Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-15 / 213. szám
a műsor rég lement, kint nagyokat puf- fogtak a becsapódó ajtók, s a gépkocsik elzúgtak a város jelé. Idebent, a Brikettgyár nagy kultúrtermében végleg átvették birodalmukat a táncolók; a zenészek, mint a megszállottak nyomták egyik számot a másik után, lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyeztek. ök ketten egy idő múlva elfáradtak a forgásban, lélegzetük akadozott. Hiába, benne voltak már a korban. — Na, elég öreg — mondta Baratná, az üzemi konyha beszerzési brigádjának főnöke, s kezével megigazította kontyát, mely szabadulni igyekezett a csatok rabságából. Letelepedtek az asztalukhoz. Egy ideig hall. gatták a meghajszolt szívük zakatolását. Aztán Gruber felállt, bement a büfé söntésébe, s újabb félliter borral tért vissza. Ittak megint, de azért egyikük sem volt még részeg. Csak időnként jó puha érzelmesség az egész emberiség iránt érzett ro- konszenv hulláma borította el őket. Gruber, a vállalat gondnoka későn jött, kisfiáról, a Pistikéről áradozott jó ideig aztán váratlanul így szólt: — Látja, Vilma, ez az, amit maga, akinek nem volt gyereke, meg sem érthet. Hogy micsoda nagy hogyishívják az, ha az ■ember felnevel egy Szinnyei Júlia novellája ilyen zsiványt, aztán, tudja, van valakije, igaz? Barátné tekintete elkalandozott, sovány arcán fanyar vonás rajzolódott ki. — Ma. ga, tényleg nem tudja, hogy nekem felnőtt fiam van? Gruber szürke szemei egy kicsit ázottak voltak már. — Hallottam róla — motyogta —, de... — Tudom, mit akar mondani; hogy én csak felneveltem a Ferkét, nem az igazi fiam. Mintha az nem lenne teljesen, tökéletesen ugyanaz. — Poharáért nyúlt, s nyersen így szólt: — Igyunk, vén trottyos. Ma jó kedvem van, mesélek én magának valamit. Olyant, hogy a száját is el- tátja tőle. — Felhajtotta borát, Gruber borzongva figyelte, hogyan táncol sovány gégéje minden egyes kortynál. — Ott kezdem el a legelején. Azon a hűvös réggelen. Hetivásár esett arra a napra, ezért már nagyon korán reggel kinyitottam az üzletet... A kis vegyeskereskedés ott volt a piac közelében, a Fazekas utca sarkán. Az aj. Kislány Portré Feldmann Tibor rajzai tó fölött fakó cégtábla bádoglemezből rajta csak eny. nyi: „özv; Barát Ágoston- né”. Az ura halála után özvegyi jogon vitte tovább az üzletet. — Valamiből élni akartam. Éppen huszonkilenc éves voltam. Aztán dolgozni akkor is kellett. N em volna könnyű a dolga egyedül. Reggel, héttől íeste hétig nyitva- tartani, körüludvarolni a vevőket késő este áru után mászkálni, veszekedni a szállítókkal, ebből állt a napja. És az éjszakái? Alig győzte kipihenni magát, hogy másnap újra kezdhesse. / Azon a reggelen, az első vevő, fiatal falusi nő volt. Csöppnyi gyereket tartott a karján tiszta pólyába csomagolta. Csak annyit kért, hogy itt maradhasson a baba, amíg ő eladózik a piacon. Kényelmetlen így a mozgolódás, meg a gyereknek se tenne jót. Otthon nem hagyhatta, mert ma odahaza sincsen senki. De félóra, legfeljebb háromnegyed, aztán már jön is visz- sza a drágáért. — Hosszú háromnegyedóra volt, mondhatom magának! Huszonöt év óta tart egyfolytában!, De hát nem haragszom én rája, nehogy azt higgye. így kellett ennek lenni, nem panaszkodom a sorsomra. „Mennyi idős a kicsi?" — kérdeztem akkor az anyát. Éppen kéthónapos, de már nagyon fejlett gyerek, felelte. Figyeli: nyolchetes volt még, akkor! Ü vásárosok szekerei beértek a Fazekas utcába, s a kis bolt hirtelen megtelt vevőkkel. Barátné a gyereket hátravitte az üzlethez tartozó szobácskába, a kicsi jóízűen aludt. Aztán meg is feledkezett róla a nagy , rohamban. Csak amikor szűnni kezdett a forgalom, úgy dél felé, s gyereksírást hallott belülről, akkor riadt rá, hogy az asszony még mindig nem jött vissza a gyerekért. Gyorsan bezárta az üzlet ajtaját s hátra sietett. Nem sokat teketóriázott, hanem kibontotta a pólyát. Akkor látta, hogy fiú; nem éppen fejlett, sőt a mellkasa kissé horpadt is. Ahogy megszabadította a lucsoktól, mindjárt elhallgatott, sőt rámosolygott, s kis kezét nyújtogatta feléje. Barátné csak nézte, s valami csodálatos érzés költözött a szívébe, amilyenről eddig nem tudott. Ráhajolt a csöppségre, s belecsókolt a sápadt kis képébe. Aztán visszament az üzletbe és várt. Másnap is, harmadnap is. A vásárosoknál érdeklődött, nem ismernek-e egy ilyen és ilyen asszonyt, aki azon a napon bent járt a városban. Senki sem tudott róla. Telt az idő. Egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után. Az anya nem jött többé. Barátné elkínlódott a gyerekkel. Előbb be akarta adni a lelencbe. De addig halogatta, amíg elmúlt a legnehezebb idő. Közben nagyon megszerette, mert kedves, barátságos kis gyerek volt, bearanyozta a napjait. De most meg új rémület dermesztette szívét, s megkeserítette a nappalokat és éjszakákat. És. hátha mégis eljön érte az anyja? Ügy érezte, nem bírná túlélni a csapást. Gyanakodva fürkészte az arcát minden betévedő falusi asszonynak. Sokszor megremegett, mert úgy rémlett neki, hogy ismerős a menyecske arca. Barátné már nem is számított rá. A fiúcska betöltötte a negyedik évét, eléggé nyúlánk, kissé sápadt, szőke kisfiú. Megint kora reggel volt, éppúgy, mint négy évvel ezelőtt. A gyereket most már otthon hagyhatta, hadd aludjon, a szomszédasszony vigyázott rá. Egy falusi asszony lépett be az üzletbe. Piros paprikát és lámpabelet kért, közben kutatva nézett körül a helyiségben, s többször is rajta felejtette firtató tekintetét Barátné arcán. Hirtelen így szólt: — Mondja, asszonyság nem hagytak itt magánál egy kisgyereket? ... Valamikor régen, négy éve már. B arátné kezéből kiesett a bádog-merőkanál, amivel a paprikát töltögette a zacskóba. Lehajolt érte, s amikor felemelkedett, a feje lila ttolt, s piszkavasat szorongatott a kezében. — Kicsoda maga és mit akar itt? — támadt az asszonyra, elsötétült szemmel. A hangja fátyolozottan gurgulázott, mintha összeszorított torokból jönne. Az asszony megijedt tőle. — Na, mit izéi itt? Engem csak a Galam- bosné küldött, hogy kérdezzem meg... — dadogta, hátrálva. Barátné kezében magasra emelkedett a piszkavas. — Ki innen! — nyögte tompán. — És mondja meg annak a Galambos- nénak, hogy az urával együtt jöjjön ide, érti? Akkor majd beszélhetünk!... — Tudja miért mondtam ezt? Értettem én, hogy mi a dörgés. Az asszonyka azóta férjhez ment, s talán épp az a négy év előtti gaztett segítette hozzá. Most csak a kíváncsiság hozta vissza. De én elvettem a kedvét tőle. Másnap mentem a gyámhatósághoz. A nevemre szeretném venni a Ferkót, mondtam. Jött a herce-hurca, iratokat akartak, meg, mi fene, hisz tudja, hogy volt, de aztán sikerült; kötélnek álltak. Hisz elvégre én neveltem fel, az én fiam volt! Most megnyugodott. Egy- szer-egyszer kérő is jelentkezett az özvegyasszonynál, rendbe jöhetett volna az élete. De aztán mindig csak a gyerek győzött: úgy érezte, nem lenne jó neki egy „mostoha”. F erkó az iskolában nem tanult jól, elcsavar- gott hazulról, s ami még rosszabb volt, kamaszkorában betegeskedni kezdett a tüdejével. Barátné ekkor már a Brikettgyárban dolgozott, SZTK-tag volt ő is. Vitték is a gyereket egyik szanatóriumból a másikba. De igazán meggyógyítani nem tudták. A szakmát azért kitanulta, de többet volt táppénzen, mint a lakatosműhelyben. Árnyék ereszkedett az asszony életére. Dolgozott két ember helyett, s kellett is, mert a Ferkó szeretett ám szépen öltözködni, mivel sokat lődörgőit a lányok körül. Aztán az egyiknél hamarosan el is akadt. — így van ez!.... Hiába mondták neki a doktorok, hogy a házasság nem neki való. De hát lehet is ezekkel a fiatalokkal beszélni! Barátné megint töltött, ivott, s a kezével meglökte Gruber könyökét. — Hé, ne aludjon, öreg. Gruber felriadt. — TesHo Sí Minb hét verse: Kettéosztjuk vizünket Kettéosztjuk » vizet: teafőzés, arcmosás. Nincs, kinek csak tea kell. vagy csupán mosakodás. Űtközben Vándor tudja, mi az út. Hegyre hegy következik. De ha csúcsról széttekint: nagy térkép terpeszkedik. Éjféltájt Alva: mind emberséges. Ébren: jó és gonosz van, kit milyenre neveltek. Egy se született rosszán. Mérföldkő Nem magas, messze látszó, császáré, királyé sem, alacsony mérföldkő vagy. de bércként állsz útszélen, az ember veled jelzi, hogy irányt el ne vétsen, te figyelmeztetsz bárkit az út hosszára szépen: ne feledkezzünk rólad, nem kevés ennyi érdem! Rizshántás A rizs szenved, ha hántják, aztán gyapotfehér lesz. Így az ember is. Korlát mindenre ügyessé tesz. Megedződöm Ha nem éreznék fagyot, mit érne tavaszi nap? Csapások megedzenek és szellemem gazdagabb. Mezei kép Jöttem: gabona zsendült, őszi takarolás van. Mindenfelé parasztok, dal és mosoly a tájban. Weöres Sándor fordításai sék? Csak egy kicsit elgondolkoztam ... Mondja tovább. Mi volt aztán? — Hogy mi? ... Semmi különös. Tegnapelőtt este megvert a Ferkó. — Micsoda? Magát? — összevesztünk a konyhabútoron. El akarta vinni azt is, én meg nem adtam oda. Fojtogatni kezdett, én segítségért kiáltottam, s bejött Molnár bácsi, a szomszéd ..'. Csend. Üjból Barátné: — Hát így volt. Csak eszembe jutott mert, hogy emlegette a Pistikét... Na, ne ijedjen meg. Gruber hüledezett. — Nem úgy van azért az. Inkább arról beszéljen: mi lett a Ferkóval? — Ma reggel elutazott Budakeszire. A szanatóriumba. Annyira felizgatta magát a bútor miatt, hogy tüdővérzést kapott. Bár adtam volna oda neki. E lhallgatott. A táncolók még egyre rúgták a cementet. Gruber furcsa kavarodást érzett az agyában. Sokat is ivott, s a Barétné története se tett jót neki. Nem igen tudta, mit szóljon az egészhez. Jobb híján felállt, engedelmet kért, s kilépett az országúdra. Kint már hajnalodon. Az erőmű felől borisszaénekszó hallatszott. — Azok legalább vígan vannak. Jobban tettem volna, ha náluk töltöm az estét. A- helyett, hogy ennek a szerencsétlen Vilmának a keserves históriáját hallgassam. Egyébként rendes, úgy, de mit tud ő az én Pistimről, a saját édes gyermekemről? Mert a Ferkó já- val így járt? Akárhogy vesszük, szemét alak. Egy huligán. — Bebotorkált, vissza a helyére. Barátné közben szendvicseket szerzett, s újra töltötte a poharakat. Az utolsó pohárnál Barátné akadozó nyelvvel megszólalt: — Hát akkor... én megyek — motyogta. — Jön, maga is? Gruber is felállt, de nem válaszolt a kérdésre.