Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-11 / 184. szám
i960, augusztus 10. 4 Vasárnap Szikrázó kőforgácsok Még a télen történt, hogy Mladonyiczky Béla szobrász- művész meghívta Békéscsaba vezetőit: jöjjenek el műtermébe, és jelképesen vegyék át annak a kőszobornak az anyag- mását, melyet a városnak ajándékoz. A találkozón megcsodáltuk a szobor szépségét, és a kenyeret tartó lányt már el is képzeltük, kőbe faragva az új szálloda és az ifjúsági ház közti térre ... Azóta hónapok teltek el, a szálló és a kultúrpalota, mint hírlik októberre, talán elkészül — és a szobor? Ott lesz-e avatáskor a téren? * — Remélem — mondja a művész. — A követ mintegy másfél hónapja vettük meg Babák György elnökhelyettessel, négy és fél ezer forintot fizetett érte a város. Jó kő. A sütői bányából került ki. A súlya vagy 26 mázsa. A szobor 18 lesz, és 1 méter 80 centi magas. Azt hiszem, alacsony kőalapzatra kell majd helyezni. Októberre? Kifaragom, feltétlenül. De sok a gátló körülmény. — Miféle gátló körülmény? — Például az, hogy itt van a műterem az új gimnáziumban. A szobrot az udvaron faragom, de soha nem tudom, hogy az adott napon meddig maradhatok bent az iskolában. Ha zárnak, mennem kell. Aztán a forgózsámoly sem sikerült, összeroppant a kő iszonyú súlya alatt. Most daruskocsit várok, és új forgózsámolyt. Ha a követ nem tudom forgatni, nem lehet faragni sem... Az ajándék mégis elkészül, ezt vállaltam. Ugyanis roppant szegény ez a város szobrokban. Kezdjük el végre! — Ezek szerint jól érzi magát Békéscsabán? — Lehetek őszinte? — Csakis: — Én ott érzem jól magam, ahol tudom, hogy szükség van rám, a munkámra, a művészetemre. Most, hogy ezt a követ megvették, úgy érzem, nincs hiányérzetem. Mégis kevés ez. Van nekem két nagy-nagy problémám... — Éspedig? — Műterem és lakás. Egyik sem fontosabb a másiknál, nincs alárendelés, csak mellé- •; rendelés. Itt, az új gimnázi- j umban, ez a kis helyiség nem ; alkalmas műteremnek, nem is ; az, sőt más, az iskola számá- ! ra nyilván fontosabb cél elől : veszi el a lehetőséget. Laká- j som? A Szarvasi úti iskolában, egy tanteremből átalakított szoba, konyha. Kicsi, és szükségmegoldás. — Igaz, hogy tanácsolták barátai, menjen át Gyulára, hátha ott hamarabb megoldják ezeket a művész számára fontos gondokat? És ott talán jobban építenének egyetlen szobrászművészünkre ? — Lehet, hogy volt ilyenről : szó, de nem lényeges. Mondom, • én szeretnék itt dolgozni. Kap- j tam is ígéretet, persze... szó- : Magyarország hírességei L-tfil Z-ig j Az Állatná Könyvterjesztő Vál- j lalat békéscsabai boltjának tájé- j koztaitása szerint rövidesen kap- ■ ható lesz Békéscsabán is a Ma- ■ gyár életrajza lexikon második, ] egyben befejező kötete. A nagy érdeklődéssel várt első • rész. amely 1967-ben jelent meg! és Á-tól Lr-ig dolgozta fel Ma- j gyarors-zág 10 évszázadának hí- : rességait, beváltotta a hozzá fűzött; reményeket, számos olyan élet- ■ rajzot közölt ugyanis, melyet j egyetlen más kézikönyvben sem : találhatunk meg. Az életrajzi ■ lexikon mintegy 1000 oldalas má- S sodik része gazdag képanyagot is: tartalmaz, 800 arckép-illusztráció- ■ val jelenik meg. ... S val őszintén?... Jó! Ígéret az ígéret. Számomra az a lényeges (azt hiszem, ezzel mindenki így van, hogy is lehetne másképp?!), mi lesz az ígéretből? Nos, úgy tudom, a Kazinczy utcában, az új házak egyikének földszintjén kialakítanak egy műtermet. Hogy ez elgondolás-e, vagy már a megvalósulás útján van, nem tudom. — Évekkel ezelőtt Békésen tanított. Onnan jobb lakás, és müteremlehetőségek kilátásában jött át Csabára. Így volt? — Így. A napokban azt mondta egy békési vezető: kapok lakást, költözzek vissza, és majd a műterem is meglesz. De mondom: nekem a kettő együtt a fontos. Alkotni, dolgozni akarok. Határozott művészi céljaim vannak, azokat meg kell valósítanom. Kellemetlen, hogy a művészek sorsa még mindig nem érdekli annyira az embereket, elsősorban akiket kellene, hogy érdekeljen, — mint a foci vagy májs hasonló. A művészek is akarnak valamit, és nem pillanatnyi örömet szerezni, arra jól jön a szurkolónak egy remekbe szabott gól is. A szobor az nem gól. A szobor az mondani akar valamit, közölni a világról, a művész gondolatáról. Végeredményben a kettőt nem is szabad hasonlítgat- ni. — Tehát hamarabb kap lakást egy futballista, mint egy szobrászművész? — Nem én fogalmaztam meg a kérdésben a választ is. — Azért, ugye, más is van a világon. A művész sok-sok objektív gondja-baja mellett az alkotás szubjektív világa sokkal igazabb, őszintébb és le- nyűgözőbb. — Értem, szóval beszéljek másról... Rendben van. Szerettem volna szót keríteni én is más dolgokról. Annyit azonban meg kell mondanom, nincs bennem szemernyi olyan gondolat sem. hogy bárkit kiját- szak Csabán. A Rózsa Ferenc Gimnáziumba megyek át tanítani, és itt, az újban >s lesz néhány órám. De az életem értelme — rajztanári működésem mellett — az alkotás. És én ott élek, ahol ehhez a feltételeket biztosítják. Nem 19. A párizsi sajtó értesülései ekkor azt jelezték, hogy a francia kormány korábbi ígéreteit megszegve, továbbra is fenntartja az idegenlégiót, a gyarmati háborúk hírhedt zsoldoshadseregét. Ez tükrözte a francia kormány álláspontját. De ahogy közeledett a népszavazás ideje, úgy követelte egyre határozottabban Algéria a gyűlölt alakulat kivonását. Párizs kénytelen kelletlen engedett. Először is a városokból vonták ki a légiósokat, de azután sor került a döntő lépésre is. 1962. június 22-én jelentették a hírügynökségek Párizsból: „Július elsejéig elszállítják Szidi bel Abbesz 1500 főnyi lé- gionista helyőrségét... A 17 000 embert számláló idegenlégió elhelyezése nagy gondot okoz a francia hatóságoknak. Sem Franciaország. sem a gyarmati szigetek lakossága nem kívánja az idegen, kétes elemekből álló csa_ patok jelenlétét Francia-Guayamondtam én ezzel olyat, hogy Jerikó falai ledőlnének. Viszont nincs olyan művész, és ha van, az nem művész, akinek ne az alkotás legyen a legelső. Ezáltal találkozni az emberekkel, a kor emberével. És szót érteni. — Sokszor vitázott a korszerűségről. Most mit mondana? — Korszerűség? Csak az lehet korszerű, ha a művész abból merít, amiben él. A környezet is tükröz engem, én is tükrözöm a környezetemet, és hatunk egymásra. A környezet legfinomabb rezgéseit is meg kell éreznem, és ki kell fejeznem az alkotásban. Attól lesz korszerű. Az eleven élet csattanóiban akarok élni, az ütközések mindig figyelmeztetnek valamire. — Csináljunk egy fordulatot, tehát másról: sokan meglepődtek, hogy Mladonyiczky Béla, a szobrász és tanár szakállt növesztett. Tudom, mosolyogni- való a kérdés, de mégis: hogy érzi magát így? — Kitűnően. Sőt, remekül. Megdöbbentett a szakáll hatása a környezetemre. Erre mindenki reagál, és ezek a reagálások izgalmasak. Mondhatnám: az én szakállam nagy erő. Mint a Sámson haja. A hozzám való viszonyt azonnal kiváltja. Van, aki valamiféle politikai állás- foglalást vél benne, szegény, nem tudom, hol rekedt meg. Van, aki megilletődötten nézi, és nem tud velem mit kezdeni. Aztán van, akinek tetszik, de viselkedésével az ellenkezőjét érezteti. Különben szakáll-ügy- ben javaslom mindenkinek, hogy olvassa el Ungvári Tamás cikkét az Élet és Irodalom július 12-i számában. Idézhetek? „Egy meztelen arc oly sebezhető, hogy megbénít mindenkit. Nem így a szakáll, amelynek bozótjában a találomra kilőtt nyíl is fennakad...” * Az udvaron izzó fehéren tükrözi a napot a hatalmas mészkőtömb. A szobor, az „Alföld” körvonalai már bontakoznak. A művész acélvésője nyomán szikrázva pattognak le a kis kőforgácsok. Sass Ervin na tiltakozott odaszállításuk ellen”. Szidj bel Abbesz nemcsak egyszerű katonai támaszpont, hanem a légió „szent városa”. Amikor a francia kormány úgy döntött, hogy a központi laktanyát megszünteti, az elmúlás hangulatát vonta a fehér kepis katonák köré. Lázas csomagolás kezdődött. A kantinban ingyen mérték ki a maradék italokat. A légió központi épületén hunyorogni kezd. tek a fénylő neon-betűk: „Légió Patria Nostra — vagyis a légió a mi hazánk. Szerelők jöttek. Leszedték a neon felírást. A légió zenekara jellegzetes indulót játszott. A parancsnokság összecsomagoltatta a légió múzeumának trófeáit. Minden zsákmányolt zászlót gondosan becsomagoltak, hogy elszállítsák. Kivéve egyet. 1885-ben a légiósok Indokíná- ból, Tuyon-Quang-ból magukkal hoztak egy zászlót. Ez később Borelli századoshoz került. Ö vitte el Szidi bel Abbesz-be. A GANZ Villamosság Müvekből Indiába, Kubába, Törökországba, IMDK-ba... A Ganz Villamossági Művek szerelőcsarnokaiban egymás után készülnek el az exportra kerülő berendezések. Hidrogenerátort szerelnek India részére, ezer lóerős Diesel villamos-mozdony fődinamót szállítanak Kubába, kemence-transzformátort készítenek az NDK részére és épülnek Törökország számára az elektromos megszakító berendezések. Képünkön: Indukciós motor álló részét szereli Fromberger Ottó. Megemlékezés Nagaszakiban A japán Nagaszakiban szorrtbaton, helyi idő szerint 11 órakor, pontosan abban a percben, amikor az amerikaiak atombombája elpusztította a várost 24 évvel ezelőtt, egy percre minden forgalom leállt, hogy így emlékezzenek meg a támadás áldozatairól. A város béke-parkjában 5000 ember ünnepségen emlékezett meg az atombomba 70 000 nagaszaki áldozatáról. — Ez a harci zsákmány hirdesse mindig a légió dicsőséges győzelmét — így végrendelkezett a százados. — Legyen a zászló mindig Szidi bel Abesz- ben. De csak addig, amíg a város fölött francia trikolort lenget a szél. Félvad törzsek szertartására emlékeztető jelenet a légió Szidi bel Abbesz-i búcsújának napján. Gász-zenét játszott a zenekar és az indokínai zászlót elégették a laktanya udvarán. Folyt a bor, zengett az induló. A csapjatok felsorakoztak. Hosszú autóoszlopiok vitték Szidi bel Abbesz helyőrségét a tengerpart felé. „Finale et Prélude” így jellemzik a légió hivatalos történetírói ezt a napot. Búcsú Afrikától. Búcsú a franca gyarmatbirodalomtól. Búcsú a kalandtól. Korzikán kötött ki velük a hajó. Más egységek a Marseille-től néhány kilométerre levő Aubagne városka laktanyáiba kerültek. Nem fogadták őket szívesen. Korzika szigetén Bastia kikötőjében és Aiaccioban, Napóleon szülővárosában tüntettek ellenük a sziget felháborodott lakód. — Fasiszták! Gyilkosok! — kiabálta a tömeg. — Fel kell oszlatni a légiót! Meglátogatta az egységeket úi állomáshelyén a Newsweek című amerikai lap riportere. Megállapította, hogy a légió veteránjai között hihetetlenül nagy volt az SS-ek arányszáma, akik most Korzika szigetén és a Marseille melletti laktanyában álmodoznak a közelmúltról, amikor az OAS urai mintegy ötven dollárt fizettek nekik minden megölt emberért. — Hiába — sóhajtott fel az amerikai lap riporterének Au- bagne-han egy tapasztalt altiszt —, a légió az atomkorszakban elavult, hát meg kell szüntetni. Ez tévedés. Nem az „atomkorszak” tette elavulttá a légiót, hanem az ázsiai és afrikai népok szabadságának és függetlenségének a korszaka. Franciaország ugyanis az „atomkorszakban” is igyekszik felhasználni a zsoldosokat. A légió néhány egységét a hadügyminisztérium Óceánia koráll- szigetére küldte, ahol a francia tudósok a nukleáris fegyvereket próbálják ki. Kezdettől fogva részt vesznek a kísérleti telep építkezési munkálataiban a légió különleges alakulatai. A Mururoa szigetről küldött, feltehetően cenzúrázott leveleikben a katonák, mint a technika és a civilizáció előőrseiről írnak önmagukról. — Modem Robinsonok vagyunk. Egy kis életet hozunk a koráll-szigeti lakók unalmába —■ írja valahonnan Polinéziából egy légiós. — Megfűszerezzük egy kicsit a Sandwich-szigete- ket... Mi lesz a légióval? Bár az egységei jelenleg még ott állomásoznak Polinézia szigetein, Korzikán, Marseille mellett, Madagaszkáron és Szomáliban, az alakulatnak még sincs jövője. Csak múltja. De — egyetlen fejezetét kivéve — az is dicstelen. (Vége)
