Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-22 / 219. szám
OLYAN VOLT — Kívánom a sok harcban meaedzett tagságnak és az egész nagy múltú, már a munkásmozgalom bölcsőiénél is ott álló köz- ség lakosságának, hogy továbbra is kitartóan munkálkodva a szocializmus építé. sén. jó egészségben használja ezt az épületet. Ezennel ünnepélyesen átadom a kulcsokat Badár Bálint elvtársnak azzal, hogy szolgál, ja a nép, a párt és a szocializmus ügyét ezután is úgy, mint azt már tíz évig tette. Hatalmas taps és éljenzés fogadta a megyei titkár sza. vait. majd az elhangzott köszönő válasz után megindult a nép széjjelnézni, mintegy birtokba venni az új pártházat. Időbe tellett, míg végigjárták, pedig siettek is. tolakodtak is. Aztán mea kijövet álltak még egy kicsit, tereferéltek, majd beszélgetve hazafelé tartottak. Jól bennjártunk a délutánban, kicsit fáradtak is voltunk, mire ránk került a sor, ránk, akik haza is jöttünk, meg itthon is voltunk. Belépve, megálltunk az előcsarnokban egy-két régi öreg elvtárssal, majd Bálint vezetni kezdett bennünket tovább. Alig látszott rajta az egész napos talponlevés, nem tudott betelni a boldog örömmel, büszkeséggel, minden helyiséget apróra végig kellett néznünk és minden valóban szép volt és célszerű. A bútorok, a szőnyegek a parkettán, a függönyök ízléssel válogatva, rengeteg könyv és jó reprodukciók a falakon. Kivül- belüi az egyszerű finomság dominált, a jókezű és szemű tervező munkája. Együtt örültünk vele. és dicsértünk őszintén. Milyen jól meglesznek itt, ahol van hely elegendő és nemcsak kényelmes, hanem korszerű is. Mikor kőrútunk végével újra az előcsarnokba értünk, Bálintnak eszébe jutott valami, a szobájába szaladt és papírosokkal a kezében jött együtt töltött év volt csupán, mert legtöbben negyvennyolctól ötvenegyig vágtunk neki a miágnak, mint a párt küldöttei, s így a negyvenes évekhez fűződtek leginkább közös élményeink. — Emlékszel? Emlékszel? — röpködött a levegőben, majd mint bő vizű forrásból a víz, buggyanták fel * régi történetek. — Tudod, amikor Hege. dűst bezárták az oroszok a pincébe, amikor negyvenhétben a cigányoknál tartottam választási gyűlést; amikor két óra alatt hoztunk kalap alá negyven kisgyűlést, ki is volt még akkor este bent velünk, az ötéves terv- kölcsön idején, amikor éjfélben megvicceltük a szé- násiakat? — és csoportokba verődve mesélt, beszélt csillogó szemekkel mindenki. Én egy kör közepén álltam, ott ahol Jancsi azt az éjszakát mesélte, amikor reggelig díszítettük az egyik decemberben a pártházat és éjfél után már csak négyen maradtunk, éhesek voltunk mint a farkasok, majd’ leestünk a létráról a kimerültségtől, egy órakor viharlámpa mellett meg kellett tömni a pozdorja- kályhát, mert jéghidegre hült az iroda és már csak az volt hátra: hogy Veron- ka hogyan vetté rá Janit, a férjét, hozzon hajnalfelé hurkát-kolbászt, mert haza se tudunk menni, ha nem eszünk és amikor a nagy rendetlenségben nekiestünk az ennivalónak, ő — Jancsi —j egy hirtelen rossz mozdulattal betörte a fal. hoz támasztott nagyképet, s úgy megijedtünk az üvegcsörömpöléstől, hogy a falat is fennakadt a torkunkon, majd akkora nevetést csaptunk, amilyet csak az agyonfáradt emberek tudnak produkálni. ' — Ilus, Vera, emlékeztek? — kérdezte minduntalan, amikor egy újabb részletbe fogott.Veronka az ö csendes módján bólintott, én meg így feleltem: — Hát lehet azt elfelejteni! — vagy: — Mintha csak ma volna. Igen, minden mintha csak ma volna, úgy zúdult rám a tengernyi emlék. Mikor befejezte, kettesben az egyik ablakba húzódtunk és idéztük azt, ami elmúlt, de bennünk tovább él. Aztán valaki elhívta és én egyedül maradva, kinéztem az ablakon. Egy most létrehozott, új térre nyílt. Suttyó fák, bokrok, friss zöld fű, egy pár virág. Rend, szabályosság. Szemem a megszokott képet, az ezüstfenyőt kereste, de az az egész udvart betöltő, királyion fenséges, hatalmas fa nem volt sehol. Szinte sírni tudtam volna a hirtelen rámjött szomorúságtól. Miért ** hagyták ott azt a házat? Ha jó volt tizennégy évig — akkor is, amikor a legtöbb tagunk volt —, miért nem jó most is? Az a ház az évek alatt agy lett velünk, s mi magunk is egy része, tele van százak és százak szavával, mozdulatával, munkájával, ha azok a falak beszélni tudnának, vaskos köteteket írhatna feljegyzőjük. És most már mindez ott maradt, lezáródott valami végérvényesen, és az egy egész korszak volt. Otthonunk volt az a ház. Negyvenhatban költöztünk oda a régi polgári kör helyiségéből. A patika mellett volt, a gyógyszerészek vették meg, de mivel még nem volt rá szükségük, kiadták nekünk. Éppen jól jött, mert a körben csak egy irodánk és nagyterem volt — ezt továbbra is használtuk —, ugyanis a szakszervezet is itt ütött tanyát annak idején. Hamarosan berendezkedtünk. A két uccai szoba egyike olyan társalgóforma lett, ahol a nyersfa asztalokon, padokon napközben is elsakkozgatott, olvasgatott néhány elvtárs, este meg dugig volt télen- nyáron. A másikat nagyobb vezetőségi, bizalmi, aktíva és választmányi ülésekre használtuk meg szeminári. um alkalmával. Ebből és az előszobából nyílt a titkári szoba, amit mindenki csak irodának hívott, talán azért, mert itt volt az írógépünk. Az ezüstfenyőt — az egyetlent a faluban — az uccá- ról és innen lehetett látni, s az évek folyamán éppoly szimbólummá vált. akár a ház maga. Nekünk — egészséges paraszti ösztönből valószínűleg — a párt nem egy elvont dolgot vagy távoli vezető testületet, pláne nem egyetlen eszményített személyt jelentett, hanem magunkat, a tagságot értettük alatta elsősorban. Igen, mi magunk voltunk a párt és ezt a fogalmat vittük át las. sacskán a házra is. Nem volt senki a faluban, aki másképp mondta volna, mint: — A párt előtt találkoztam vele. — Megyek a pártba. — Honnan jössz? A pártból. Pedig volt Parasztpárt és Kisgazdapárt is. A saját házunkban nem voltunk jobban otthon, mint ott. Oda a nap bármely szakában lehetett menni, a legnagyobb dologidőben is hozta reggel a napos a kulcsot a községházáról — az idősebbek közül valaki, vagy olyan asszony, lány, aki éppen ráért — íjitakarított, rendet tett, átvette a postát és az esetleges telefonüzeneteket. Olyan volt az egész, mint egy szertartás, mindennap ugyanúgy játszódott le, érdekes változatosságot az jelentett, ha megállt az uc- cán egy motorbicikli, esetleg autó, s betoppant valaki a járástól vagy megyétől. Ilyenkor előbb egy kicsit el lehetett beszélgetni, mi újság, mi van a többi községben, milyen, hogy néz ki a többi határ? —, s csak aztán indulni annak az elvtársnak a keresésére, akivel éppen megbeszélni való volt. Különben bement az ember a kapun, fel a három lépcsőn és kinyitotta az ajtót, majd az ablakokat, hogy kieressze az estéről bennmaradt sok füstöt. Aztán a piactéri kútra kellett menni vízért, az egyik kantát mindjárt hűvösre tenni ivóvíznek későbbre, a másikból a padlót fellocsolni, hogy ne verjen port a söp- rögetés. Padokat, székeket helyrerakni, meg a sok egymásra borult sakkfigurát a saját dobozába, a tegnapi újságokat a helyükre, az újakat pedig az asztalra tenni. Mire mindenütt a portörlés is kész lett, újból a kútra ballagni, hogy a kancsókba friss víz kerüljön és a poharak is tiszták legyenek. Ezek után már a fiataloknak is jólesett egy kis kényelem, leülni é$ újságot olvasni, míg jön a postás. Volt úgy, hogy napközben is benézett egyik-másik vezetőségi tag, ha sürgős dolga akadt, én elég sűrűn, mert legjobban nappal tud. tam elintézni a levelezést, meg a jegyzőkönyvek gépelését, amikor egyedül voltam. ESed után már szállingózni kezdtek az öregek, amolyan falusi klubéletre. De az igazi élet este indult meg — ahogyan hazajöttek a munkából és lemosták magukról a porral együtt a fáradtságot is —‘és belenyúlt nemegyszer a késő éjszakába. Meg vasárnap, amikor mindenki ráért. A nagy ég se tudja már, hányszor, de hányszor mentünk haza éjfél után és még akkor is meg-megálltunk a sarkokon beszélgetni tovább, mielőtt valaki befordult. Ez még csak megjárta jó idővel, de ősszel a nagy locs-pacsban vagy télen töretlen hóban nem volt akármi, főleg annak, aki kilométerekre lakott, mint az újportaiak, nem is beszélve Bélatanyáról. De hozzászoktunk, mint én a mi uccánk gödrös, ősrégi téglajárdájához, ahol reflex- szerűen kerültem ki vagy léptem át a lukakat, s amikor negyvenkilencben kibetonozták, sokáig azt se tudtam, hogy rakjam a lábam, olyan sima volt. Es az asszonyok, akik annyiszor hagyták ott a mosó- vagy sütőteknőt, ha... — Ilus, mit állsz itt egyedül? Gyere vissza — szólt rám Bálint, s kezét a váltamra tette. — Na, gyere. — Megyek, csak elgondolkoztam egy kicsit. Egyszer. re minden eszembe jutott. — Nekem is. Mindnyájunknak. Éppen most mond. tam, hogy olyan szép volt, amire nincs is szó. ügye? — Igen. Olyan volt, mint az első szerelem. S visszamentünk « Többiekhez. Békési Erzsébet 'De nyarad ugye sosem feketül pipacsok tüzébe sem köznapi — ünneplő mosolyod. Nem repül homlokodnak törött pilleszárny ha már a nap szédülve forog Kell, hogy szemed fürkészve nézze a mindennapok robbanását — a füstködben fény kavarog... ha tavainkból az ég, kiitta mását. Te tudod, mit akarok? Szelíddé tenni a felhőhadakat... ez most a te nyarad... vissza. — Nézzétek csak, itt van. nak a sürgönyök, nem volt méa idő felolvasni, majd estére a banketten. Nagyrészt azok küldték, akik nem tudtak hazajönni — és adta kézről kézre, hogy olvassuk el. Jólesett végigfutni a neveken. Istenem, ez a Pista. de réaen volt, amikor láttam, ezredes és sajnálja nagyon, hogy a hadgyakorlatok miatt nem lehet itt. És Miska bácsi, az örökké jókedvű, akinek öblös nevetése betöltötte a szobákat és messzire hallatszott; Ki- jevbői küldte üdvözletét, most ott tanulmányozza a kolhozmozgalmat. És így tovább. Nem volt túl sok a távirat — akinek csak egy módja volt rá, szabaddá tette magát, hogy a kedves meghivásnak eleget tehessen —, de mind az emlékek özönét indította el. Annyi, de annyi minden merült fel hirtelen azokból az időkből, amikor még mindnyájan itthon voltunk. Pedig ez zömmel öt-hat Kiss Attila
