Békés Megyei Népújság, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-21 / 166. szám
KORÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Napóleon Kőbányán Vincze György elbeszélése A ranyos ez a gyerek — mondja Binder- csikné, aki kora ellenére, fiatalos. A dicséretet Lázár Géza kislányának szánta. Valóban aranyos, négyéves kislány. Egész nap csacsog, sőt filozofál. Nevetése gyakran betölti az üdülő társalgóját. Kint megszakítás nélkül esik az eső. Legfeljebb néhány percre mozdulnak ki a beutaltak. Aztán sietnek vissza a társalgóba. Itt zajlik az élet. Élet... Kártyacsaták. Ulti, romi, kanaszta, tarokk. Néhány an olvasnak. Lázár olvas. Mellette felesége horgol, Marika, a csöppség építőkockákból csodálatos házat formál. Olyan kacsalábon forgót. Az apja az új bekezdések között odafigyel vajon sikerül-e. Többnyire mindig akkor dől össze az építmény, amikor már csaknem kész. Aztán tovább épít, kitartóan. A szomszéd asztalnál ülő női társaság hangos diskurzus kíséretében kanasz- tacsatát vív. Az a korosodó, őszbehajló hölgy, Bin- dercsikné is közöttük van. Lázár csak látásból ismeri. A férjéről annyit tud, hogy nagy beosztású. Villában laknak a Rózsadombon. Bindercsikné feláll a kártyaasztaltól és Lázárék hoz fordul. A gyerek munkáját figyeli. Mosolyog. Aztán megszólítja Lázárnét. — Nem ismerjük még egymást kedves. Mutatkozzunk be. Tündért ez a csöppség — közben leül az asztalhoz. — Mit horgolsz? — kérdi Lázárnét. — A tegezést, a fiatalabbat szembeni közeledésnek szánja. — Blúz lesz. A gyereknek. — Milyen ügyes vagy. Ez csodaszép minta és kitűnő műanyag fonal. Hercig lesz benne ez a kis tündér. ¥ ázár változatlanul olvas, de azért a párbeszédre is odafigyel. — Hasonló anyagból, persze jobb minőségből, mert nem magyar, a múltkor Párizsban vettem egy szettet magamnak. Itt van velem. Ha felveszem, megmutatom. Igazán nem is volt drága és Párizsban a választék... A férjed elmélyedt a könyvben. Mit olvas? — szól Lázárhoz. — Tolsztoj Feltámadását — feleli. . A! Ebben van az a csata, ugye? Hogy is hívják azt a hadvezért?... Pedig emlékszem... — hahotázik. — Napóleon? — Az, az. ö ütközik meg az orosz hadsereggel... — Ez nem az a Tolsztoj könyv. Az a Háború és béke. — Ja értem Az volt filmen is, ugye? — Igen. Ez a Feltámadás. Hatodszor olvasom. — Annyira izgi? Krimi? — nevet. — Izgalmas, de nem krimi. A hölgy visszatér eredeti témájához. — Tündért ez a gyerek. Mondd édes, hol laktok? — Kőbányán — feleli Marika. — Kőbányán? — fordul hitetlenkedve Lázár felé. Hogy lehet ott élni? — csapja össze a kezét, aztán észreveszi, hogy megjegyzése bántó volt, s igyekszik zavarát leplezni. — Élni? — kérdi Lázár. — íme itt vagyunk. Testben egészségesek és — talán lélekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asszonyom, a Rózsadomb, túl meredek. Ahhoz kocsi kell, s egyelőre, persze, csak egyelőre, ezért nem költözünk oda. — Mondja kellő flegmasó g- gal. — Meg aztán... — Binder esik elvtársnőt külföldi interurbán híváshoz kérik! — kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik. Lázárék asztalától. — Á, biztosan a férjem Baselból. Ott van kiküldetésben. Hát felhívott! De rendes... Docsékul ráz ez a huA szonnyolcas villamos. Egy" sor iparvágány torkollik bele vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, mire végigmegy a Kőbányai úton. És a tarkaság: modern házak és öreg munkáskolóniák, szűk ablakokkal, kiirthatatlan rovarokkal. Rámennek azok a kenyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ideáll- nak a dózerek és eltaszítják őket házastul a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkaságot. Aztán leszáll a huszonnyolcasról. Vasárnap délután lévén van ideje sétára, hazamenet. A nap is pokolian fűt. A sarki fagylaltosnál kér egy kétforintos adagot. Rafináltan meríti az eladó, az adagoló kanalat. Fél oldalán semmi, mögötte hosszú sor áll. Még elzavarnák, mondva, miért tartja fel a eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos házai között. Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát, a másikon beat-zene gurgulázik. Odébb csetepaté két szomszéd között. Az egyik égre nyíló ajtón fiatal lány lopakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. IstenteleDénes Sándor Vázlat nül kifestette magát. Még ■ műszempillája is van. Lázár kószál a kólónia nyári szagai között. Egy őszbehajló hölgyet vesz észre. Egymás mellé érnek a keskeny úton. Az őszes hölgy is felismeri Lázárt. Nem tudja; elmenjen mellette szótlanul vagy... TV incs idő a gondolkozásra Lázár ráköszön. — ...az üdülőből, tetszik emlékezni ? — mondja. — Ö, hogyne — feleli az asszony olyan meglepetten, mintha tetten érték volna — Hogyan kerül ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen fél éve. Micsoda hideg volt Most meg az ember majdnem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje ezen a huszonnyolcason, na és a tizenkettes busz Budától az Emkéig... Megfő rajta az ember. — Mi járatban Kőbányán és éppen itt? — kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem valmi szép látvány. — Semmi különösebb — feleli az asszony. — Itt lakik anyám, aztán ha néha jut rá időm, eljövök megnézni. Nyolcvanéves és — széttárja kezét — annyi baj van az öregekkel... Mucsi József: rf)cffíji búcsúja az. cAbfÄLdißl (1849. július 18. ) Pitymallott. A hűvös, korai szél apró buckákat és vékony árkokat hagyott maga után, északról jöttében, a mező bérén yi poros utcákon. Túl a falun az alvó mezőt ébresztette fel, és kócos leányka lett a szőke mezőből. Ez a szél sodorta a sötét seregek hosszú sorát az északi hegyekről, dél felé, az Alföldre. atlUítii Hajnal volt és július. Közepe tája szent Jakab havának, négy óra. A család ébredezett. Bölcsőjében a lábadozó gyermek nyújtózva nyöszörgött. S amikor az óra kismutatója az ötösre lépett, Csipkár uram szekere befordult Petricsék szárazkapuján. Fölrepült akkor a lelke. Föl, mint régen, gondolatban, hogy búcsút vegyen — egy időre — az Alföld végtelen síkságától. Sülé István Házsor S látta a széles piacteret, az égre néző köpcös templomtornyokat, az ásító, nádtetős alacsony házakat, a kanyargós kereki utat, a Körös messzi fűzeseit, a hömpölygő vizen úszó kompot, s a reggeli ködben kéklő nagyváradi hegyet. Mehetünk! A lovak istrángja hirtelen megfeszült, s az ekhós szekér zajtalanul gördült tova. A költőt ekkor úgy lepték el a gondolatok, mint nektárdús virágot a méhek. A lovak ráléptek a kompra. Patájuk alatt gyászdobként jajdult fel a komp elavult, foltos deszkája. A költő és családja elhagyta Berény^
