet­rich, a 6. SS páncélos hadsereg parancsnokát kérte: szabadítsa ki csapatait a bekerítésből. Dietrich erre nem vállalkozóit. Mint mondotta: „arcvonalán több hézag tátone... nemsokára képtelen lesz a Pápa irányába kibontakozó csapást feltartóz­tatni.” A nyolc napig kétségbeesetten védekező balatoni ellenséges csoportosítás a harcokban szét­szóródott, összekeveredett, s .rendezetlen futásban keresett menedéket. Teljesen megszűnt a felső vezetés. A hadosztálypa­rancsnokok összes erőfeszítése egy célt szolgált: összetartani a csapatokat és biztosítani a visz- szavonulás lehetőségét Ausztriá­ba. Balek tábornok ismételten jelentette; „csapatai már nem úgy harcolnak, mint kellene. So. kan azt mondják, a háború már így is. úgy is elveszett és nem alkarnak nem sokkal a befejezés előtt elesni.” De már minden hiába volt. A menekülők., között nem lehetett rendet teremteni. Katasztrofális­sá vált az üzemanyaghiány, a maradék készleteket tábornokok felügyelete alatt osztották szét, hogy a csapatok közötti össze­tűzéseket megakadályozzák. A katonákat csupán akkor lehe­tett harcba vinni, ha az a visz- szavonulás feltételeinek megte­remtéséért folyt. Március 25-én felszabadult Pápa, 23-án pedig a 2. Ukrán Front 46. hadserege, miután több napos harcban megtörte az Esztergom—Tata körzetében védekező nagyobb ellenséges csoportosítás ellenállását, befe­jezte Komárom és Győr megtisz­títását. Ezen a napon a szovjet csapatok több ponton átkeltek a Rábán, amely a németek utolsó védelmi vonala volt az osztrák —magyar határ előtt. A szovjet csapatok ellenállha­tatlan lendülettel törtek előre. A 46. hadsereg Mosonmagyaróvár, a 4. gárdahadsereg Sopron, a 9. gárda és a 6. gárda harckocsi­hadsereg Kőszeg, a 26. hadsereg Szombathely, a 27. hadsereg pe­dig Zalaegerszeg felé támadott. Március 29-én bekapcsolódott a támadásba az 57. hadsereg és az 1. bolgár hadsereg is. Muraszom­bat felé mérve csapást. Ezen a napon Guderian azt követelte, hogy a német csapa­tok szilárdan tartsák meg az osztrák—magyar határon kiépí­tett védelmi állásokat. „Itt már nem Magyarországról, az olaj vidékről, hanem a birodalom határairól van szó!” — mondot­ta.. Figyelmeztetése azonban nem változtathatott az események menetén. Annikor elhangzott már felszabadult Szombathely és Kőszeg, s ezt követően nem sokáig váratott magára a teljes vereség Március 30-án felszaba. dúlt Zalaegerszeg, s a szovjet csapatok több helyen átlépték az osztrák határt. Másnap késő este megkezdő­dött Sopron megtisztítása, s áp­rilis 1-én reggelre a város fel­szabadult. Április 4*-én Nemes- medvesnél az utolsó hitlerista megszállókat is kiűzték hazánk területéről. Ezen a napon a szovjet Tájé­koztatási Iroda jelentette: „A március 16—április 4. közti idő­ben végrehajtott előretörés kö­vetkeztében a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befejezték Ma­gyarország egész területének fel­szabadítását a német megszál­lóktól.” Ez a rövid közlemény zárta le azt a fél esztendeig tartó hősi harcot amelyet szovjet, bolgár, jugoszláv és román katonák, magyar partizánok és önkénte­sek vívtak hazánk földién a fa­siszta iga lerázásáért, a szabad, független. demokratikus Ma­gyarországért. Tíz. és tízezerek áldozták életüket ebben a harc­ban. amely a magyarság leg­több ja inak évszázados álmát váltotta valóra. Népünk kegye­lettel ápolja e hősök emlékét, s egy negyedszázados, énítőmunka e»«*-! mén veivel Hznnvítja: áldo­ttuk nem vn't h’ába. (Vége) Az árokpart volt a közgyűlési „termük” A szövetkezeti mozgalom huszadik évfordulóját ünnepelték Békéscsabán Ünneplőbe öltözötten, cse­pegő esőben idős emberek lépe­gettek a tsz központja félé a város minden tájáról. Odabent csakhamar felmelegedett a han­gulat. Ezúttal pedig nem az évenként ismétlődő öregek napjára gyülekeztek a terített asztalok köré. Vidám arcukat látva, csevegésüket hallgatva azt hihette volna bárki, hogy amolyan sima összejövetel lesz ez. Vagyis egy Ids ünnepi be­széd, egy kis közös ebéd a fel- sérdült kamasz a 20 éves szö­vetkezeti mozgalom rügyfakadá- sának megemlékezésére. A rügy. fakadás ugyanis évente ismétlő­dő vallási ünnep volt az körük­ben is, amíg el tudták hitetni velük, hogy az isten ajándékoz­za a bő termést hozó enyhe ta­vaszt, avagy büntetésként fa­gyot zúdít a zsenge növényekre és a virágzó gyümölcsfákra. A szövetkezeti mozgalom rü- gyezését i** fagyos fogadtatásban részesítették többen Békéscsa­bán 1948—49-ben. Bár kicsi volt mind a két első szövetkezet. Az Előrét 14, az Október 6-ot 16 „mindenre elszánt”, a közhan­gulattal és az élénk ellenzéssel mit sem törődő férfi alakította. A bozse moj-ozó, a szvetá Má- riá-zó, riadt asszonyaikkal is m,eg kellett vívniuk a szócsatát. Aztán előttük Is, de főleg a ret­tegve is kárörvendő ellenzők előtt is pirultak a semmiből na­gyot alkotni akarás évekig is­métlődő sikertelenségei közben. Olyan különbség volt köztük és a jól beállt egyéni parasztgazda­ságok között, mint a jó fegyver­rel és sok tölténnyel ellátott va„ dászok meg a csak bottal ren­delkező nyúlhajtók közt. Azaz se jószág, se felszerelés. Csak reményük volt saját erejükben és az új társadalmi rendszert irányító nincstelenekből lett párt-, tanácsi, üzemi és föld­művesszövetkezeti vezetők se­gítségében. A kismegyeri és a nagymegyeri tanyavilág lakói­nak többsége csak tiszavirág életet jósolt az új paraszti élet­forma ösvénytaposóinak. Csak néhányan mondták meggyőző, déssel, hogy „olyan a kolhoz, mint a járvány: kis helyen buk­kan fel és aztán mind többeket „megfertőzve” terjed el a vá­rosban és az országban.” A kezdeti évek küzdel­meiről jóformán csak Zsilák Mártonnak, a több kis közös gazdaságból azóta létrejött mos­tani Lenin Tsz elnökének ünne­pi beszéde meg a két úttörőcsa­pat dobokkal, versekkel és éne­kekkel felkorbácsolt emlékek felidézése tanúskodnak. Megha- tódottan, kiváló termelőszövet­kezeti tag kitüntetéssel és jelen, tős összegű pénzjutalommal a kezükben nedves szemmel vagy könnyeiket nem restellve sorol­ták többen az alapítók közül, miként is, hogyan is volt az első esztendőkben. — Öröm. tölt el bennünket, ennek a szövetkezetnek az ala­pítóit — kezdte Béres János, az egykori Előre Tsz volt elnöke botjára és az asztalra támasz­kodva. Magabiztos hangja itt el­akadt s csak percek múlva tudta folytatni mondanivalóját meg- hatódottságában. Azt, hogy mennyit küzdött embertársaiért. Azokkal, akikkel helyiség hiá­nyában az árok partján tartotta meg a közgyűléseket. — Mi csak élni és bizonyítani akartunk ak­kor. s nem gondoltunk arra, hogy majdan ekkora nagy szö­vetkezetünk lesz — kapcsolód­tak ehhez Orosz András bácsi szavai. — A munka volt az első, Annyira, hogy csak vendégség­be jártunk haza, A kislányom, akit csak alva láttam otthon, egyszer azt kiáltotta az anyjá­nak, amint egy világos nappal hazafelé igyekeztem: — Anyu, jön hozzánk egy bácsi. — Sok-sok eredménytelennek látszó erőfeszítés árán fejlődött az Előre és az Október 6. Tsz — mondotta felszólalásában Ko­vács Pál országgyűlési képvise­lő. — Én is, mint a patronáló kötöttárugyár igazgatója és Pri- bolyszki Mátyás is, a pamutszo- vő igazgatója, azt kérdeztük né­ha, hogy érdemes-e velük küsz­ködni? Volt úgy, hogy keresni kellett a földjükön a termést a gyomok között, mert kenyér és élelem hiányában csak kevesen jártak ki kapálni. Tanácsainkra csak legyintgettek. Az első trak. torra, de főleg az első kombáj­nokra azt mondta Zsibrita Já­nos bácsi: „Ezek még azt a kis kenyeret is kiveszik a szánkból, vigyétek mielőbb őket az ol­vasztóba”. Azóta azt mondja ő is, szántsanak, arassanak a gé­pek. Derűs mosoly fogadta ezt a visszaemlékezést. Azt viszont jóleső érzéssel, amikor Zsilák Márton a nagyszerűbbnél nagy­szerűbb eredményeket sorolta. A régi, hiányos adatok helyett csak a legujabbakat említette. Többek között azt. hogy az egyesülési évben 1964-ben szám­ba vett 39,5 millió helyett most 81,3 millió forint a közös va­gyon s hogy tavaly 18 millió fo­rintnál több értéket osztottak ki a szövetkezeti gazdák között. A Lenin Tsz most annyi, vagy több értékű erő- és betakarítógépek­kel, felszerelésekkel rendelkezik, mint amennyivel virágkorában a helyi gépállomás rendelkezett. Terméseredményeik, állatte­nyésztési hozamaik jóval felette vannak a megyei .átlagnak, mi .több, a világszínvonalon is in­kább felül, mint alul. — Mi azonban — mondotta befejezésül — ezeknél a gazdasági eredmé­nyeknél is többre értékeljük azt, hogy Békéscsaba parasztsága körében megszűnt a sok széthú­zást, pert. ellenségeskedést és sok összetűzést előidéző egykori társadalmi rétegeződé®. Nem üres, afféle szónoki hangulatot keltő volt ez a ki­jelentés. Béres János, Knyihár György, Orosz András, Sípos János, Harmados Mihály, Kor­csok Pál, Maulis András, Gécs János meg a többi alapító és húszéves termelőszövetkezeti tag egyforma megelégedést, örö. met érzett a csaknem hétezer holdas kiváló gazdaság tulajdo­nosaként. Egyforma meghatott­ságot is az eddigi nyugodt, biz­tos megélhetésüket megtetéző erkölcsi és anyagi megbecsülést, a kitüntetés és a pénzjutalom átvétele alkalmával. Kukk Imre Tudomány és joggyakorlat Dr. Világhy: Gazdaságpolitika és polgári jog i udomónyos életünk apró be­tűs hírei között jelent meg, hogy október 6-án került sor dr. Világhy Miklós professzor, tanszékvezető egyetemi tanár „Gazdaságpolitika és polgári jog” című doktori értekezésének vitá­jára az MTA tudományos minő­sítő bizottsága előtt. A téma — már a gazdaságvezetés reformjá­nak bevezetése előtt is, napjaink­ban pedig különösen — előtérbe került és mind a jogtudomány, mind a mindennapi gyakorlat számára élő problematikát jelent. A gazdaságvezetés új rendszere, mint jogilag magas színvonalon