Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-20 / 192. szám
Bene re fózsef: Uj kenyér Kemencében tölgy tűzön sült fehér, foszlós búzakenyér, egy morzsádban mennyi munka szívégető fáradság fér. Fehérbelű, pufók élet, nem korpás és nem keserű, nem dohos és nem savanyú légmazsolás, puhabelű... Mennyi rész is Illet engem? dolgoztam én féltve érte, arattam és tudom nehéz Napba nézni fel az égre! Kévét hánytam asztalokba, fát vágtam a sütéshez, arcomról sós verejték benne van az izében. Kárpáti Kamill: A konyha előtt A konyha-ajtón magas küszöb. Ott ültek sok este rokonaim, míg az ölünkbe hulló éjszakában közösek lettek álmaink. Lassú beszédben kiömölve megfogant néhány gondolat. Napraforgók selymén puhán terült az oszló pára csak. Vajon ki figyelte (ki tudja már,) a komoly eperfák alól a néma társaságot, amint nagyanyám időzött valahol Rózsaablak a Rőtre Oame-on Brácsák István elbeszélése yűrött arccal szállt le a Déli-pályaudvaron a vonatról. Felpréselte magát a villamosra és a maszatos ablaküvegen keresztül a visszatérő kíváncsiságával nézte az esőtől nedves házakat. Szerette ezt a várost. Ezernyi szállal kötötték ide az emlékek. A zabolátlan kölyökkor izgalmas portya-útjai, a katonai középiskola férfivá érlelő, kötött, katonás rendje; mesz- sze tűni, tiszavirág életű diákszerelmek, a barátok és a mindig megnyugvást adó kis kőbányai kertes ház, ahol még ma is gyermekkori csemegéjével, madár- tejjel várja édesanyja, húga és a megritkult hajú öreg vasas: az édesapja. Bizony, az avatás után nehezen szokta meg a vidéki helyőrséget. A hivatása, a katonahétköznapok gondjai és örömei azonban már odakötötték. Ötödik éve élt ott: csak szabadságra és szilveszterre járt haza. A Dimitrov téren piros arcú fiatalember tolakodott mellé. — Ha nem csal a szemem, ugye Kárpáti András főhadnagyhoz van szerencsém? Hátrafordult. Kaján képpel Lukács Géza, egykori katonai középiskolás, barátja vigyorgott rá. Megörült a váratlan találkozásnak, régen látták egymást. Géza a csapatszolgálat után megváltoztatta elhatározását. Nem járta végig az együtt megkezdett utat. lrnokos- kodott még egy évet, aztán a leszerelést követő esztendőben felvették az egyetemre. Most utolsó éves bölcsész. — Van szombati programod? — kérdezte Géza. Bandi a fejét rázta. — Akkor tarts velünk. A kollégákkal és a kollegi- nákkal együtt házibulin búcsúztatjuk a hét végét. A címem tudod, feltétlenül számítunk rád. Szevasz. Én leszállók. andi este hét órakor csöngetett Gé- záéknál. Géza nyitott ajtót. Lesegítette a kabátját és betessékelte a szobába Mikor belépett, elhalt a viháncolás, a magnó mellett szorgoskodó szemüveges fiú lehalkította a készüléket. Rászegeződtek a tekintetek. Űj arc volt a megszokottak között. Géza igyekezett az arcokról eltüntetni a kíváncsi kérdőjeleket. — Gyerekek! Bemutatom Kárpáti András főhadnagyot, régi barátomat, Magyarország egyik generálisjelöltjét!... erültség fogadta szavait. Ekkor a díványon maga alá húzott lábakkal ülő, szőke, Aphrodite-frizurás lány hangosan felkacagott. — Gézukám! Fölösleges volt bekonferálnod, hogy katona. Nézzetek rá! Hiába bújt ki. az „angyalbőrből", ebben a modern szabású ruhában is látni, hogy katona. Szigorúak a szemei... — El vagy veszve — fordult Bandihoz a szemüveges fiú. — Gyöngyi mademoiselle, a nagy lélekbúvár bonckés alá vett. Nincs menekvés. Gyöngyi, mintha igazolni akarná a szemüveges szavait, újra megszólalt. — Mondd, te szigorú szemű főhadnagy, • ismered az igéket? Bandi megütközve nézett rá. — Ismerem. — Csodálkozom. Ugyanis hallottam, hogy a ti főiskolátok felvételi vizsgáján megkérdezték az egyik tisztet: ismeri-e az igéket? Ő szabadkozva válaszolt: vallási kérdésekkel nem foglalkozom... A társaság nevetett; Gyöngyi elemében volt. Tovább gonoszkodott. — És nálatok tényleg KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET olyan tisztek vannak, akik ha kultúrműsor van, felszántják a katonákat, hogy tapsoljanak? Ezt a konferanszié mesélte a Kisstadionban, a Torriani-esten... Bandi dühös lett. Igyekezett azonban uralkodni az indulatain. Csendesen válaszolt. — Voltak ilyenek. De a műsorközlő is kitalálhatott volna szellemesebb konfe- ranszot is... Felrikoltott a magnó. A szemüveges fiú új tekercset tett fel, Bandi sorra táncolt a lányokkal. Csak Gyöngyi mademoiselle-ről, a magyar—francia szakos lányról feledkezett meg. Szándékosan, a gonoszkodása miatt. A hosszú tánc után gyöngyöző muskotály mellett rapszodikus vita kezdődött arról, ami ma modern, és amiről egy végzős bölcsésznek illik vitatkoznia. 0^. andi nagy ritkán szólt közbe. Most egy fjJ kicsit idegennek érezte magát a fiafiatalok között. Amiről vitatkoztak, nem volt ismeretlen előtte. A Nagyvilágban és más irodalmi lapokban olvasott róluk, de neki nemcsak ez, és a kollokvium töltötte ki az életét. A szakasz, az a huszonegy kis világ, akikkel együtt kellett kollokválnia a fénylő-hideg lőtéren, izzasztó nyári gyakorlatokon, akikkel meg kell értetnie: miért nem mindegy az, hogy hogyan öltöznek be a védőruhába... Garaudy mellet erről beszélni? Ugyan! Megmosolyognák. Beleuntak a parttalan vitába. Gyöngyi — agyfrissítőként — irodalmi kérdezz — felelek-et javasolt. Néhányon ellenezték, de mégis az ő akarata győzött. Már mondta is a verset: „Most mérget hajt a rét [s virágzik késő őszig legelget a tehén S lassan megmérgezödik kikericsek virítanak [kékek és lilák." egy elképzelt-megtörtént mesén. S kikelt ráncos-homlokú fején. Csönd volt, csak a cigaretták parazsa fénylett. Éva idegesen mocorgott; Zsó a hajába túrt; Klári összecsücsörítette szép ívű száját; Géza gondolataiba mé- lyedt. Közben lopva valamennyien Gyöngyi felé pislogtak. Ám a tekintetükben kajánság és cinkosság csillant. — Szabad! — mondták szinte egyszerre. — Nálad is, szigorú szemű főhadnagy? — kérdezte Gyöngyi. — Nálam nem. m tekintetek, mint öe- lépéskor, újra rá- szegeződtek. Bandi szigorúan nézett maga elé. Átlátott a játékon, tudta, hogy itt most tulajdonképpen vizsgáztatni akarják. Komiszkodnak vele. De miért? Igaz, jeles eredménnyel érettségizett, azóta is szereti az irodalmat, a művészetet, de hát az ő feladata ma már elsősorban nem az irodalomtanulás. Nehéz, egész embert kívánó hivatása van. Felötlött benne, hogy megemlíti gondolatait, de aztán jobbnak látta nem elrontani a fiatalok játékát. Mély lélegzetet vett s halk, tűnődő hangon tovább mondta a verset. „álmos szemed olyan mint [itt ez a virág mint szirmuk fodra kéklő, :s kék akár az ősz itt szemedtől életem lassan megmérgezödik.” — Apollinaire. Kikericsek. Radnóti fordítása. A társaság felélénkült. Mindenki örült, csak Gyöngyi arcán maradt egy kis durcás vonás. — Most rajtad a sor — fordult Bandi felé. — Te kérdezzél. — Inkább javasolni szeretnék — nézett fel a főhadnagy. — Hagyjuk a játékot. Inkább mondja ei mindenki a legkedvesebb versét. Ha megengeditek, él is kezdeném. „Itt ülök a csillámló [sziklafalon, , Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy [kedves vacsora melege száll...” A társaság csendben hallgatott, s most fogadták be igazán maguk közé a főhadnagyot. Gyöngyi azonban változatlanul duzzogott. Kerülte Bandi tekintetét, mintha valami titkolnivalója lenne. Aztán abbamaradt a versmondás, ittak, táncoltak, majd újra körbeülték az asztalt. Géza mesélni kezdte egyik kedves emlékét, s ettől a többiek is tűzbejöttek. Mindenki előjött egy történettel. Gyöngyi Párizsban járt az Expresz-szel. Végigbarangolta a Quartier Latin-t, Párizs 18. kerületét a Montmartre-t. Megbámulta a Notre Dame-ot, s lelkesen beszélt élményeiről. Váratlanul abbahagyta azonban a csevegést s Bandira szegezte tekintetét. — Hogy is hívják a gótikus főkapu feletti kör alakú ablakot? — kérdezte. — Nem segítenél ki, szigorú szemű főhadnagy? Bandi hirtelen összerántotta szemöldökét. Történelemtanárának jóságos-szelíd arca villant fel előtte. Menynyit mesélt nekik Párizsról! Minden szava élt benne. A Notre Dame-ról elmondottakat sem felejtette el. — Rózsaablak — mondta végül csendesen. éza leoltotta a hangu- m - latlámpákat. Éjfél volt; csókolóztak az W óramutatók. Gyöngyi Bandi mellé telepedett. — Haragszol rám? — Ugyan. — Hidd el, Bandi, nem akartalak megbántani —* mentegetőzött a lány. — De olyan keveset tudunk rólatok, katonákról...
