Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-30 / 200. szám

1960. augusztus 30. 6 Szombat Heten vannak testvérek. Ez már önmagában is elég indok lenne, hogy beszéljünk róla és a többiekről is. De maradjunk csak Csépinél. Ha valaki példát keres a „hátrányos helyzetű ta- nuló” típusára, akkor látogasson el Vésztőre, a Nyár utca 17 szá­mú házba. És ha ott egy példás szorgalmú, teenager korú tudós- jclöltet talál, ne lepődjön meg. Szabó Rózára skoféle jelző rálillik, de végül is ez a mondat hangzott el legtöbbször a beszél­getés során: Csöpi a mi lányunk Figyelmeztető A Békés megyei Nyomtatvány­ellátó Vállalat közölte szerkesztő­ségünkkel, hogy az 1969—70-es is­kolaévre 68 ezer .ellenőrző- könyvet és 2630 osztálynaplót küldtek szét megyénk iskoláiba. Tehát ebben az évben sem lesz objektív akadálya annak, hogy a tanárok az osztálynaplókba és el­lenőrzőkbe beírják a jegyeket. Az elégtelenekért és az intőkért a nyomtatványellátó vállalat nem vállal felelősséget. Visszhang A békéscsabai fiatalok azt állít­ják, hogy igen is „működik” még a tihanyi visszhang! Ugyanis a megyei tanács KlSZ-alapszerve- zetének 30 tagja egyhetes dunán­túli autóbusz-túráján ellátogatott Tihanyba is, és szólásra bírta a költők által már oly sokszor megénekelt ekhót. Igaz, ez az att­rakció ma már ritkaság számba megy, de a viharsarki gárda — nem tudni milyen vallató-mód- szerrel — többször is elmondatta a visszhanggal, hogy: Csaba, Csa­ba, Csaba... Szabó Róza neve az utóbbi idő­ben néhányszor már az újságok­ban is szerepelt. Rövid kis hí- recskék adták tudtul, hogy a vésztői gimnázium negyedikese földrajzból megnyerte az országos tanulmányi versenyt. Tanára, dr. Benke János egy mondatban így méltatta a sikert: A szorgalom diadala volt. Csöpit otthonában kerestük fel. A hat kisebb testvér hol bámész szemmel hallgatta a már sokszor elmesélt történetet, hol pedig a gondosan őrzött dolgozatot, tér-1 képet, könyveket mutogatta. A | népes család minden tagja, az öt­éves István kivételével iskolába jár, és — ezt érdemes megje- j gyezni — havi 2500 forintból él. Tízen vannak összesen, mert a nagypapa is velük lakik. Csöpi napközben a tanulószo­bában készült az év végi vizs­gákra, az érettségire és persze ír­ta a „Lakóhelyem mezőgazdasági fejlődése a második ötéves terv óta” című dolgozatot. Este otthon magolt tovább és gyakran a haj­nal is ébren találta. Karácsony óta van villany a lakásban, de a szemük már így is megsínylette a petróleumlámpát. Csöpi vastag, több-dioptriás szemüveget hord, s ez olyan tanáros külsőt kölcsönöz arcának. Ez utóbbi állítás ellen nem is tiltakozik, hiszen tanárnő szeretett volna lenni. Eredetileg a Szegedi Pedagógiai Főiskolára készült, de az országos tanulmá­nyi verseny megnyerése után a Budapesti Eötvös Lóránd Tudo­mányegyetemre jelentkezett. Fel is vették francia-földrajz szakra. képzelem, magamnak azt a vá­rost vagy azt a helyet, amelyről olvasok. És úgy mesél kedvenc tantár­gyáról, mintha az élő személy lenne. Tanára a szorgalom diadalának tartja Csöpi sikerét. Mi megtoida- nánk azzal, hogy itt az akaratnak is nagy szerep jutott. Ahol egy szobában négyen alszanak és hat gyerek zajától hangos a ház, ahol egyszerre tíz embernek főznek ebédet, ahol ritkán telik fagylalt­ra és cukorkára, ahol minden fo­rintnak megvan a helye, ott bi­zony nemcsak jól tanulni nehéz, hanem élni is. így hát Csöpi si­kerére az egész család büszke és joggal érzi mindegyikük, hogy a legnagyobb lány kicsit értük is tett és „csakazértis” megmutatta. Szabó Róza szeptemberben utazik el Budapestre. Nagy szo­rongással készülődik. Nem is any- nyira az egyetemtől fél, mint in­kább attól, hogy távol lesz a csa­ládtól. A szovjetunióban úton (amellyel a tanulmányi verseny megnyeréséért jutalmazták) már a második napon honvágya volt. Azelőtt sosem járt még külföldön. De képzeletben már hányszor, de hányszor bebarangolta a földet?! Pestről majd mindennap ír és fogadkozik, hogy gyakran hazalá­togat. Sokat fog mesélni. A ki­sebbek még úgysem jártak a fővárosban. Brack ó István Thália jövendő papja Látszatra közömbösen néztünk át fölöttük —, de számon tar­tottuk őket. Fesztelenül társa­logtunk — ám ott, belül iz­gatottak voltunk. Mindig csapatostul jártak. Ol­dottabbak, és hangosabbak vol­tak, mint mi. Ingyen belépő- ( jegyük volt a mozikba, szinhá- Ha már a földrajznál tartunk. zakba. Hanyag közönnyel be- — mondja —, el kell árulnom, j szeltek a menő színészekről. „A hogy véleményem szerint sokan | Major”, „a Várkonyi” — mond­ás sok helyen lebecsülik a föld-1 rajzot. Az érettségibe sem számít bele. Én is csak magánszorgalom-1 bői maturáltam földrajzból... Pe- dig a „foci” csodálatos dolog. Ügy tanulom, hogy mindig el-1 ták. Legtöbbje tanította is őket. Próbákra jártak és szerepelni. Űszni, balettozni, vívni, lova­golni, táncolni, énekelni, zon­gorázni. Egyszóval mindent csi­nálhattak. amit mi, szürke diá­Otaniemi levelek V. Nyelv és politika kok legfeljebb, csak szerettünk volna csinálni. Másnak, különb­nek láttuk, kiváltságosaknak hit­tük — és irigyeltük őket. Színi­növendékek voltak. Hullámos, barna haj, ideges­vékony termet, élénken figyelő szemek. Aztán nagy nevetés: Megható, amit mondtál. De ez csak a látszat. És más a valóság. Reggel nyolctól feszített tem­pó. Késő estig. Sok oldalnyi szö- vep• . Elmélet. Jelmeztörténet, színházi drámatörténet, ideológiai tárgyak, nyelvek. Hivatalosan, 60 óra egy héten. Plusz a sok­sok memoriter. Szereptanulás. Még az utcán, séta közben is jár az agy: Ismételi, ragja a biflázott, magolt sző veget. Délután beszédtechnika, művészi beszéd. „Kerekebben az o-t, szélesebben az é-t, nyitot- tabban az á-t!" Vacsora. Rövid szusszanás ... Aztán rohanás, irány az osztályterem. Beállít­ják a jelenetet: „Nem jó. Nem, értitek?! Még egyszer”. Azt hiszem, senkinek nem okoz meglepe- i test, hogy a Finnországban tartózkodó csoport egyetlen tagja sem beszél finnül (ha néhány szót tudunk is már, azt itt tanultuk az elmúlt ! hónap alatt). Barátainkkal, munkatársainkkal angol vagy német nyelven beszélgetünk. Per­sze, több-kevesebb sikerrel. Ebbe a csoportba már eleve csak olyan em­berek kerülhettek, akik ezt a két nyelvet (vagy legalább az egyiket) úgyahogy, de beszélik. Az előkészületek során a sok száz kitöltendő papír egyikén egy angol nyelvű kérdőív volt, amelyen — millió egyéb adat mellett — fel kellett tüntetni a nyelvtudás fokát, öt foko­zatot adtak meg; a legmagasabb az excellent („kitűnő”), a legalacsonyabb a poor („rossz, silány”). Persze, az ember nem szívesen írja azt magáról, hogy silány, ezért kerestünk vala­hol középen egy jobban hangzó fokozatot. Si­került találni: little. Vagyis egy kicsit. Ebbe aztán senki nem köthet bele. Ez a kicsi, ez a kevés —, de még annyi, amennyi éppen kell. Itt, Finnhonban egyébként a fiatalabb em­berek nagyon nagy százaléka többé-kevésbé beszél valamilyen idegen nyelvet, legtöbbször •az angolt. A diplomás pedig szinte elképzelhe­tetlen egy-két idegen nyelv beszélő fokú isme­rete nélkül. Ha ezt összevetem- azzal, hogy hány olyan évfolyamtársam van, aki két ide­gen nyelvet is tanult hosszú éveken át (az oroszt például 8—10 évig!), s mégis alig tud pár értelmes szót kinyögni —, hát szóval kis­sé elszomorodom. Nem akarom ugyanis el­hinni, hogy egy helsinki egyetemista szellemi kapacitása több lenne, mint egy budapestié. Sokkal inkább az van — két éve Szovjetunió­ban is tapasztaltam ezt, amikor a leningrádi srácok elmondták, hogy tanulnak ők angolul —, hogy a magyarországi nyelvoktatás ijesztően elavult. Nagyon kevés az igazán jó nyelvtanár, a legtöbb helyen „idült iskolaszag” jellemzi a nyelvórákat. Nem véletlen, hogy ugyanabban a levélben írok nyelvről és politikáról. A finnek külpo­litikailag semlegesnek vallják magukat. Gazda­ságpolitikájuk valamiféle nagyon ügyes „laví- rozás” a nagyhatalmak között. Itt is csurran, ott is cseppen valami, és végeredményben egé­szen jól élnek. Különösen sokat emelkedett az életszínvonal az utóbbi néhány év alatt, amióta a baloldali pártok vannak hatalmon. Mégis: elsősorban a nyelv az oka annak, hogy ők, tu­lajdonképpen mégis a nyugathoz tartoznak. Leningrád Helsinkihez tulajdonképpen csak egy ugrás, de a nyelvi nehézségek miatt valójában nagyon messze van. Az egy hónap alatt egyet­len olyan finn sráccal találkoztam, aki azt állí­totta magáról, hogy — igaz, nagyon keveset — beszél oroszul. De egyetlen keserves kiizzadt mondat után meg voltam győződve, hogy hoz­zá képest az én antitalentum évfolyamtársaim orosz nyelvzsenik. Említettem már, hogy egész Finnországban nem lehet magyar újságot kapni. Pravdát is csak egy-két helyen. Természetesen azt sem a finnek olvassák, hanem a szovjet turisták. Vi­szont „tonnaszámra” kaphatók a svéd, angol, amerikai és persze nem utolsósorban NSZK- beli napilapok és magazinok. Ezeket már a finnek is tudják olvasni. És szinte, kizárólag rajtuk keresztül olvashatnak rólunk, „keleti” országokról. Csoda, ha ezek után nincsenek nagyon elragadtatva tőlünk? Ráta László Ingyen színház? Mozi? Na, igen, az van. De hozzá tartozik a mesterséghez. Ne hidd, hogy szó­rakozás. Mert nem a sztorit fi­gyeled. Hanem a játékot. A szí­nészi átélést, a rendezést. Hibát keresel. Vizsgálod, hogyan csi­náltad volna magad." Tímár Béla nem a gimnázium biztonságos padjaiból került a Színművészeti Főiskolára. 66-ban érettségizett a békéscsa­bai „Rózsa Ferenc”-ben. „Aztán? Kocsit mostam a ta­nácsnál. Bélyeget stempliztem a postán. Szabad időmben az épí­tőkhöz jártam. Az irodalmi szín­padra”. Tehát: már kora gyermekko­rától kezdve színész szeretett volna lenni... „Tévedsz. Angol szakos tanár. Operatőr. Esetleg rendező. De színész, soha.” ? „Hirtelen megürült egy stá­tusz a Jókai Színháznál. Jelent­keztem. „Pillantás a hídról”. Az első szerepe. Félelmetes érzés volt. Színpadon, nagy közönség előtt... Én voltam a tömeg. A sokan mások. De azóta is ez a legkedvesebb emlékem. És, 68 februárjában az első szűrővizsga a színin. Hétszázan jelentkeztünk — és huszonötén kezdtük az évet.” Tthália jövendő papja másod­éves. Panaszkodik. „Szokatlan még" — mondja. És egész lénye ujjong. Lipták Judit Beat a könyvtárban Egyik utazgató békéscsabai nép­művelő mesélte. — A nyáron a Hajdúságban jártam. Egyik este a járási könyv­tár előtt elhaladva szokatlan zaj ütötte meg a fülemet. Baait-zene hallatszott ki a Könyvtárból! Rövid töprengés után bemen­tem az épületbe. Nem tévedtem. Az olvasóteremben gitárokkal, erősítőkkel felszerelt zenekar ját­szott és a pulóveres, miniszok­nyás publikum kedvenc szórako­zásának hódolt, táncolt. A teena- gerek olyan fesztelenül és magá­tól értetődő természetességgel ropták a könyvek intimebb za­jokhoz szokott birodalmában, hogy az meghökkentett. Csodálkozásomra csodálkozás volt a válasz. Este ugyanis eddig bezárták a könyvek hajlékát, a fiataloknak pedig nem volt hol szórakozniuk. Így hát — köz­megelégedésre — a környékbeli tizenévesek itt ütöttek tanyát. Hát nincs igazuk?! Picasso a fiatalokról Pablo Picasso társaságában a mai fiatalokról vitáztak. — Igaz — szólalt meg egy­szer csak Picasso —, hogy a mai fiatalság rémes. De a legréme­sebb benne az, hogy mi nem tartozunk közéjük. Lennon szignálja John Lennon, a Beatles-ek ve­zetője és felesége, a japán Joko Ono elhatározta, hogy segíteni fog Abie Nathan izraeli „békepiló. tának” a feszültség enyhítését célzó fáradozásaiban a Közel-Ke­leten. Nathan egy 70 tonnás ha­jót vásárolt, amelyet jelenleg Londonban rádióadó-berendezés­sel szerelnek fel. A hajóról a Földközi-tenger térségében béke­felhívásokat sugároznak majd és azok szignálja lesz Lennon béke- dalának melódiája. Klub-címer Jobb elnevezés híján nevezzük így ezt az emblémát. Hovszki Lajos készítette, azzal a szándékkal, hogy a mindenkori klubmozgalom címe­re, cégére legyen. Az MM is ezzel illusztrálja majd az ifjúsági klubok tevékenységéről beszámoló írásokat. Szeretnénk, ha minél gyakrabban megjelenne lapunkban a címer, de ehhez az kell, hogy a klubok kró­nikásai ragadjanak tollat, és néhány mondatban számoljanak be arról, mi újság van náluk?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents