Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-29 / 225. szám

Vlagyimir Poljakor:

SZAVAI

K

— Szeretlek! — súgtam sejtelmesen a fülébe.

— Ezt mór hallottam! — vont vállat ajkbiggyesztve.

— Mondhatnád már valahogy másképp is!..

— Másképp?! Ugyan melyik szó mondana ennél többet? Ebben minden benne van...

— Pipogya vagy! AM nagyon szerelmes, aki igazán szeret, az tudja, hogyan kell kifejezni az érzelmeit. Szépen, választékosán, újszerűén

___ Ügy, ahogyan senikd

m

ás nem mondta még előtte. A szerelem új szarvakat ad az ember szájába.

— De hát mit tegyek, ha az én számba nem ad...?

— Ez azt jelenti, hogy nem szeretsz igazán. Csak lagymatagon ... Elcsépelt, ócska szavakat suttogsz a fülembe, mintha egy százéves lexikonból kotorásztad volna elő őket... Egy fél perc alatt el lehet sorolni az egész kollekciót: „Drágám”, „Egyetlenem”, „Szerelmem”, „Mindenem”, „Szerettek’’, „Megőrülök érted”, „Nekem csak te kellesz és senki más a világon”, „Te vagy a földön a legszebb”, „Nem tudok nélküled élni”, „Állandóan csak rád gondolok, te édes, te tündér, te ...És kész. Milliószor hangoztatott ósdi

szavak. Illene már ezeknél újabbakat kitalálnod.

— Én nem tudok. Azt mondom, amit érzek és amit gondolok. Más kifejezést nem ismerek. Ennek ellenére imádlak, szerették, s végtelenül ragaszkodom hozzád!

— Én meg nem ragaszkodom tehozzád. Sőt!... Jobb is lesz, ha elmégy!

Elmentem. Hát mit tehettem volna mást, amikor nem tudtam és nem is akartam újabb szerelmes szavakat kitalálni... ? Nekem nagyszerűen megfeleltek a hagyományos szavak is.

így, hát szakítottunk és nem találkoztunk egy hónapig. Egy hónap múlva levelet kaptam tőle. Ezeket írta:

„Drágám! Egyetlenem! Szerelmem! Mindenem! Hová tűntél? Megőrülök érted. Nékem osafc te kellesz’ és senki más nem kell rajtad kívül. Nem tudok nélküled élni, nem tudok lélegezni. Te vagy a földön a legszebb, a legjobb. Állandóan csak rád gondolok, te édes, te tündér, te mindenkinél okosabb. Csókollak, ölellek, szerettek, és csak a tied vagyok: Tánya”,

Persze, hogy visszatértem hozzá...

Krecsmáry László

fordítása

Csáth Géza emlékezete

mondása. Tény azonbatfr

hogy Csáth nem kötött alkut démoni hatalmaikkal. Leleplezője, nagyhatású ellenfele lett az ösztönök kegyetlen éjszakájának. Ezért

Halálának ötvenedik év- magát a monarchia Ma- érdékes, miként lehetséges időtálló művészete, ezért

fordulójára emlékezünk, gyarországán, s a rossznak, a személyes élet veszendő- több a rá való emlékezés a

művészetének eleven hatá- embertelennek felismert gégének és tiszta szép hité- kegyelet aktusánál,

sát méltatjuk. Csáth Géza rend tagadására a művészet nek ilyen szívszorító ellent. d,

legjobb novelláin nem fo- eszközeit tartotta legallkalgott az Idő. Sejtelmes at- masabbnak. A naturalizmus

moszférájuk, titkokat valla- közvetlensége, szókámondá.

tó érzékenységük, dús nyel- ^ után csáth Géza a látóvük a magyar novellisztika mások, az álmok jelképeslegjavát reprezentálja: Ki gégét állította a lázadás

volt ez a karán és tragikus szolgálatába. Novelláiban

körülmények között elpusz. uralkodó motívum a soha

tűit férfi ? Foglalkozására nézve orvos, sokoldalú és szenvedélyes érdeklődésének kacskaringéé útjait tekintve: zenekritikus, tárcaíró, novellista. A léliek feltáratlan rejtelmeinek kutabe nem teljesedő vágy, a bukásra kárhozott szépség. Meddő vágy és céltalan szépség, amely hangulati telítettségével közvetetten tagadja a sivár, szürke, fénytelen valóságot. Legjobb darabjai: az Elfeledett

Találkoztam anyámmal

Csáth Géza írása

Anyám meghalt, amikor jött. Üde volt, fiatal, mintán születtem. Orvosság- ha a gyermekágyból kelt bűzzel volt tele a szoba, és volna ki. sok helyen friss vér gőzöl- Bújtam előle. De meglátó ja és ismerője. Életrajzi

’ érdekességként szokták em. álom A vörös Eszti, a líteni, hogy Kosztolányi schmíth mézeskalácsos, A unokaöccse és morfinisto volt. Emberi-művészi sorgött. Lábujjhegyen járkál tak és suttogtak.

Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. Es anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elfőtt, és belém mélyeszteite sötétkék szemeit.

A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem és meg

varázsló halála.

Naplójában megrendítő

sőt lélegzettem, ő megháH. csókoljam. Oly szép volt és Nehezet, nagyot sóhajtott, fiatal. A kezét (ezen csodáimért szerette az apámat, és kozom) nem engedte meg- húszéves volt csak. csókolni.

És én elfeledtem őt. Nem Régi divatú, nagy szalma- kérdezősködtem róla soha. kalap és tiszta kartonruha

,. - --, . 1.K.'t-A nainujajuwii „nreiouu.«/ neraezosKoaiem roui soiia. -------- ' n . , , vallomások maradtok fenn Nem éreztem, hogy kellett volt rajta. Ezt a ruhát látmegalkotta ^letműSt l szenvedésedről, Melégitet. * na9ymama SZekTe'

századelő nagy irodalmi' fel. len ™ámoréhségéről. 1910lendülésének áramában hírt ^ szúrta először “W b°‘

, . .... .. re alá az injekciós tut, de

ég megbecsülést szerzett.

már évekkel korábban Újságíró is volt. Veszi Jó. ess2^(; a mesterséges bózsef radikális szellemű Budapesti Naplójánál dolgozott. Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső kollégája lehetett, Bartók Béláról írhatott, az értelmiség legjobb, legigényesebb rétegéhez szólhatott. Ez a ködulatról, a kiürült, tartását vesztő lélek menedékéről. Ez Is korjelenség volt. Hiszen a kábítószerek vonzá- az abszint, az ópium, a

akt miattam, fiatalon a sír ba feküdt le, s ott porlad én vagyok.

Sok idő elmúlott így.

Azóta találkoztam a lá- nyokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsa

nyében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesír.

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely köU-1 LI/11. X U.IVLO. IU-O VU I .......... ,

k

arjukkal átölelték sovány zottunk megszakadt

és csontos derekamat. El- azon, « , ”fes’ orvosság- kényszeredett, gúnyos aj. szaga hajnalon - es lassan kaimat lecsókolták pompás, eloJe. indultunk, halálos izgalmú csókokkal. Május volt

körülöttünk.

hasis, a morfium divatja az És én még akkor sem gon- Hárfaszó és fuvolaének

első világháború előtt misz. doltam anyámra, aki egy- “f J}get* messzire a ~ első vilagnaboru előtt pusz- orvossáobűzös vé- fölött- Gyöngyvirágok daloltitva hódított. Lázadó tették rej Johában ^ehiz, 'nagy tak nekünk zönseg erett, mely produk- helyett valóságiszonyt, vég- sóhajtással meghalt ‘ Egyszerre megálltunk *

......... “ De múlt éjjel a fejembe- zMd mező éi kék ,é° b°1'

j

ött. - Honnan? Most már fogságában. És amint egy- találkoznom másra néztünk, a szememkciót várt az írótól. Csáth letes individualizmust, ha- csaknem mindig meg lálvágyat kínált orvosságul, is tudott felelni a Csáth nagyságát, írásainak várakozásnak. Írásai vonzerejét az adja, hogy be.

kitűnnek szépségükkel, szó- tegségét és hatásait kdre- morú elvágyódásuk átélt keszti művészetéből. Alko. igazságával. Nem érezte jól tásléléktand szempontból

tudom, hogy kellett vele.

Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembe— Tessék, csinálunk kényelmesebbet.

— Köszönöm, nem hiszem, hogy el tudnék újból aludni. De nem is tudom, hogy hol járunk. Nem, nem akarok már aludni.

Nem is aludt tovább, hanem nézelődött ki az éjszakába és beszélgetett útitár- sadval. akik szívesen válaszol gattak egy-egy fáradt kérdésére. Különösen az egyik fiú, akit Bandinak hívtak, volt nagyon élénk és igyekezett, társát kire- keszteni.

Mikor Mezőtúron Gizi leszállt, ő kísérte le, segítette a csomagját, és használta ki a pár percet arra, hogy találkozót beszéljen meg vele.

— Jó, nem bánom — mondta Gizi. Jöjjön el. Várom.

És a megbeszélt időben Bandi el is jött.

— Vártam, de nem gondoltam, hogy éljön.

Ezzel fogadta Gizi.

— Megígértem, válaszolt röviden a fiú és kezet csókolt. Árián megfogta Gizi kezét. Hagyta. Sétálni indultok. Tétován. Bandi nem volt ismerős, Gizi Etedig nem tudta, hogy merre vigye a fiút. Valóban meglepte, hogy eljött.

Nehezen indult a beszélgetés. És mindjárt az utazásuk került szóba.

— Miért volt hozzám olyan figyelmes? Hogyan utazott tovább? Miért jött most hozzám? Nem gondolta, hogy én nem jövök el a találkozóra? Mit csinált volna? — törtek ki a várakozás izgalmai után a kérdések Giziből.

Bandi nem felelt. Nem is tudott volna egyszerre válaszolni ennyi kérdésre, meg nem is akart. Amit mondani akart, ahhoz még úgyis korán lett volna. Meg aztán sokszor a hallgatás is többet mond. Így hát csak fogta a lány kezét, kicsit erősebben, mint eddig és sétáltak szépen tovább. Magában visszagondolt mindarra, amit eddig együtt élt át Gizivel. Az utazásra, a saját izgalmaira, hogy vajon várja-e majd a lány.

Várta. Nagyon.

És mintha most is álmodna, kedveset: mosolygott és szinte reszketett az örömtől.

E

gy parkba mentek. Volt üres p>ad. Ritkaság pedig. Már régóta ott ültek, sokat beszéltek, de meg az idő is gyorsan telt, mikor egyszer Gizi váratlanul szokatlan hangon kezdett beszélni arról a mozdulatáról, amiről a vonatban csak azt mondta, hogy „semmi, csak kényelmetlen talán a helye...”

— Tudja — kezdte —, nagy története van annak a mozdulatnak Álmodtam. Nem rosszat, csak különös hatással volt rám. Tudja, hogy lakodalomban voltam előtte...

És elmesélte az álmát.

— Magának már volt vőlegénye? — kérdezte meglepődve Bandi.

— Volt — hangzott a halk válasz.

— Szerette?

— Imádtam.

— És?

— Udvarolt vagy fél évig juk!... míg megkért. És a meny- kes? asszonya voltam három hónapig.. Három hónapig.. Mennyire más volt, míg udvarolt. Akkor igazán szeretett. Ügy éreztem. Aztán,

Tudja, mi az érde— És... Ahogy lenni szokott... Abbamaradt...

— Hogyhogy lenni szokott?

— Hát, ha valaki nagyon szeret valakit, abban általában csalódni szokott.

— Nem biztos.

— Én így voltom. Na— Nem.

— Az, hogy vele is ezen a pádon szoktunk ülni, ahol most vagyunk.

— Akkor most már tudom, miért ide vezetett. Megint álmodni akart... Ezért kár volt eljönnöm.

E

zután a ldfakadós után Gizi megbánta, hogy ennyire közlékeny volt, de jólesett neki az a tudat, hogy most már Bandi tudja róla mindazt, amit jobb, ha előbb tud meg mint később, és főleg sokkal jobb, ha tőle tudja meg, mint másoktól.

Mondta Is:

— Igen. Legalább kiálmodtam magam, és elfelejtem ezt az álmot. Mert látja, vissza-visszatér. Vonaton is, máshol is. Ha nincs, aki felejtesse — tette még hozzá.

Bandi érezte, hogy most fordulat következhet a kettőjük kapcsolatában, ezért bátran kérdezte:

— És ha most elaludna, most is Gyurkájával álmodna?

Nem hiszem — felelt

mikor a vőlegényem lett, követelődzőbb lett. Azt hitte, most már uralkodik fölöttem... Rosszul hitte. Tudja, a nőknek is van önérzete. És az nem enged meg a lány. Most, hogy mindent

mindent. Én is egyszer így elmondtam, talán magamvoltam... Egy bál volt. ban is szakítottam vele.

Gyurka sokat ivott. Go- Azt hiszem, új álmom kezgyon szerettem. Mondom, romba volt hozzám. Én meg dődik. A főszereplője... Ha

imádtam. Gyurkának hív- fogtam a gyűrűket és visz- akarja... És ebből talán

ták. Nagyon csinos fiú szaadtam neki. Mégpedig nem is lesz soha ébredés,

volt... nem is akárhogyan. Oda- Most legalábbis úgy érzem.

Bandi hallgatta. dobtam eléje... De hagy- Ügy akarom...

bői sűrűn patakzottak le « könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

Ö, milyen szép, fiatal volt az anyám. Sn gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjű, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szopta. tott. ö pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

Azután folytattuk az utunkat a mezőben, a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.

Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.

A hegedű_ és a hárfaszó már csak messziről, elhaló- an csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma. harmatos mezőn, és néztük az alkonyára ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.

Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rám nézett, mintha megbántottam volna, azután megsimogatta az arcomat, hogy megbocsát.

Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána, csendes, imádó bánattal.

Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak — anyácskámmal, fiatal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt, nagy, nefiéz sóhajtással.