Békés Megyei Népújság, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-26 / 145. szám

1969. június 36. 2 Csütörtök Ülést tart a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülé­sét június ÜK-ára, csütörtökre összehívták. Az ülés napirendjén a kommunista és munkáspártok moszkvai nemzetközi tahácskozásán részt vett magyar küldöttség beszámolója, valamint tudománypoli­tikánk időszerű kérdései szerepelnek. (MTI) fi partizánok akciói tovább tartanak Mi a csekély a saigoni szóvivőnek? Dél-vietnami hazafiak ' szer­dára virradó éjjel rakétákkal támadták a Tan Son Nhut-i repülőtér közelében létesített amerikai radarközpontot. Egy 6aigoni szóvivő a rakétatáma­dások okozta károkat csekély­nek minősítette. A szóvivő el­mondotta, hogy a partizánok három körzetet fenyegetnek leginkább — Ben Hét, Dak To és Tay Ninh környékét. B— 52-es repülőgépek Ben Hét környékén május 29-e óta 1260 torma robbanóanyagot szórtak le. Az AFP beszámol arról, hogy Tri Ton-tól északra, a kambod­zsai határ közelében aknára futott a saigoni hadsereg egyik katonai járműve. A járművön tartózkodó 12 személy meghalt. Izraeli légitámadás Izraeli harci repülőgépek szer­dán reggel huszonötperces bom­batámadást intéztek a Jordániái Beiszán völgyében arab ellenál­lók feltételezett állásai ellen. A Davar című félhivatalos iz­raeli lap szerdai számában azzal fenyegeti az arab országokat, hogy ha nem hagynak fel a hai- fai olajvezeték ellen elkövetett gerillaakcióhoz hasonló cselekmé­nyek támogatásával, egyetlen ipari létesítményüket sem fogják kímélni az izraeli megtorlások. (MTI) A szovjet ügyvivő tárgyalt az USA „közel-keleti” államtitkárával Közlemény Binh asszony látogatásáról A berlini lapok szerdán hoz­ták nyilvánosságra a Dél-viet­nami Köztársaság külügymi­niszterének, Nguyen Thi Binh asszonynak NDK-beli látogatá­sáról kiadott közös közleményt A közlemény szerint a júni­us 20-a és 24-e között lezajlott látogatás során a vietnami kül­ügyminisztert fogadta Willi Stoph miniszterelnök. Binh asszony tárgyalásokat folyta­tott Otto Winzerrel, az NDK külügyminiszterével, a két or­szágot érintő kérdésekről Mindkét fél jelentős lépésként értékelte, hogy az NDK az első országok között volt, amelyek elismerték a Dél-vietnami Köz­társaságot. Binh asszony tájékoztatta az NDK külügyminiszterét a dél­vietnami nép harcáról. Otto Winzer hangsúlyozta, hogy az NDK kormánya az ideiglenes forradalmi kormányt a dél-vi­etnami nép igazi képviselőjé­nek tekinti, amely döntésekre jogosult minden Dél-Vietnamot érintő kérdésben. Mindkét fél elítélte az amerikaiak vietnami agressziójának fokozódását, ami gátolja az előrehaladást a párizsi tárgyalásokon. Megbé- lyegezeték az amerikai agresz- szióhoz nyújtott nyugatnémet támogatást. A két fél elítélte az izraeli agressziót és a KNDK elleni amerikai katonai provokációkat. Otto Winzer hangsúlyozta, hogy az NDK továbbra is minden eszközzel támogatni fogja a vietnami nép küzdelmét. (MTI) Valamennyi szerdai lap közli, hogy a brit kormány megszünte­ti London és Salisbury kölcsönös képviseletét, bezárja a londoni Rhodesia Houfe-t és — egy mér­sékeltebb rhodesiai kormány lét­rejöttére várva — „leveszi kezét’’ Smithről. A Times szerint a kérdést hű­tőházba rakják. A lap „csaknem teljesen elképzelhetetlennek” Jurij Csemyakov, a Szovjet­unió ideiglenes washingtoni ügy­vivője kedden az amerikai kül­ügyminisztériumban Elliot Ri­chardson külügyi államtitkárral, a genfi 18-hatalmi leszerelési bi­zottság létszámának kibővítésé­ről, Joseph Siscoval, a közel- keleti ügyekben illetékes helyet­tes államtitkárral pedig a közel- keleti válság megoldását célzó in­dítványokról tárgyalt. Carl Bartch, a washingtoni külügyminisztérium szóvivője sajtókonferenciáján nem közölt részleteket, mindössze annyit mondott, hogy Csemyakov és Ri­chardson egy órán keresztül tár­gyalt. (MTI) tartja, hogy a törvénytelen rho­desiai kormány ellen sikeres 42r lamcsínyt lehessen végrehajtani, vagy hogy a fehér telepesek cso­dával határos módon megváltoz­tassák álláspontjukat. A négymil­lió afrikai úgy fogja megítélni Gibbs angol főkormányzó távo­zását, mint Nagy-Britannia te­hetetlenségének vagy bűnpárto­lásának jelét. II tehetetlenség visszhangja fi Pompidou-karrisr füzeiről 1968 nyarán, mielőtt de Gaulle „a köztársaság tartaléká­ba” helyezte volna miniszterel­nökét, az egyik nyugatnémet csa­ládi képeslap terjedelmes ripor­tot közölt Pompidouról. A jó tollú szerző, a spanyol származá­sú Villalonga (szinész, riporter, regényíró) nem sajnálta a dicsérő jelzőket az akkori gaulleista ka­binetelnöktől', s bizonyára nem véletlenül írta riportja végén a jóslatnak is beillő mondatokat: Az utóbbi hetek megmutatták, hoigy Pompidou igazi államférfi­úvá érett. Nem fejbólintójános, ciki vakon teljesíti de Gaulle pa­rancsait. Nyilvánosan olyasmit mondott, amire de Gaulle kör­nyezetében soha egyetlen vezető sem merészkedett eddig: „Ügy döntöttem.” Valószínű, hogy Pom- pidounak lesz még bőven alkal­ma döntéseket hozni. Franciaor­szág számára — úgy vélem — nem is lesz rossz.” A Párizsban élő spanyol világfi, a beavatott körök kitűnő ismerője, Pompidouék bizalmá­ból, s feltehető: sugallatára jelez­te a nagyratörő politikus terveit. Georges Pompidou elsőként dob­ta be kalapját a de Gaulle távo­zását követő elnökválasztási küz­delem arénájába. A ma ötven­nyolc éves gaulleista pártvezér negyedszázados politikai karrier­je — amit időnként a Rotschild bankház kedvéért és pénzéért megszakított — a csúcshoz érke­zett. Eddigi pályafutása előkészü­letének tűnik, nekifutásnak a nagy ugráshoz, amely sikerült. A Francia Köztársaság elnöke lett. 23 éves korában szerzett tanári diplomát a francia, latin és gö­rög nyelvből, Marseille egyik kö­zépiskolájába nevezték ki iroda­lomtanárnak. Egy évvel később feleségül vette — a szülők aka­rata ellenére — Claude Cahourt, a filológia doktornőjét, egy vidé­ki orvos csinos, szőke, irodalom­rajongó lányát. Politikai ambícióit húsz év­vel később, 1945-ben egyik volt iskolatársa. René Brouillet éb­resztette fel Párizsban. Keresett de Gaulle tábornok mellé egy diplomás férfit, aki tud írni”. Pompidounak volt diplomája és tudott írni. Így kapcsolódott a politikába, s vált de Gaulle árnyékává a má­sodik világháború utáni években a vidéki irodalomtanár, akinek nagyapja földbérlő gazda, apja pedig tanító volt. 1954-ben hátat fordított a politikának, ezúttal is­mét egy véletlen találkozás kö­vetkeztében. Egyik volt egyete­mista barátja bemutatta Guy de Rotschild bankárnak, aki éppen egy „új embert” keresett vállal­kozásai számára. Pompidou el­határozásában bizonyára volt annyi tervszerűség, mint vélet­len, hisz néhány esztendős poli­tikai pályafutása során megta­nulta, hogy pénz nélkül ebben a szakmában sem lehet tartós si­kerre számítani. Hallatlan ener­giával fogott a rá bízott Rot« schild-érdekeltségű Északi Vas­utak ügyeinek rendezéséhez, s rövidesen a bankház egyik veze­tőjévé léptették elő. Az irodalomtanárból politikus* a politikusból bankigazgató lett havi jövedelme — magyar pénz­re átszámítva — megközelítette a 80—90 ezer forintot. Felesége, ro- ! konai, s ő maga is úgy hitték, j ezzel végleg be is futott a „na­gyok” közé, hisz Rotschildék bankháza és az ellenőrzésük alatt álló 110 francia vállalat, társaság egyszerre jelent pénzügyi és po­litikai hatalmat a francia nagy­tőke élvonalában. Pompidou po­litikai nézeteit ez a helyzet ha­tározta meg a gaulleista párt ké­sőbbi harcaiban. Kitűnő taktikai érzékkel szolgálta a pénzarisztok­ráciát, s ugyanakkor a művészek« írók körében is kivívta a divatos irányzatok képviselőinek rokon- szenvét. 1950-ben, amikor már elköny­velték örökös bankvezérnek, egy váratlan telfonhívást kapott de Gaulletól, aki éppen visszatérő­ben volt a politikai életbe. Csak egy esztendeig dolgozott a tábor­nok mellett, majd ismét vissza­tért a Rotschild bankházhoz. A pénz bűvölete akkor még erősebb volt. Rotschildék pedig csupa előzékenységből berendeztek há­zuk egyik emeletén egy külön lakosztályt Pompidouék számára. De egy idő múlva ismét visszatért de Gaulle zászlaja alá, tisztségben Debrét váltotta fel, s miniszterelnök lett, ebben a ] a rendelkezésre bocsátott Matig- non-palotát saját ízlése szerint rendeztette be. Ehhez az ízléshez a XV. Lajos-asztal éppúgy hoz­zátartozik, mint az absztrakt fes­tők hatalmas képei a falon vagy a hatalmas ezüst cigarettásdo­boz. tele Winston-cigarettával, amelyből körülbelül ötvenet szív naponta. Bertalan Lajos fi világ odafigyel Lapszemle a moszkvai tanácskozásról A világsajtóban sokszínű, külön­böző nézetek, szemléletek, ten­denciák vezetik a tollat. Ä kü­lönféle jelentéseket egybevetve tálában mégis kirajzolódik a lágsajtó értékítélete, amely nemcsak kifejezi, hanem alakít­ja is a világ közvéleményét. A kommunista és munkáspár­tok nemrég befejeződött moszk­vai értekezletéről a világsajtó értékítélete így hangzik: világ­politikai jelentőségű esemény a kor legfontosabb kérdéséről, amelynek nyílt és demokratikus vitájában a világ kommunista pártjainak túlnyomó többsége előremutató megállapításokra jutott. A szocialista országok és a kommunista pártok sajtója en­nél természetesen továbbment. Általában azt emelte ki, hogy Moszkvában azok tanácskoztak, akik korunk legbefolyásosabb politikai mozgalmát alkotják és arról tanácskoztak, ami napja­ink legégetőbb kérdése; az im­perializmus elleni harc fokozá­sáról. Egybehangzó az az érté­kelése, hogy a tanácskozás ered­ményesen zárult: platformot és programot adott a kommunis­táknak, minden haladó erőnek a közös ellenséggel szembeni harchoz. Ezt a lengyel Zycie Warszawy például így fogalmazta meg: „...a moszkvai tanácskozás a nemzetközi munkásmozgalom nagy sikerét hozta... Létrejöttek az antiimperialista világfront további konszolidációjának fel­tételei.” A kommunista sajtó az impe­rializmus elleni harc hatékony programjának kidolgozását — amint a Neues Deutschland írta — „kézzel fogható bizonyíték­nak” tekinti arra, hogy „a meg­beszélésekkel jelentős lépés tör­tént az egység megszilárdításá­nak útján”. A Pravda kiemelte, hogy a résztvevők felszólalásait átha­totta a „társadalmi fejlődés sor­sáért érzett kommunista felelős­ség”. amit egyebek között az is bizonyított, hogy „a tanácskozá­son a mozgalom vezető tenden­ciájaként a pártok harcos egy­ségre való törekvése jelent meg.” A testvérpártok lapjai — a ta­nácskozás példáját követve — nem hallgattak a mozgalomban fellelhető nézetkülönbségekről sem, aláhúzva azonban, hogy a „különböző nézetek közeledtek egymáshoz” és a „fő kérdésben az álláspontok megegyeztek: össze kell fogni a nemzetközi kommunista és munkásmoz­galom erőit, fokozni kell minden antiimperialista erő akcióegysé­gét.” (Rabotnicseszko Delo). Figyelmet érdemel e téma­körben az Unita tudósítójának jelentése, amely hangsúlyozta: „Az ellentétek dacára, amelye­ket nem próbáltak elkendőzni, mindenki egyetért a konkrét és közös imperialista-ellenes akció- programban. Márpedig ez rend­kívül pozitív dolog, s ez a moszkvai tanácskozás legfonto­sabb eredménye.” A lapok — érthetően — a leg­különbözőbb oldalról vették vizsgálat alá a tanácskozás do­kumentumait. Rámutattak arra is, amit a legkifejezőbben a Siglo, a Chilei Kommunista Párt lapja fogalmazott meg: „A tanácskozáson jóváhagyott har­ci program millió és millió dol­gozót mozgósít majd a világ minden országában.” Ez össze­függ azzal a nézőponttal, mi­szerint a kommunisták tanács­kozása jelentőségében messze túlhaladta a mozgalom kereteit és „pozitív eredményekre vezet Ázsia Afrika és Latin-Amerika imperializmus ellem ‘harcában,’’ (Asz Szaura című iraki lap.) A burzsoá sajtó, amely a ta­nácskozás előtt a moszkvai meg­beszélések kudarcát jósolta, most erősen visszakozik — per­sze a maga módján. A Paris Jour egyenesen beismerte: „...a csúcsértekezlet mind a szovje­tek, mind pedig partnereik szá­mára... jobb körülmények kö­zött ért véget, mint egyes meg­figyelők gondolták volna.” Más lapok azzal „vigasztal­ták” magukat, hogy a „tanács­kozás nem keskenyítette, de nem is szélesítette a nézetkü­lönbségeket.” Az AFP azzal „mentegetőzik ’, hogy a „moszkvai találkozó fő dokumentuma... nem tartalmaz „szenzációs” részleteket, csupán általánosságokra szorítkozik.” A burzsoá kommentátorok — nehogy a kommunista moz­galomban erősödő egységtörek­vésekről kelljen szólniuk — az­zal tévesztik meg olvasóikat, hogy „nem a mozgalomban ja­vult a helyzet, csak erősödött a Szovjetunió tekintélye, s a ta­nácskozás megszervezése kimon­dottan — ahogy az UPI jelentet­te — „Brezsnyev érdeme” volt.” Bár kétségtelen tény, hogy az SZKP és a Szovjetunió szere­pét. fontosságát a tanácskozás nagyra értékelte, a moszkvai dokumentumok — s ezt nem mondják ki Nyugaton — a kom­munista pártok zömének eltö­kéltségét bizonyítják az impe­rializmus elleni közös harcra. Talán ezért nevezte a ta­nácskozást a New York Times mérföldkőnek, a Le Monde át­alakulásnak... Akármire gondol­tak, a tanácskozás ■ valóban fon­tos állomása volt a kommunista és munkáspártok életében. Akadt egy kérdés, amelyben barát és ellenség egyaránt egyetértett: a tanácskozás teljes demokratizmusa, nagy nyilvá­nossága. Egy pártvezető — John Gollan, Nagy-Britannia Kom­munista Pártjának főtitkára — erről így nyilatkozott: „A ta­nácskozást abszolút demokrati­kus elvek alapján szervezték meg.” Egy burzsoá megfigyelő — a londoni rádió kommentáto­ra — ezt emelte ki: „A moszkvai értekezleten a bírálók szólássza­badságot élveztek..., beszédeiket kiadták..., a kritikusokat nem támadták és nem ítélték el.” Bizonyára még hosszú-hosszú ideig nem kerül le a világsajtó hasábjairól a moszkvai tanács­kozás: a világ odafigyel a kom­munisták szavára. P. T.

Next

/
Thumbnails
Contents