szabályozott rendszer valósulhat meg; Világhy professzor munkája — amely remélhetőleg mihama­rabb könyvalakban is napvilágot lát — ebben a folyamatban tár­gyalja a gazdaságpolitika és a polgári jog elvi-gyakorlati össze­függéseit. Az értekezés megállapítja, hogy a jog és a gazdaságpolitika viszo­nya egyike a szocialista jogtudo­mány — bizonyos értelemben — állandóan időszerű kérdéseinek, s e viszonyra nézve két szélső állás, pont képzelhető el. Az egyik elvi­leg tagad mindenféle kapcsolatot, összefüggést közöttük'; a másik éppen ellenkezőleg, ezt a kapcso­latot olyan szorosnak látja, hogy a jogot vagy annak legalább egy részét a gazdaságpolitika része­ként, illetve formájaként fogja fel. Az általánosan elfogadott, a szerző által is helyeselt felfogás ebben a kérdésben az, hogy a jog a gazdaságpolitika egyik eszköze. A jognak ilyen eszköz-felfogásá­ban azonban még igen sok tisz­tázatlan tendencia húzódik meg. Az egyik széles körben elterjedt felfogás a gazdaságpolitika elvei­nek jogi formába öltöztetését csu­pán az írásba foglalás, a fogal­mazás szerepeként fogja fel. Az ilyen felfogásból az következnék, hogy az egész gazdaságpolitikát, vagy annak bármely tetszőleges részét közvetlenül lehetne a jog­rendszerbe átültetni. Az elfogad­ható felfogás ezzel szemben az, hogy nem lehet és nem is kell az egész gazdaságpolitikát vagy an­nak tetszőlegesen kiválasztott bármely mozzanatát állami kény­szerszabályokkal kifejezni. Erre akkor van szükség, ha a gazda­ságpolitikai eredmény csak ilyen eszközökkel érhető el. A jog és a gazdaságpolitika elvi viszonyát ma sokan — nem kimondottan, de gyakorlati­lag — úgy fogják fel, mintha egy­értelmű lenne az alap és a felépít­mény közismert megkülönbözte­tésével. Ez a felfogás a szerző sze­rint súlyosan téves. A gazdaság- politika nem alap, a jog pedig nem egyedül felépítmény, hanem mind a gazdaságpolitika, mind a jog felépítményi természetűek. A gazdaságpolitika éppen úgy, mint a jog nem egyszerűen a gaz­dasági viszonyok által létrehozott, okozati jelenségek, hanem maguk is okokként foghatók fel, ame­lyek visszahatnak a termelési vi­szonyokra, s általuk közvetítve a termelőerőkre is. A jog és a gaz­daságpolitika végül nemcsak a termelési viszonyokra és a terme­lőerőkre hatnak, hanem egymásra is. Ebben a kölcsönhatásban a po­litikai, gazdaságpolitikai nézetek és intézmények elvileg közelebb vannak a gazdasági alaphoz, a jog azonban semmi esetre sem pusztán passzív tényező, hanem aktív is, amely visszahat a poli­tikára, benne a gazdaságpolitiká­ra, s éppen ezáltal elősegítheti vagy éppen hátráltathatja annak érvényesülését. Az értekezés kiemelten állapít­ja meg: e bonyolult összefüggés­nél fogva a tudományos gazdaság­politika kidolgozása helyesen csak a hozzá tartozó alapvető jogi for­mák kidolgozásával együtt, azzal párhuzamosan mehet végbe. Czocialista viszonyok között az állami gazdaságpolitika jogi eszközeinek kérdését a szo­cialista állam sajátos szerkezete teszí különösen bonyolulttá — állapítja meg Világhy Miklós. Az állam ugyanis nemcsak a közha­talom birtokosa, hanem egyben az alapvető termelési eszközök tulajdonosa is. Ebben az egység-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents