Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-25 / 195. szám
Bronz- és vaskor a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán E leven művészet rejlik a Nemzeti Múzeum napokban megnyílt bronz- és vaskori bemutató kiállításán. A tárgyak alkotóinak nevét nem ismerjük, legfeljebb annyit tudunk róluk, hogy melyik században éltek és milyen néphez tar. loztak Magyarország területén az időszámításunk előtti' évezredekben. A bronzkor ezen a környéken kb. 4000 évvel ezelőtt kezdődött, és i. e. 750 körül ért véget — akkor jelentek meg elszórtan a vasból készült eszközök a sírokban és a lakóhely-maradványok közt. A bronzkori ember vallásában nagy szerepe lehetett valamilyen női istenségnek, amelynek emlékére úgynevezett idolokat, hegedűre emlékeztető, arc nélküli bálványokat faragtak. Ezek az idolok világszerte megtalálhatók Japánban éppúgy, mint a Földközi-tenger szigetein, de mindenütt azonnal fölismerhető módon magukon viselik a helyi stílus jellegzetességeit Nálunk az egyszerű hegedűforma terjedt el, néha bekarcolt díszítéssel. A bronzkori művész másik fő témája az állatábrázolás volt. Érdemes összehasonlítani a Kiskőrösről származó vadlófejet egy lószoborral, amely az egészen korai, archaikus görög művészet egyik ismert lófigurájára emlékeztet csőszerűén elnyúlt testével, vékony Iá-, baival, csupán jelzett az absztrakció felé hajló formáival. A kiskőrösi lófej formázója azonban részletezően, a jellegzetességeket szinte túlságosan is hangsú. lyozva mutatta be a zömök testű, nagy fejű, rövid sörényű vadlovat, hasonlót ahhoz, amelyet őseink tenyésztettek. Bizonyára a temetési szertartásoknál volt szerepük a madár alakú csörgőknek és edényeknek, hiszen nagyon sok primitív nép madár formájában képzeli el az „elröppenő lelket”. Némelyik madár alakú edény formája rendkívül kecses és ízléses; a disznó formára készült edényt pedig még humornak is nevezhetnénk. A korai vaskor (i. e. 750— 3B0) emberei szintén kedvelték az egyszerű állatfigurákat. Bronz kacsák, kacsa, fejjel díszített kocsitengely. végek, apró bika- és lószobrocskák tanúskodnak arról, hogy az öntés mestersége milyen magas fejlettségi fokot ért el. A legnagyobb mestereket azonban két művelt nép hozta magával az i. e. I. évezred második felében. 550 és 350 között éltek Magyarországon a keleti. Fekete-tenger melléki szkíták, utánuk pedig a kelták népesítették be négy évszázadon át a Dunántúlt. A szkítáktól származik a csodálatosan nemes formájú, sztyeppéi stílusú aranyszarvas, amely valószínűleg bőrrel bevont pajzsot díszített, talán nemcsak díszként hanem hogy mint totemállat, védje gaz. dáját az ellenség fegyverétől... A kelta fém művesek tudását a bátai vadkan szobrocska bizonyítja, az andráshidai tőr szerint fjedig az emberalak ábrázolása sem volt ritka. A bronz- és vasöntés emlékeit a kerámikusok művészetének bemutatása egészíti ki. A népi kerámia kiállításának gondos tanulmányozói bizonyára hamar felfedezik, hogy a paraszti fazekasság az őskori edények emlékét őrzi színekben és • formákban egyaránt. (—é —a) Félúton a híd felé Este érkezett a suhanc. O hozta a hírt. Azt mondta, hogy már a város alatt vannak. A városból már minden katona elment. Minden, ki a nagy folyón túlra menekül. A hivatalok is kiürültek. Az utolsó levente- csoport előtte való nap indult el. Minden fiatalt elvisznek Szibériába vagy kiherélik őket. A nőket megerőszakolják. A gyerekeket ketté vágják. Az öreg béres azt mondta, a suhanc - nak, hogy hülye. A suhanc vállat vont. Reggel fegyverropogást hallottak a műút felől. A suhanc megint elmondta, amit tudott. A gazda nagyobbik lánya csak nevetett, amikor az erőszakról beszélt a suhanc. A csendőr minden héten eljött és hátra mentek a szérűbe. A csendőr már két hete nem volt a tanya táján sem. Meghalt? Vagy elment a többiekkel a nagy folyón túlra? A suhanc aztán elment. A szérű felé ment el. A gazda nagyobbik lánya már ott Zsadányi Lajos: Csillag perdül Csillag perdül öledbe, A fák citeráznak. Fénypille hull szemedre, Megvan vetve ágyad. Feküdj le a füvekre, Holdfénybe takarlak. Tücsökszó lesz altatód, Harmattal itatlak. Rigószárnyú nyugalom Száll majd a szívedre, Boldog leszel, ha ma nem. Hát holnap reggelre. Hangyási Lajos: Séta közben Magasra emelt üvegből emelt fénycsodák végtelen során egyedül megyek ... Nem tudom, hol vagy, kivel s mikor, de tűzfalra vetít a lázas képzelet, míg tovaringva elrejt egy új sarok ... Beton s üvegből emelt fénycsodák e kép-vízióra választ adjatok, hozzátok vissza azt a lányt! Bessenyei Antal Varjú várta. A gazda csak ült az eresz alatt és nézte maga előtt a pálinkás üveget. Jóval elmúlt dél, s a Nap melegen sütött. Pedig ősz volt Október. Az Apa kiment a kukoricásba, a szánkúpök közé. — Készüljetek. Megyünk. — szólt az egyik kúp előtt. A kévék szétnyíltak és két tizenhat-tizennyolc óv körüli siheder bújt ki a kúp alól. Koszosak voltak. Napok óta nem mosakodtak. Nem is igen ettek. Ha csak azt nem, amit az Apa ki tudott lopni a tanyáról. Legtöbbször tyúktojást hozott. A fészekből lopta az istállóban a jászlak alól. Ott aludt a béressel együtt. A fiúk aztán lenyelték a nyúlós belsőrészt, só nélkül. Az Apa visszament a tanyába. A gazda még mindig ott ült az asztalnál és a pálinkás üveget bámulta. Az Apa bement az istállóba és leakasztotta a dükó felet, ti kampóról a lapos bakót. — Elmégy, András? — kérdezte az öregbéres. Közben meg sem mozdult, feküdt tovább. Régen volt, amikor így ősz elején délután fekhetett. Most csak feküdt. A gazda nem törődött vele, mit csinálnak, csak a pálinkás üveget nézte az asztalon. — Elmegyek — válaszolta az Apa. — Hová? — Haza. — A fiúk is? — Azok is. — Bajotok történhet Az Apa nem válaszolt. Átment a tanyaudvaron és megállt a gazda előtt. A gazda a pálinkás üveget nézte az asztalon. Nem vette észre az Apát. Hogy az köhintett, feléje fordította részeg tekintetét. Kifejezéstelenül nézett az előtte álló rongyos alakra. — Mit akarsz? A hangja rekedten kongott a csendes udvaron. — Elmegyek. A gazda homályos tekintetében tiltakozás villant. Aztán megint csak tompa lett. — Rendben van, menj. Nincs szerződésünk, mehetsz. — A béremet gazduram — helyezte át testsúlyát egyik lábáról a másikra az Apa. A gazda arcán valami át- vomaglott. Lábai megfeszültek, mint aki fel akar ugrani. Aztán legyintett. — Jól van. Megkapod. Mennyi jár? — Öt heti napszám. A gazda benyúlt a nadrágzsebébe és tömött bu- gyellárist csapott maga elé az asztalra, a pálinkás üveg mellé. Ránézett az üvegre, majd a rongyos napszámosra. Töltött a vastag pohárba, s odalökte az asztal szélére. Egy kevés kilöttyent. — Na, igyál! Neked ma ünneped van, hogy szakadna le az ég! Az Apa megitta a tompa ■ fényű folyadékot és krákogott. A pénzt, amit a gazda kiszámolt, eltette. Köszönt és elindult a kukoricás felé, aminek felét az öt hét alatt már letörte, levágta a szárakat, és kúpokba hordta. A két siheder ott ült a kúp előtt, amely alatt három napja bújtak és a tanya felé nézték. Látták a nagy kazal tövében a suhancot a gazda lányával. Nem néztek egymásra. — Jól magadja neki — nevetett rekedten az Idősebb. — Legalább tudja, hogy mi az, mielőtt megdöglik valahol Szibériában. — Hülye vagy, Öcskös. Megmondtam, hogy az nem igaz. Az öcskos csak legyintett. Megfogta a nadrágja elejét, s felordított. Az Ap>a akkor ért hozzájuk. — Mi van mar megint? Nem férték a bőrötökbe? Az Apa a kazal felé nézett, káromkodott és kiköpött. — Ha nincs csendőr, jó annak akárki. Na gyerünk. Te meg ne rezelj be, megmondtam, hogy nincs félni való — lökte meg az öcs- köst. — Ezeknek van — intett a tanya felé —, de nem az, amire ők gondolnak. A dülőutak porosak voltak. Régen nem esett már egy csöpp eső sem. Ahogy elhaladtak a tanyák előtt, az emberek utánuk kiáltottak. Mindenfélét. Az öcskös, mindannyiszor amikor az jött szóba, zsibbadást érzett az ágyékában. Leghátul ment. Az Idősebb, már közel a műúthoz, puskát talált az árokban. Felvette. Az Apa eldobatta vele. A fák levelei még alig bamálottak, csak a learatott tarlók mutatták az októbert és a gyümölcsösök. Meleg volt. Az út pora sárrá keveredett mezítelen lábukon az izzadsággal. A kukoricások aranyló tábláiban emberek bujkáltak, gombok nélküli kaki ruhákban. A derékszíjakat és az ölőszerszámokat eldobálták. Nagynéha valahol eldördült egy-egy lövés. A szél elvitte a hangot. Csak az Apának volt papucs a lábán. És két éktelen folt a nadrágja fenekén. Elől a térdeinél a kukoricaszár szétmárta a silány vásznat. Ingének hátrészén átütött az izzadság, s vékony sóréteggel vonta be lapockái tájékán. Öcskös a két foltot nézte az Apa nadrágján. A műút mellett a fator- nyos tanyai iskola előtt göd- . rőt ásott a tanító. A gödör szélén két keki ruhás hevert mozdulatlanul. Arcuk színtelen volt. Zubbonyuk véres. Az egyiknek hiányzott a fél karja. A mellébe is bele lehetett látni, öcs- köst hányinger környékezte. Az Apa segített a tanító, nak befektetni a gödörbe a két halottat. Valaki meghúzta az iskola tornyában a kis harangot. A tanító imádkozott. A műúton rajtuk kívül senki sem járt Egészen a hídig üres volt. Az út menti kocsma előtt sem álltak szekerek, mint máskor. Az Apa a híd felé nézett." Távolbalátó volt. Már négyen mentek a híd felé. A volt katonát a szomszédos város előtt ejtették fogságba. Lefegyverezték és cirillbe- tűs papírt adtak neki, hogy elmehet haza. Ott csatlako. zott hozzájuk a kocsmánál. Az Apa megint a híd felé nézett. Jó három kilométerre volt tőlük a híd. — Ott jönnek lefelé a hídon — mutatott előre. Az Öcskös ránézett az Apjára. Nem értette minek örül. ö félt. A közeli találkozás megbénította. Ű gy tűnt, a lábai felmondják a szolgálatot. Olyan érzésé volt, mint amikor hasmenés kínozta és nem talált helyet. Megállt az útszélen a füvön. Az Apa rászólt. • — Gyere tovább. És az Idősebb ismét kiröhögte félelmét. Az Apa leszidta az Idősebbet. — Ne nyeríts, mint a ló. Nem tehet róla. Megzavarták a fejét a sok marhasággal. Mire a kertészethez értek, az Öcskös már semmit nem érzett. Csak ment gépiesen és nézte a közeledőket. Az Apának igaza volt. ök jöttek. A szekér elé három ló volt fogva egymás mellé. Alacsony növésű, bozontos szőrű lovak. A szekér megállt, öten ültek a szekéren. Az egyikük leugrott. A mellén kitüntetések csörrentek, lapos sapkát viselt. A derékszíján pisztoly lógott. Fekete ba- juszkája volt és szélesen mosolygott. Papírt, igazolványt kért A volt katona mutatta az idegen írást. Az • Apának nem volt írása. Csak azt mutatta, amiről otthon olyan sokszor esett szó. A tenyerét. Az Apa tenyere kérges volt és repedezett. A bőr rovátkáiba és a repedésekbe belesült a piszok. Soha nem tudta kimosni belőle. Az idegen katona még szélesebben mosolygott. Az Öcskös nem értette az egészet. Az idegen katona cigarettát adott Apának, és Apa elfogadta, pedig már évek óta nem szívott. Beszélgettek. Tóttal kevert, valami furcsa nyelven. Az idegen katona az Apa vállát tapogatta: — A fiaid? —‘ Azok. — Jól van. Rendben lesz minden. Jó lesz minden. A többi katona, ott fent a kocsin, valamin nagyot kacagott. Aztán elváltak. Az idegen katonákat a három bozontos lovacska elvitte. Ök négyen még álltak egy ideig az út közepén. Az Apa arcán a borosták között világos csfkott húzott maga után egy könnycsepp. Szép október volt. Aranylottak a kukoricaföldek. A Nap melegen sütött és Öcskös arcába visszatért az élet. Valami szorongatta a torkát. Felnevetett. Botyánszki János
