Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-11 / 184. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Közéíetiség — stíluskeresés H ídat építenek valahol Magyarországon. A film aznap nem a szokványos híradóképeket mutatja, hanem az emberekre kíváncsi, akik építik: hogyan élnek, miért nehéz az életük, milyen vágyaik, gondjaik, örömeik vannak — s akarnak-e többet, mást az élettől? Sándor Pál Híd című kisfilmjét nézem, s nemcsak arra kell ráébrednem, hogy ez a látásmód mennyire elüt nagyfilmjeink szemlélet- módjától, hanem a vetítést követő vitában arra is, hogy csak látszólag csendesedett el a filmek körüli vita a Fényes szelek eszmecseréje óta. Az új vita úgy látszik régóta aktuális kérdés körül robbant: a „hogyan tovább”, az útkeresés témája körül — éppen a fiatalok a Balázs Béla Stúdió művészeinek alkotásai kapcsán pattant k' Ezek a gondok már a múlt évi pécsi filmszemlén előkerültek: néhányan már akkor szót ejtettek a problémaérzékenység és stílus felújításának, egy új valóságérzékelés kialakításának szükségességéről. E mai vitákat most már határozottan a továbblépés keresése jellemzi. Miért kellene továbblépni? Nem dűl marad, szabad lesz; voltaképpen azt csinálhatna életével, amit mindig is szeretett volna: akár értelmesen is újrakezdhetné. De a régi reflexek nem engedik: nem tudja, hogyan kell emberi módon élni, nem tudja elkezdeni az emberhez méltó életet. Rossz síneken fut életformája. S a film nem egy különös sorsra világít rá reflektorfényével — a probléma általánosabb, társadalmibb jellegű: az új társadalomban lassan a fejlődés akadálya lesz, hogy nem tudjuk magánéletünket megreformálni, az új feltételekhez igazított emberi mércével irányítani; Ezt a hangot ugyan Mészáros Márta ütötte meg, de a Próféta voltál, szívem — kevésbé sikerült — karakterképe, Bacsó Péter Fejlövés című alkotásának pszichológiai nyomozása egy teenager - tragédia összetevői között is erre a problémára rezo- nált; még inkább a legújabbak, a Balázs Béla Stúdió fiatal művészeinek kisfilmjei is főként erre az új problémakörre koncentrálják erőiket. Kosa—Sára Feldobott kő című filmje is direkt kegyetlen társadalmi önvizsgálatával és közéleti jó, ami most van? Vajon Kovács András, Fábry Zoltán, Jancsó Miklós és a fiatalok filmjei nem képviselnek már ma is világ- színvonalat? — kérdezhetné az olvasó. Igen ám, csakhogy a művészet sajátsága, hogy csak azok az értékek számítanak hatóképesnek, amelyek nem ismétlésből, hanem továbbgondolásból, továbbformá- lásból születnek, amelyeket az újraalakító szenvedély szül. Az ismétlés unalmassá válik akkor is, ha egy — valamikor jelentős sikereket elért látásmódot, témát, megoldást akárcsak részben is utánoz. Ezért ez a mostani „lappangó” vita hozzátartozik a filmművészet egészséges fejlődéséhez: egy újabb valóságdarabka felfedezésének érési görcseit oldják, ezt az egyelőre még kísérleti állapotban levő útkeresést akarják tudatosítani, és helyes mederbe terelni. /f stílusváltás és egy újabb problémakör felmerülése már Mészáros Márta Holdudvarában kirajzolódott; a már anyagában is közéleti vonatkozású filmet egy áttételesebb konfliktuscsomó váltotta fel: az életforma vizsgálatának szükségessége. A hősnő, Edit hirtelen egyepátoszával szinte egyedül áll ebben a sorozatban. Ami Kósánál össztársadalmi probléma, a múlt és jelen vitája, az újabb filmjeinkben egy égető gond, de egészében mégis részkérdés, csak közvetve utal közös té- pelődéseinkre, mivel ennek tükrében másképp látszanak mai életünk egyéb gondjai is. Az elsődleges felfedezés — a magánélet reformálandósága, a beto- kosodott, holtvágányra siklott életek elszaporodása. A közéleti szenvedély a probléma horinzontján él, bevilágítva az elemzett konfliktusokat — de egyúttal köz. életi rangra is emelve önmagában másodrendű jelenségeket. Ugyanakkor a Holdudvar és a Fejlövés vagy a legújabb alkotás, a Szandi-mandi, világosan érzékelteti, hogy az egyéni élet zsákutcáin csak társadalmilag lehet segíteni, mint ahogy a „hogyan élünk” értelmes válasza is csak az életforma reformjának részeként képzelhető el. A probléma talán ott bújkál, hogy az új jelenségkör felfedezése, a tengődő életek kritikája nem tud elég frap. páns modernséggel válaszolni a társadalmi kérdező hangra, az akár szenvedélyes társadalomkritikára. Inkább lemond erről — s vele együtt a lényegesen nagyobb elkötelezettségű, az „érted haragszom” magatartásról is. „nagy” filmeknél ez a kérdés — mint mondottuk — az új valóságlátás születésének erőterében jelentkezik: keretét azért — ne legyünk igazságtalanok; — a közéleti pátosz megre. formálásának szándéka szolgáltatja. A Balázs BólaStú. dió újabb alkotásainál már lazábban kötődik a felfedezés szenvedélye a társadalmi felelősséghez. A „felnőtteknél” az eltorzult élet rajza az együttfájás, a bíráló részvét hangján szólal meg. A Balázs Béla Stúdió néhány filmjén ugyanez a probléma kicsit a fiatalos kioktatás, a ,;mi jobban tudjuk” hangján rezonál. Így például Császár Mihály Boldogság című kisfilmje kitűnően adja vissza egy fiatal falusi pár boldogságigényét: rádió, bárszekrény, csipketerítő még a szék lábán is, néhány könyv, amit mutogatni lehet a vendégeknek és a vágy: a televízió. De a filmet nézve, nem tudjuk elfojtani azt az érzésünket, hogy itt egy fölényes hangú „mi jobban tudjuk” gesztus tanúi vagyunk és nem egy javítani akaró társadalom-pedagógiai erőfeszítés művészi lecsapódását látjuk. Hasonló érzéseket keltett bennünk Kézdi Kovács Zsolt Szeretnék csákót csinálni című kisfilm tanulmánya, a társadalmi unalom betegségéről. Hősei unatkoznak a csa. ládi körben, és a szinte elviselhetetlen levegőjű, zsúfolt és szürke hivatalban; de még szerelmükben is ezt teszik, mert nem tudják, s korlátoltságukban nem is tudhatják, hogyan kellene emberi módon élniük. A jelenség valóságos, a kritikai szemléletmód jogosult — és sajnos, megint a hangvétel, a művészi álfölény lekezelő felsőbbsóge az, ami ezt a kisfilmet lefékezi, és a néző idegeit rossz reakciókra borzolja. Jp1 urcsa módon ez a hangvétel akadályozza ezeknek a kisfilmeknek önkibontakozását. A pár évvel ezelőtti alkotásokhoz képest — tehát azokhoz a filmekhez mérve, amelyek világszerte dicsőséget arattak — ezek az alkotások va. lahogy provinciálisak, fülledtek, önmagukba zárkózók lettek, hiányzik belőlük az ellentmondások ama gazdagsága, ami a megtisztító, Ezüst György Kapu felrázó művészi hatás velejárója. A mostani sorozat — néhány szép kivételtől eltekintve — megtorpan egy divatosan fotózott helyzetkép rögzítésénél. ff a már a* divatról szólunk, hadd említsük illusztrációként Lugosi László Különös melódiáját, Karinthy Cirkuszából készült színes filmjét, ahol a kitűnő alapanyagból egy Kafka-i vízió született, mert az alkotó — feltehetően a divat csábításának engedve — elhagyta az ironikus, játékos, de mindig racionális alaphangot. Ä film alatt az ember nem is annyira bor- zong, mint amennyire unatkozik. S ez már nem is vétség, hanem hiba. Pedig a továbblépés feltételei jelen vannak és segítenének művészileg éppúgy, mint a filmezés „közhangulatát” illetően. A társadalomkritikai magatartás, a közéleti tartás talán egyetlen művészetben sem annyira természetes létformája a művészeknek, mint a filmben — s bizonyára ez az atmoszféra fogja átlendíteni e kísérleti stádiumban levő fiatal alkotókat is az első lépések bizonytalanságán, a különböző divatok csábításán — önmagukhoz és ami ugyanilyen művészi követelmény: önmagunkhoz. Almási Miklós K. Szabó Sándor: Döbbenet Tátott szájjal lélegezve rohanok, testem előremeredve. A csend esőtől dagadt fekete selyme kétfelé sodródik mögém, rengve-remegve. Neonok fénye csap cikázva szemembe, surrogva hull sorban ideg-perselyembe. Vagyok akkora, mint atomok neutron-ékessége, vagyok akkora, mint vadászó zugpók békessége. Vagyok szerelemtől fogant titok-dús test létezése. Vagyok szerelemtől fogant megfontolás élessége. És vagyok akkora, mint a pokol tflzessége, és vagyok akkora, mint az ég fényessége. Podhraczky István: Áprilisi délután elszaladnak az erkély alatt vidám gyermekkacajok tompa felnőtt cipősarkok kopognak a lágy aszfalton életek rügyeznek — barackfák fehér virágai — kiszállnak madarak meleg fészkükből kócosán sután kissé esetlenül nézek a délutáni nap felé elfolynak az égen zöld fák apró-pehely-báránykák gyárak szürke füstjei a domb mögött végleg elbúcsúzott már a tél s az utca zaja egy halhatatlan szimfóniát komponál
