Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-08 / 207. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Művész és közönsége Szabálytalan jegyzetek Schéner Mihály budapesti kiállításáról Jelentős eseménye volt ez Schéner festészetében, vuim: az élet lényegét ke­év képzőművészeti életének plasztikájában. Csoóri Sán- reső ember a hagyma héj- Schéner Mihály júliusi ön- dór írásaira, Jancsó Mik- burkát lefejtve, nem talál álló kiállítása a Csók Gálé- lös, Sára Sándor filmjeire magot... Nos, Schénemél riában. gondoltam e képeket nézve, éppen a mag a lényeges. Paraszti környezetben él- Modem gondolkodás és a Emberi világunk megtalált tem húszéves koromig; magyarnak lenni itt és magvát burkolja fehér, vall magáról a negyvenhat most szintézisét éreztem. csontszínű, halványlila fes- éves művész. Párizs, Lon- a példakép: Henry Moo- tékbetékbe. Szép? Nekem dón után svédországi ta- re, a pozitív térből negatív tetszik. Hogy miért? Az nulmán.vúton ismerkedik a teret képező nagy angol emberi lényeg miatt, ami­modem művészettel — s szobrász; a magyar művé- ért Sára fotói tetszenek és bármily furcsa, Párizsban szét nagyjai közül tisztelet- a Szegénylegények. A szé- foglalkozik először a ma- tel említi: Barcsay Jenő, kely népballadák, József gyár folklórral, mely meg- Márton Ferenc és Bálint Attila áttetsző tiszta versei határozójává vált művésze- Endre nevét. Űj konstruk- rímelnek ide. tének. Rétegesen egymásra ciók alkalmazásával térbe- Schéner Mihály modem festett pásztorok, betyárok, Hvé tenni a festészetet, ez festő. Műveivel barátokat mézeskalácshuszárok tűn- a legszebb és legnehezebb és ellenérzőket szerez. Erő­nek elő képein. A hagyó- művészi feladatom; — teljesen polarizáló egyéni- mány, a kenyér halhatatlan mondja. sége megosztotta a londoni ízét adja az éhség bármely Ibsentől való a hagyma- Grosvenor Galéry és a kis percében. Ezeréves népmű- hasonlat; — az egziszten- Békés megyei szülőfalu, vészetünk ez a kenyér cialista filozófia kulcsmotí- Medgyesegyháza kultúrott­Hevesi Sándor emlékezeie evesi Sándor legendás nevének emlékét ma játszott színdarabok rende­zőpéldányai, fordításai, nagy hatású dramatizálások sikerei, és könyveinek — antikváriumok mélyén ta­lálható — ritka példányai őrzik. Halála óta, harminc esztendeje — s már életé­ben is — eszményképe a magyar színházkultúra leg­jobb képviselőinek. Gyak­ran emlegetik, ám igényes művészete a színházak vi­lágán belül is csak viszony­lag szűk körre hathatott. A fiatalok, s az elmúlt ti- zenkét-tizenöt esztendő alatt kialakult új közönség fogékony legjobbjai is alig ismerik. Pedig a magyar színpad sokat köszönhet Hevesi Sándornak: egész élete munkásságával a ha­ladó művészi irányzat úttö­rő képviselője és fölényt bizonyító mestere volt. Mai, szocialista célkitűzéseket vállaló színházművészetünk is részben az ő útján halad tovább. Ma is igaz, amit Saru sí Mihály: TISZTA SZÉP TÓT ILONA CSENGŐ FULLAD BONGÓ SZOMJAS ILIKE FÉNYES ÖRÜLT BÜSZKE HOZZAM BÜJ, SZERET több mint húsz éve írtak róla: „Aki ma Magyaror­szágon színház iránt érdek­lődik, az neki majdnem ki­vétel nélkül tanítványa ak­kor is, ha véletlenül nem tud róla”. Hevesi Sándor nevéhez fűződik az európai színvo­nalú, realista igényű ma­gyar színjátszás megterem­tése. Hevesi nélkül Magyar- országon visszhang helyett kongó némaság fogadja Brahm és Antoine, Gordon Craig és Sztanyiszlavszkij újító törekvéseit, a színpad igazságának programját. A XIX. századi magyar szín­játszás nagy korszakainak fénye megkopott, s az új század első éveiben unal­mas akadémizmus bénította a Nemzeti Színházat. A megnyíló magánszínházak vezetőit is jobban érdekelte a kasszasiker, mint a mű­vészi eredmény. Kulissza­hasogató szavalás és lélek­telen szemforgatás a Nem­zetiben, igénytelen malac­kodás és lapos naturaliz­mus a magántőke színhá­íhiih x v/ojcíiiu MINT A REND MINT A DAL MINT A IIAL MINT A KONGÓ MINT A KORSÓ MINT A SZÉL MINT A DÉL AHOGY LÉP zaiban: ez a magyar szín­ház helyzete, amikor Heve­si Sándor leteszi a kritikusi tollat és 1901 karácsonyán a Nemzeti Színházhoz szer­ződik. Rendezője, főrende­zője, majd 1922 és 1932 kö­zött igazgatója a színház­nak. Évekig dolgozik az Operában, a régi Népszín­házban és a Magyar Szí nház­ban. Ifjúságának nagy él­ménye a Thália Társaság merész kezdeményezése, az első magyar kísérleti szín­ház stílusának kialakítása. Negyven éven át dolgo­zott a színpadon. Ezalatt új stílust és játékrendet te­remtett. Színészeit mester­ségük titkaival, közönségét a világirodalom remekeivel szembesítette. Az előadás minden részletét és hatás­eszközét egységbe foglaló együtteseket szervezett. Üj életre támasztotta a ma­gyar és külföldi klassziku­sokat. Bemutatta Moliere-t és Vörösmartyt, Ibsent és Kisfaludy Károlyt, Aris- tophaneszt és a Magyar Elektrát. Űj színpadi vál­tozatban csillogtatta a Bánk bán, s az Ember tragédiája értékeit és olyan Shakes- peare-kultuszt teremtett, hogy a Nemzeti Színház előadásait az angol színházi szakemberek is csodálták és tisztelték. A moderniz­mus tobzódása idején, a formalista szenzációhajhá­szás éveiben Hevesi újítása: a klasszikusok korhű, hite­les előadása. A kortárs ma­gyar szerzőkért is sokat tett, és mennyit az operáért, a kamaraműfajért, valamint a rádió művészetéért! d. honának közönségét is. Hi­vatalos elismerés? 1968-ban és 1969-ben is nívódíjasa az Alföldi Tárlatnak. A te­levízióban Major Máté be­szélt a képeiről, az Élet és Irodalomban Juhász Fe­renc méltatta azokat. Anyagi siker? — Nem. ezért dolgozom — válaszolja. A legközelebbi művészi ter­vek: tovább építeni, keres­ni az új konstrukciókat, s tanulmányozni az emberi kéz világát. Műtörténész, kritikus, filmrendező kap­csolódik hosszúra nyúlt be­szélgetésünkbe; röpködnek a gondolatok; s belőlem ki­bukik a tanár: Mit tehet­nék, hogy képzőművészeti ízlésünk pallérozottább, új motívumokra fogékonyabb legyen? A középiskolák he­ti egyre csökkentett művé­szettörténeti órái (azok is csak negyedikben) még ha szakos tanár oktat, akkor sem elegendőek. Kodály és munkatársainak zenei neve­lési programja bölcsőtől sírig kísér. Képzőművésze­ti ízlésünk csiszolása saj­nos, nem szükségszerű ve­lejárója közoktatásunknak. A művész javaslatai; sok tárlat- és műteremlátogatás kellene, s jó lenne felolda­ni a művészbarátok, köz­tük is elsősorban a pedagó­gusok ellenérzését a mo­dern művészetekkel szem­ben. Amerigo Tot tihanyi ki­állítását tizenkétezren lát­ták az első három napon. Áradoztak, vagy fanyalog­tak, de azóta már újabb tíz­ezrek ; és ez önmagában át­törés a konzervativizmus, a hivatalos megszokás, s a mindennél elkeserítőbb aka­dály, a közöny falán. Schéner Mihály alkotásai a láthatatlan világot és em­bert nem láthatóvá, hanem érthetővé segítik tenni. S ez nemcsak a modem fes­tészet, hanem a modem gondolkodás kulcskérdése is egyben. Szíjártó István Fiiadéi fi Mihály: Vaskohóban A tárgyias világ megnyílt előttünk. A vastraverzek között az értelem int felénk, a lét jobbik fele. Az alkotás ösztöne mozgatja a lomha emelödarut, békésen pipálnak a kormos szakállú kémények, és megmosolyogják izgága szívünket, e vergődő és nyugtalan izomcsomót, amelyben égtájak és ősök roppannak össze pillanatonként, s a változó világ dolgai között keserű-kormos régi konyhák és villogó, szemet lenyűgöző laborok főzik lelkünk mindennapi eledelét: a holnaputáni éhségünket... Egymásba kapcsolódunk, mint fogaskerekek, így kooperálunk a végső értelemmel, s magunkkal görgetjük a meddő időt, S tehozzád kiáltunk te Borzalmas, te Félelmetes, te Kijózanító! Félünk tőled, bár meleg tenyerünk szakított ki az ismeretlenből, mert átok ül tenyerünk szülöttén...' Kiálts ránk, te anyagba-rejtett őserő! Sírjatok kövek a talpunk alatt! Sikoltsatok fák, fölénk hajolok, s zokogjatok utak égő rögökkel! Okádjatok füstöt meddő üres tárnák, s zúgjatok átkot szelíd fenyvesek: vadállatok rontanak rá az aluvókra, s az aluvók fel nem ébredhetnek: fekete átok ül a Végzetmezsgyén, sárgacsőrű undok keselyű lakmároz s zöldkarmú szörnyeteg tépi Abel testét... Micsoda végtelen távol vagyunk egymástól — emberek... Magunkban hordjuk a teremtés titkát, de úgy keresztezzük egymás vak útjait, ahogy a véletlen szeszélye sodor csak... S így vermet ás fekete magányunk... S csak ődöngünk gondolataink madársemjárta ösvényein, és türelmetlenek vagyunk és nyugtalanok, akár vihar előtt a szelíd állatok... Mert minket nem foghat le már sem langyos öröm, sem lúgos gyalázat: elszaggatunk minden kötelet, s magunkra öltjük dühösen az eget kék palástnak, s az idő hatalmas pörölyével felaprítja vasérc szívünket, s olvasztókemence poklába zár... . S a salaktól, amit eltemet a meddőhányó, megtisztít, s mintázhatón már készek vagyunk okos formába merevedni, s őrizni e világból egy mozdulatot... Tolva jlesen A kövér Gáspár And­rás felcsapta a mérleg nye­lét. — Négyszázötven — mo­rogta szinte csak magának. S beírta a számot jegyzet­tömbjébe. Szabó János szétvetett Iá. bákkal állt a zsákokkal megrakott mérleg előtt. Nyugtalanul harapdálta ba_ jusza végét, s közben meg­vetően méregette a kövér Gáspárt. — Miért nem rakjátok a kocsira? — kérdezte az anélkül, hogy fölnézett vol­na a jegyzettömbből. — Mert ez nem négy má­zsa ötven. — Nem? — csodálkozott el Gáspár András. — Nem. — Te mindig okoskodsz. — Nem okoskodok, de az előbbi mázsálásnál is vagy tíz kilóval kevesebb volt, mint amennyit beírtál. Kálmán Sándor, a brigád­vezető akkor bukkant elő a raktár mögül. — Talán irigyled Gáspárt, hogy raktáros lett? — szólt oda gúnyosan Szabó János­nak. — Irigylá az isten, — csat­tant vissza az. — Akkor mi bajod? — Rosszul mér. — És is láttam — szólalt meg a kocsiról Kraszkó Pál. A brigádvezetőf el­öntötte a méreg. — Ha nem akarjátok el­vinni ezt a fuvart, akkor fogjatok ki. Holnap pedig szénába mentek. — Szóval fogjunk ki — egyenesedett fel a kocsin Kraszkó Pál. — Azt mon­dod, hogy fogjunk ki? — Itt álltok vagy fél órá­ja és csak vitatkoztok a leg­nagyobb munkaidőben. Le­galább jóllaknak a lovak. — Nekem senki ne mond_ ja kétszer — vonta meg a vállát Kraszkó Pál, s az is­tálló elé hajtott. Szabó János csizmája sar­kával kaparta a földet. — Én nem megyek szénát hordani. — Fegyelmit akarsz? Nem felelt. Szemére hú­zott kalapja alól gúnyosan nézte a raktárost és a bri­gádvezetőt, akik szótlanul hordták vissza a zsákokat a raktárba. — Éska megtakarított ár­pával mi lesz? — szólalt meg. — Milyen megtakarított árpával? — egyenesedett fel a brigádvezető. — Amit a raktáros úr a mérlegelésen megtakarított. Felosztjátok egymás közt, aztán elisszátok a kocsmá­ban? De egyszer rajtavesz­tek, patkányok, — sziszegte, s hirtelen sarkonfordult. Mire hazaért és meg­etette a jószágot, besötéte­dett. Meleg volt. A tornácot bevilágította a hold. Az asz- szony ott terített vacsorá­hoz. Szabó János nem nyúlt a vacsorához. Morcosán me_ redt maga elé. — Mi van veled? — kér­dezte a felesége. — Semmi — válaszolta. Fejére nyomta a kalapját és felállt. — Hova készülsz? — Dolgom van.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents