Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

Tévéjátékok — tömegigény Alighanem komoly bonyodalmak elé nézhert minden művelődési politika — legalábbis minden szo­cialista országé —, amely nem ismeri fel a televízió centrális szerepét a nagy tömegek kultúrájának alakí­tásában. Beszélünk népességrobbanásról és ismeret­anyagrobbanásról, de épp annyi okkal beszélhetünk itt is robbanásról, pláne arról, hogy a televízió egy csa­pásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben, olyan feltételeket teremtett, amelyek egyszerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztése korábbi lehetősé­geivel. Csakhogy ez a változás már-már olyan ellent­mondás szorítójában megy végbe, amely ugyancsak párját ritkítja. A kultúra a képcső útján — áttételesen szólva — ezrek, tízezrek, százezrek ünnepi étkéből, mil­liók, tízmilliók, százmilliók mindennapi kenyerévé lett s ez minden kétséget kizáróan forradalmi fordulat, mi­nőségj ugrás a kultúrába. Ugyanakkor a televízió — nem másból, hanem ugyanebből az okból — úgy tűnik fel sok, a kultúra iránt igényes értelmiségi előtt, mint a kulturális színvonal fejlesztésének valóságos gátja. S ez elkerülhetetlen — így mondják — hisz a legszéle­sebb tömegeket szolgálja, olyan milliókhoz szól, akik­nek kultúrája még bizony fejletlen. Ezt a dilemmát nem lehet egyszerűen elhesse­getni, még ha végső soron — tudjuk — hamis, elvben feloldható, teoretikusan megválaszolható. A televízió fantasztikus sebességgel terjeszti a hatásét széltében, volumenben, de ezzel együtt hihetetlen nyomás alá is kerül: olyan tömegek elvárásainak hatalmába, amelyek minthogy csak most ismerkednek a kulturális javakkal, inkábba kezdetlegeshez vonzódnak műfajban, tematiká­ban mondanivalóban egyaránt. Erről a kettősségről sze­retnék szólni, s az alábbiakban egy-két példával is érzé_ keltetném, milyen ingadozásokhoz és ellentmondások­hoz vezet a televízió, de még inkább a műbírálat gya­korlatában. Itt volt a Tanácsköztársaság évfordulójára szánt tv- iáték-sorozat, a Bors, amelyen sokan háborogtak, kü­lönféle okokból és ahol voltaképpen mindegyik félnek a maga módján igaza volt — az alkotónak is. Mi volt az 6 szándékuk? Hogy egy mulatságos, kalandosan for. dulatos játékban mindenféle dörgő retorikától, feles­leges pátosztól mentes, a szórakozni vágyóknak is él­vezetes formában beszéljenek egy nagyszerű és még mindig nem eléggé ismert korról, annak történelmi harcairól és felemelő céljairól. S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett, 1919 és a szocializmus eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fanyalogva, mert az al­kalomhoz méltatlannak érezték a formát; parlaginak. Nekik, minden bizonnyal, jobban felelt volna meg pél­dául a Harag napjá-nak egy dramatizált változata. Pe­dig — ugyebár — a Bors hangvétele és előadásmódja éppen arra lett volna való, hogy közelebb vigye az em­berek nagy tömegéhez a történelmi, de ma is aktuális mondanivalót. (Ami semmiképpen nem lehet közömbös e politikailag elkötelezett oldal számára!) Csakhogy, nem volt teljes a kontaktus a nagyszámú nézők pólusán sem, mert azok meg nem azt a típusú . izgalmat — vagy komikumot — kapták, amelyhez szok­tak. A szerkesztés módja, az anekdötikusra kerekített történetek nem tartották feszültségben a folytatásos tv-kalandiátékok kedvelőit; s nem szolgáltak a szenve­délyes rejtvényfejtőknek sem feladványokkal, mint a krimik; azok, akik csupán fesztelen szórakozást, neve­tést áhítottak, olykor szemben találták magukat ko­molykodó tanulságokkal, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni, de nem váltotta be a filmsorozat azoknak a várakozását sem, akik az érzelmes, andalító műfajokat kedvelik. Így is mondhatnék: ki Belphegort vagy Cox-ot szeretett volna látni, ki valamiféle Vidoq-ot, mások a Sebastien hangjaira füleltek — s egyik sem kapta azt, amit várt. Létrejött tehát valami, ami — ha hellyel-közzel meg is ragadta a figyelmet — valójában és igazából egyik oldalnak sem kellett, jóllehet mind­egyik felé nyújtotta a kezét. Más, magasabb szinten, de ezzel rokon di­lemma jelentkezett a Prenn Ferenc életének tv-válto- zatában, amely az irodalmilag értékes, de persze ellent, mondásokat feszegető matériát igyekezett a nézők nagy tömege számára élvezetessé tenni, de ezzel csak a re­gény rovására boldogult. Igen ám, de... mi lesz, ha eze­ket a kísérleteket a kritika nem is kis része (az egyik oldalról) és a közönség ugyancsak nem kis része (a másik oldalról) elutasítja. Sokkal több húzódik meg e kérdés mögött, mint egyik vagy másik szórakoztató mű­faj megítélése, amiről az idők végezetéig elvitatkoz­hatnánk. Ez a több pedig nem kevesebb, mint a szo- ■ cialista kultúrának az az alapkérdése, hogy mi legyen a szerepe, a súlya, a volumene a tömegeknek a jövő kultúrájában! Minden hagyományos polgári művelődési koncepció- -nak axiómája, hogy a nagy tömegek kulturális igénye, egyenlő az igénytelenséggel, a sekélyességgel, a lapos­sággal — egyszóval azzal nem lehet és nem is érdemes mit kezdeni. Csak egyféleképpen számolnak vele még­is: mint piaccal, amelyen el lehet adni a szórakoztató ipar termékeit. Ennek a cinikus vélekedésnek látszó­lag ellenpólusa annak az avantgarde-nak az álláspontja, mely szerint a tömegek ízlésén csak egyféleképpen le­het változtatni: provokatív módszerekkel, azzal, hogy árculköpjük a konvenciákat, fittyet hányunk a szoká­soknak; szétrobbantjuk a rutint és az előítéleteket. Ez roppant radikálisan hangzik és olykor nagy hatással van olyan értelmiségiekre is, akik a forradalom elvei­vel őszintén rokonszenveznek. Csakhogy ezek a módsze­rek még soha és sehol nem bizonyultak hatékony el­lenszernek. Pedig a sajtó leghallhatóbb megnyilatkozásai­ban főként ezzel az avantgarde-dal rokon szemlélettel találkozni azoknak a hangjával, akik a maguk türelmet­lenségét emelik argumentummá és nem tudják belátni, hogy a nagyközönségre ilyen módon csak nagyon ké­véssé lehet hatni, sőt, hogy a pozitív hatásnál többnyire nagyobb a negatív ellenreakció. A módszeres, követ­kezetes, lépésről lépésre építő tevékenység, amely lát­szólag sokkal lassúbb előrehaladást irányoz elő, jóval gyorsabb és biztosabb sikert ígér. Ezért érzem igazság­talannak és haszontalannak is, amikor ingerültség fo­gadja az előbb említett próbálkozásokat, a sikertelene­ket is. Ezeket a kísérleteket egyféle mércén szabad csak mérni: a vállalt feladat mércéjén és ez a feladat új és megoldása rendkívül nehéz. Igen, hadd ismételjem meg: rendkívül nehéz. Sokkal nehezebb, mint amilyennek — olykor legalábbis az az ember érzése — maguk az alkotók érzik, akik teljesí­tésére vállalkoztak. Mert gondoljunk csak egy kicsit bele azokba a nagy fogalmakba, amelyeket mindunta­lan használunk, mint ez a fogalom is: kulturális fórra, dalom. Ilyen érveket hallani: a felszabadulás után Mo. liére, Shakespeare-rel és Gorkij-jal a százezrek közé mentünk s az emberek odafigyeltek és értették a dolgot és velünk jöttek: a mai értelmiségnek nem je­lentéktelen részét éppen ezek a vállalkozások indítot­ták el a kulturálódás, az érelmiséggé válás pályáján. De arról már mintha megfeledkeztünk volna, hogy akkoriban is kerestük a módját, hogy a klasszikus érté­keket miként hozhatnék közel az új közönséghez (Gon­doljunk a Nemzeti Színház Duda Gyurijára, amely Moliére Dandin György-ét — klasszikus ide, klasszikus oda — magyar népi komédiaként mutatta be.) S ami még sokkal lényegesebb: akkoriban a kultu­rális munka hatóköre nemigen terjedt túl azokon a százezreken, akik az új társadalom ügyét már a magu­kénak érezték, politikailag többé-kevésbé elkötelezték magukat. Ma — elsősorban a televízió elterjedésével — más­fajta közönségről és más nagyságrendekről van szó: a televíziónak nem két-, három, vagy négyszázezer em­berrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanannyi, sót olykor kétszer annyi millió emberrel. Ez a mennyi­ségi különbség egyben minőségi változást is jelent. Olyan közeg kerül a kultúrával állandó és szoros kap­csolatba, amely ha természetesen magán is viseli az utóbbi kót-két és fél évtized változásainak nyomait, de nem azonosítható az 1945—48-as évek fordulatának kul­turális élcsapatával; máskép reagál, sokkal lassúbb, na­gyobb — így is mondhatnám —, a tehetetlenségi nyo­matéke. Ha a kulturális munkában, a művészettel kap­csolatos igények és ízlések alakításában mindig és min­denütt helyes és szükséges a türelmet hangsúlyozni, azt a lenini intelmet, mely szerint a társadalmi tudat meg­változtatásáért folytatott küzdelemben nem lehet lovas­rohamokkal győzni, akkor ez ebben az esetben különös képpen áll. Olyan emberek millióit kell magunk elé képzel- ni, akiknek a televízió egyik napról a másikra több színházi, mozi és egyéb műsort szállít házhoz, mondjuk egy esztendőben, mint amennyit máskülönben talán egész életükben láttak volna. (Benne, mellesleg szólván, sokkal több Moliéret, Shakespearet és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék annak idején össze­sen látott!) Való igaz: a zöme az említett próbálkozá­soknak még felemás, még nem megoldott: gyakran kap­kodást érezni bennük, a stílusok és hangvételek követ- kezetlen váltogatását, bizonytalanságot. De hát — le­gyünk őszinték — még arra sem volt elég idó, hogy a művészet egészében felmérje a leckét, amelyet ez az ör­dögi masina, a televízió feladott neki. A legeldugot­tabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő embe­rekhez, s az ilyen dolgokban legjáratosabb városiak­hoz egyszerre Szólni, úgy. hogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosszú ideig le­hetetlen lesz. És aztán úgy megfogni egy művet, hogy az a 10—12 éves gyerekektől a legidősebb családtagokig hasson — mert ez is igen lényeges problémája a tele­víziónak, amely — eltérően minden más művészeti fó­rumtól — egyidőben egész családokhoz kell, hogy szól­jon! De hadd ne soroljam tovább a feladat nehézségeit, mert még az a látszat keletkezne, hogy el szeretném ta­nácsolni a kritikát, a hivatásos műbírálók és a közön­ség véleményét. Nem erre gondolok: mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket, fenntartásainkat is. Egyben, egyet­len egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és tá­mogatandó törekvése a televíziónak, ha ezekben a mű­fajokban kísérletezik, ha keresi az útját annak, hogy hogyan lehetne — megőrizve, sőt növelve és nem el- idegenítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazságainkból és a valóságos életről. Ma kevesebbet, holnap már többet. Ugyanis abban a pillanatban, ha ebben egyet­értünk — alkotók, nézők, és kritikusok —, meg fog szűnni vagy legalábbis enyhülni fog az a türelmetlen hang, amely a tv-játékok körüli vitákban olykor már a durvaságig fajul, s jobbak lesznek a feltételek, ame­lyek között kialakulhatnak, kibontakozhatnak a művé­szetnek azok a hajtásai, amelyek majd a kultúra érde­keit teszik a milliók szükségleteivé. Az út, amely ide vezet — ki tagadhatná? — hosszú lesz. De hogy végig­járhassuk, rá kell lépni, rajta kell járni. Rényi Péter Bessenyei Antal Agrárproletár Vészi Endre: Nagyvárosi fák Egyszer csak belépnek a házak közé és állnak ott sebezhetőén lombjukon könnyű benzinpára törzsükön íratlan írás ott állnak sosem mozdulatlan az akácok, juharok ecetfák társaim a nagyvárosi anyakönyvben könnyű ernyők a füst esője alatt kiterjesztett ujjak áldatlan koponyán fölött várakozó honpolgárok szegényházi öregek nekivadult suháng-fiatalok a budai hegyek a Pilis a Mátra a Kárpátok ideszorított nyúlványai: ti vagytok a mi ősvadonunk ziláló tüdőnk zöld fal a falakon túl lebegő torony a torony fölött hajnalunkban éjszakánkban szobánk zugaiban klorofilderengés mindörökre! Dénes Sándor Portré

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents