Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-11 / 184. szám
Molcfvay Győző: Énekszó Ahogy nyárestén fölsír annyi nagyszemfl, vonóját kellető zöldfrakkos tücsök, ahogy örömét a kócsag szétkiáltja, szőke part, s hajlongó nádberek fölött, amily tiszta szívvel a forrásvíz beszél levélzöld mohaágyán sustorogva, amilyen halvány, őszinte dadogással a Nap felé tekint a tearózsa, amilyen kérő, oldozó szájjal csecsért^ rí a boglya tövén feledett gyerek — oly keresetlen egyszerű dal a tiéd, annyira lélekistentől kőlykezett! Szélkőtte erdőtűz, vándorok melege: szól magáért, kéretlen égvilágol, lefolyik ajkadon zápordobolással, mint őszi kertben ért gyümölcs a fáról. S ilyen mind, az igaz, maga földjén élő. ki mögött nem leng mások sziluettje, így: anyád tején derülve, növekedve jutottá] mélyen a szivembe! Oláh Éva Szcmdi-da! Kinyit a kék *" • Az ablakomon át. Hajnalt virít, A szerelemvirág. Tenyereden Még álomnyi pehely. Az életem, ' ügye nem ejted el. RÉG LÁTOTT barátommal találkoztam tegnap az utcán. — Hogy vagy? Mi újság? — Köszönöm — felelte enyhe maliciával. — Nem tudok semmi rosszat, ha csak ez a kínai ügy nem az. Egyébként kitűnően vagyok. Ragyogóan. — Nem kimondottan ragyogsz... — Nos, mit mondjak? Ha azt mondom, hogy sok a bajom, gondom, akkor magyarázkodnom kell. Indokolnom. Ez pedig hosszú, nincs arányban a konvencionális kérdést feltevő érdeklődésével és idejével. Jól vagyok tehát, kitűnően vagyok és kész. Ehhez nem kell kommentár. „Egy kézfogás még”, mórtdom Drayton után, azután útjaink elválhatnak, s újra találkozunk hat év múlva, tíz év múlva, vagy az első holdbéli társasutazáson a vámvizsgálatnál. Fanyar hetykesége nem volt bántó szándékú, inkább önironikus. Már hallottam, hogy az új vállalatnál, ahová vezető állásba helyezték, valamilyen sérelem érte, megpróbálták félreállitani, vagy már félre is állították. Nem. nagyon értettem a dolgot — saját ügyeim is eléggé lefoglaltak —, noha szakmaszerte beszélték- beszélik, hogy bajok vannak annál a bizonyos új vállalatnál. Az igazgató — akit kissé kikopott nagymellénnyel menesztettek a minisztériumi főosztályról — cezaromániás; a helyettese egy biciklis Biberach, de a háta mögött „hajbók-jani”-nak is becézik; a kisebb közvetlen főnökök pedig örülnek, hogy újra főnökök, hiszen nem régen olvadt le néhányuk fejéről a tízegynéhány évvel ezelőtt rákerült vaj... Aki tud, megy az új vállalattól. Persze, ez lehet irigykedő vagy rosszakaratú szóbeszéd is. Bár tudja az ördög. A haraszt nem zörög magától, csak ha a szél fújja. BEÜLTÜNK egy eszpresszóba, konyakot kértünk és Toávét. — Tessék, olvasd — tett elém egy cégjelzéses papírlapot. A felmondólevél volt. „Értesítem, hogy a... Vállalatnál 1968. április 15-től fennálló munkaviszonyát 1969. február 28-tól számított hat havi felmondási idővel, 1969. augusztus 31-re a Munka Törvénykönyve 26. § (1) bek. alapján felmondom.. Így határoztam, mert a vállalatnál munkáját nem végezte megfelelően.” — Hát így vagyok, hogy kérdésedre visszatérjek — mondta és eltette a papírt. — Kíváncsi vagy még valamire? Rendelkezésedre állok, de akármit mondok, vedd tekintetbe, hogy a tényeken túlmenően nem vagyok objektív, csak megkísérlek az lenni. — Nos? — Tudod, hogy húsz éve vagyok a szakmában, elég jól ismernek. Előző munkahelyemen jó beosztásom volt, követeltek is és hagytak is dolgozni, és el is ismertek. Ez a mostani igazgatóm akkor még a minisztériumban volt, amolyan kisisten. Nem buta ember, de kisisten. Különösebb közünk nem volt egymáshoz, nem sokkal több, hogy illett előre köszönnöm neki, de az már nem érdekelt, hogy fogadja-e. Valószínű, őt sem kötötte le különösebben az én személyem, bár a találmányomat megdicsérte annak idején. Amikor hírét hallottam, hogy új, speciálvállalatot szerveznek és valószínű ő lesz az igazgató, erősítettem a nexuson, amennyiben most már figyeltem a visszáköszönésére és alkalmat kerestem, hogy rövidebb, vagy valamivel hoszabban szót is válthassak vele. Hidd el, becsületemre mondom, csak ennyit tettem áthelyezésem ügyében. A miniszterhelyettes tudott a szándékomról és személyesen intézte, hogy odakerüljek, általa meghatározott beosztásba. Én pedig azt hittem, hogy megfogtam az isten lábát. Űj, speciális terület, jó munka, Dénes Sándor * Portré szép munka, nehéz munka a végtelenségig, és mindent bele, mint aratáskor, csépléskor a mezőn. Világos eddig minden? — Világos. — NEKEM IS. Eddig. Ami ezután jött és tartott tíz hónapon át, már nekem sem az. _ •> — Ügy ahogy mondom. Két diplomám van, a má. sodikat sok verejtékkel, ősz fejjel szereztem. Nem azért, hogy két oklevelem legyen, hanem, mert kellett a munkához, a továbblépéshez. De mit ér a kitüntetéses diploma, ha hiányos volt az oktatás? Nem tanították meg az intrika és antiintrika fortélyaira, a fúrás PITI ÜGY Dér Ferenc írása Sági István rajza és visszafúrás művészetére, a szavak százféle értelmezhetőségére, ugyanazon tettnek az elkövető személyiségétől függő értékelhetőségére, arra, hogy mikor jó a jó, mikor rossz a jó, mikor jó a rossz, kinek-mikor- miért rossz vagy jó valami, kinek-mikor kell vagy hasznos — enyhén szólva — talpat nyalni és melyek azok az ismérvek és jelek, amelyek felfedezése után sürgősen meg kell keresni és találni az új stabil — talpat? Magyarán szólva: e társadalmi fortélyok ismerete és gyakorlata nélkül két diplomával primitív állat maradtam. Hát nem szomorú? — Intrika és antiintrika, fúrás-faragás... Nem hiszem, hogy ez lehetne a jellemző. — Szó sincs általánosításról. Magamról beszélek. A régi helyemen a nagyfőnöknél valaki egyszer valótlan bejelentést tett rám, a hátam mögött. A főnök nyomban behívatott és tisztázta a helyzetet. Azonnal és helyben. Az a kutyaütő úgy somfordáit ki az ajtón, hogy rossz volt nézni. Ez sem általános, az én régi munkahelyemen az én egyedi ügyem volt. Ez a „munkáját nem végezte megfelelően” is a sajátom, minden előzményével és utózmányával együtt. — Éppen az előzmények... — TALÁN ISMERED, Voltaire mondta valahol: „Veszedelmes, ha igazunk van olyan dolgokban, amelyekben tekintélyes embereknek nincs igazuk.” Az előzményeket kérdezed? Nos, néhány dologban igazam Képes Géza: Fényévek káprázata Csillagvizsgáló toronyból a holdat nézem, s elém perdül a Jupiter. Csak leveleid hoznak hozzám — hol vagy? Az idő olyan furcsán csúszik el. Amit írsz, úgy jön, fényévekkel később, már minden más, mint, ahogy olvasom. Mégis mint csillagba a csillagnézők leveledbe kapaszkodom vakon. S reszketek, égek mint a nyomorult, ha italt venne: kiforgatja zsebét s filléreit számolja újra, s újra, mert nem elég, egy kortyra sem elég! Lehet, hogy egyszer még ölelni foglak, felejtve fényévek káprázatát? Addig csak írj. A partok már inognak s minden tengernél keserűbb a vágy. Pardi Anna: Balatoni este Hálók barbár idegzetén vízből merül fel a balatoni este. s hullámok ütem sorain a hallható nyár zenéje egy-egy hang, mint évek átlaga súlyos szél lesz, váll elfordulva, szó feledve, mögéje préselve arcok és érvek s egy magasságban velük a kifáradó lélek s különös körvonalak futó árnyaiban múlhatatlan múlton, halálos vizű parton rögzítődik a pillanat, s visszhangja akkora, mint halandó pzónak a halhatatlan. talált lenni! Következmény? Már a vécés-néninek is volt szobája, én még decemberben is a fűthetetlen átjáró-haliban dolgoztam. Prémiumjárandóságomat „elfelejtették" kiutalni... „Többet várunk tőled...” — mondta uz igazgatóhelyettes az egyik héten, a másikon arról beszélt a kollégáim előtt: mit gondolok én, talán azt hiszem, hogy a régi liberális munkahelyemen vagyok? Mit hittem, mit nem, dolgozni jöttem, nem másért. Azután váratlanul nem vették át a munkáimat. Nem jók, vagy nem egészen jók, hm, hm... — A „hajbók-jarú”? — Ez a gúnyneve és az még a szépséghibája o megnyilatkozásainak, hogy egykoron, kis vidéki üzemvezető korában én a felügyeleti szervénél dolgoztam és tudtam is mindig, mit ér... A lovagtörténet meséje után szabadon: a lakájból főúr lett, s mert pallost kapott, feledtetni szeretné a múltat, elküldeni a múlt tanúit. Csak hát ez nehezen, vagy egytalán nem megy. Valaki azt mondta rá, hogy autodidaktának sem egész, csak fél. Persze ez nem túlzottan lényeges, de adaléka a jellemrajznak. — Azután? — Azután megpróbáltak „rajtakapni”. Hosszú és érdektelen lenne elmondanom, csak a lényeget lásd: rám bíztak egy nyaktörő— már mint az én nyakamat kitörendő — munkát, amelybe nem sikerült belebuktatni. Az igazoló jelentésem alapján tisztázódott, hogy én nem követtem el mulasztást. Rettenetesen rosszul esett nekik. Hát még az, amikor a főfőnök verni kezdte az asztalt előttem és ettől sem hatódtam meg. Sőt, látván ideges felzaklatottságát, Andaxint kértem beküldeni a titkárnőtől. Persze az „elvi síkon való emelkedett tárgyalás és véleménycsere” magaslatairól ekkorra már alászállottunk a legszemélyesebb és legkölcsönösebb ellenszenv tócsáiba... — És a többiek, akik csak látták vagy hallották? — A maguk bajával voltak és vannak elfoglalva. Elég, ha azt mondom, hogy hasonló gondok-bajok miatt a vállalat létszámának negyede így vagy úgy megvált tőlünk? Huszonöt százalékos fluktuáció! Borzasztóan gyönyörű, mi? Nem? A többiek... Persze, hogy látják a dolgokat. Van köztük, aki úgy köszön, hogy előbb körülnéz; van aki biztosít együttérzéséről; van, aki mindig tud valami új hírt; hogy már megint ez, vagy az történt és micsoda nagy balhé volt, van, lesz; van, aki fogja a munkakönyvét és távozik; van, aki fogná és távozna, de nincs hová... A belső kör, a kisfőnökök, egykori bajtársaim „odaát” vannak és számukra már csak „az elvtárs” és kellemetlen személy vagyok, akit a kollektív szerződés szerint még hat hónapig el kell tűrni, s öt hónapig még munkával is el kell látni. Legszívesebben a klozetot tisztíttatnák velem. Mert ne is mondjam: azóta én már tehetségtelenné váltam, kiégtem, érdemi munkára alkalmatlan vagyok és mindezt magas fizetésért teszem. Figyeld meg, mi lesz még... — MI LEHETNE? Űjra helyet találsz és dolgozol kedvedre... Mit nevetsz? — Hagyd... Egy csiklandós paradoxon jutott az eszembe. Te, mi lenne, ha a felmondólevéllel a kezemben, felállnék egy összehívandó termelési értekezleten és kijelenteném, hogy az én véleményem szerint ők nem végzik a munkájukat megfelelően és ezért, meg ezért alkalmatlannak tartom őket a vállalat vezetésére. Mi lenne? Mi lenne a hatása? — Többen megkérdeznék, hogy jársz-e ideggyógyászati kezelésre és mikor kezdődtek a bántálmaid... — Hát ez van velem, barátom. Hidd el: az örökkévalóság szempontjából nincs semmi, de semmi jelentősége az egésznek. Piti ügy. Csak hát van ilyen...
