Békés Megyei Népújság, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-26 / 118. szám
OL VA SÓNAPLÓM B Majdnem világcsúcs Dessewffy László írása A TÖMEG NEM MOCCANT. A szomszéd „fa- ter”-ja, mint a cövek állt a telep kapujában, mellette egy feketeruhás asszony. Hajnal óta fogták a helyet, bizonyára kibesizélgették magukat, meg egy kis vasszerét is szereztek a régi mellé. Erősen fújtattam, mögöttem meg egy kis szöszi lány, mire a csődületen átvágtuk magunkat — Csak jobbra! — mondta a „fater”, és a tárcájából előnyálazott egy utalványt. — De ne a lapostetőshöz, mert az a mázsaház, hanem a másik bódéhoz. — Na mi lesz! Most már négyen maradnak ott? ordították hátulról. — Mire várnak, tapsra? A „fater” meg az özvegy nekilódult. A tömeg úgy vált ketté előttük, mint Mózesnek a tenger. Mi maradtunk a kis szőkével, a kapuhoz lapítva. Ronda nagy kapu volt, gerendákból és deszkákból tákolták valamikor, aztán kátrány- nyál feketére mázolták, de most már csak a ráfröcskölt sár védte a korróziótól. A sár tetejére krétával írták, hogy mi nincs a telepen. Hát sok minden nem volt, meg kell hagyni. És mégis, egyre jöttek, akik nem tudták, hogy itt fél ötkor kezdődik a műszak. Mármint s vevőké, mert a telepieké csak úgy nyolc óra körül. A KIS SZÖSZI is melegítőben volt és tornacipőben, akárcsak én. ö látszott a legesélyesebb ellenfelemnek. Ámbár, mit lehet tudni? Most egy újabb autó érkezik, egy piros Skoda. Porzott mögötte az össze- száradt sár. Aztán megtorpant és tülkölt. Nem mozdult senki. A többi autós is megvadult, mert voltak többen is, köhögtették az önindítót, túráztatták a motort. Lassan megpróbáltak előrenyomulni. De a kerékpárosokon fennakadt a roham, a gyalogosok pedig olyan zajt csaptak a kapu védelmében, mint valami szélesvásznú ostrom- jelenetben. Aztán lassan elült a lárma, csak mellettem gőzölte egy szőrös mar nusz a pálinkabűzt. — Mit képzelnek? Mert autójuk van? Egy kövér, vállas ember rászólt. — Maga csak hallgasson! — Miért hallgassak? Hát nem így van? Mi sorban állunk egy hétig. Az állami lakást meg kik kapják? __ Jobb lesz, ha hallgat. N em úgy van az. — Hát hogy? Talán jobban tudja? Mi maga? _ Figyeljen ide! Ismerem magát. Nem épít maga semmiféle házat. A SZÖRMÓKUS erre nagyon elcsendesedett, a másik se szólt többet. A kis szőke közben addig forgolódott, amíg a kapunyílásba nem került Jól kitaníthatta a mamája, akárcsak engem a szomszédék „fater”-ja. De hiába, mert kétszáz méteren senki sem verhet rám. Kétszáz méter — húsz másodperc. Na jó, huszonkettő. És ha harminc? Mire az autósok és a biciklisták elindulnak, ipics-apacs, én már a célban vagyok. A kapu mögött zörgést hallottam, néztem az órámat Itt a nagy pillanat! Lánc csörrent, tolózár nyi- kordult tompán puffant egy farönk, és a szárnyak között embemyi rés nyílt A szöszi már be is ugrott rajta, utána én. Egy dagadt alak tartotta a kapu szárnyát, és majd megszakadt, miközben húzta hátrafelé. Nem az erőlködéstől, hanem a röhögéstői Gondoltam, odamázolok egyet, de most nem lehetett ilyen mellékes ügyekre veszte, getni az időt, a kislány előttem húzta a csíkot, és hátulról is szorongattak. Elöl a kis szöszi, mögötte én. Valamit már behoztam az előnyéből, de még vezetett, Közvetlenül mögöttem egy pár bakancs trappolt. Hátrakaptam a fejem, a pálinkás volt, mögötte is néhányan a fiatalabb korosztályból, távolabb a szétszóródott gyalogosok mezőnyét már befogták a biciklisták. De a hátrapillantá- som elég volt a szöszinek, hogy újra rámverjen egy léptést Rossz érzés volt. Hát lehet az, hogy nem én állok majd a győzelmi emelvény legmagasabb fokán? Nem én állítom fel a telepi cementfutás új világrekordját? ( A KISLÁNY már be is robbant a célba, a házikó szutykos ablakához. Én is odaértem, másodiknak. Trapttraptrap. A pálinkás is belihegett. Azután a többiek. A sereg zöme még a farakások között fújtatott, amikor egy svájci sapkás kiszólt a kis ablakon: — Emberek, ne várjanak! Csak tíz utalványra adunk ki cementet. Naponta csak tíz utalványra. Nem értik? Harmincán állhattunk az ablak előtt, de senki nem mozdult. És még mindig jöttek. Tudták, hogy csak tízen kaphatnak cementet, de azért jöttek. Hátha csoda történik. Felemelik a kontingenst. Vagy huszonki. lencen hirtelen összerogynak, és a harmincadikkal kezdik a sort. A „fater” és az özvegy most fordultak be a kapun. Szép kényelmesen jcjvögettek, a jegyesek nyugalmával. A kis szöszi még mindig erősen lihegett, igaz, én is. A „traptrap” pálinkafelhőket szuszogott a nyakamba. De ő is válogatott szinten futott, neki is jut cement. Végre az öreg beállt a helyemre, és ötvenest nyomott a markomba. Kicsit huzakodtunk. aztán elfogadtam. Néhány lazító mozgás, indulhattam is hazafelé. De nicsak! Valaki integetett a farakás mellől. Szörnyen fújtatott, p>edig végig se futotta a távot, leállt a cél előtt. Csuda asztmás volt a lihegése, így közelről. — Szakikéin, pfü, pfü — szólt —, megkérhetem valamire? — Attól függ. — Maga jól fut Én már harmadszor vagyok itt... ha rágondolok, hogy futni kell. már elakad a lélegzetem. Pfü... Nem ér rá véletlenül holnap reggel? Félfordulat balra, irány a kapu. — Nem ingyen gondoltam. ötvenes elég lesz? FÖLDBE GYÖKEREZETT a lábam. Üjabb ötvenes. Minden reggel egy ötvenes. Az annyi, mint huszonötször huszonöt, ezer- kétszáz-őtven. És mi ez a kis futás? Ármin Háry egy ilyen pillanatban határozhatta el, hogy pirofi futó lesz. Szép kényelmesen idejövök hétre, beállók a „verebem” helyére, és nyolckor már sattyoghatok hazafelé. A strandra, a moziba, a hegyekbe. Ahová akarok. Csak a formámat kell tartanom, nehogy úgy járjak, mint ez az ember. Kár, hogy minden második héten délelőttös vagyok. Otthagyjam az üzemet? És ha két „verebet” csípek fel minden reggel? Ez hát a gyors meggazdagodás titka? Egy óra, egy százas, így csinálják a nagymenők. De az üzemet mégsem hagyhatom ott Hogy egész életemben egy pálinkás, bütykös előtt trappoljak? — Na, el tud jönni holnap? — sürgetett az ürge. — Én nem tudok, de tudok valakit... — Ne ajánljon nekem senkit. Látom, maga jól fut, phü... Mégsem akarok ehhez a szeszkazánhoz fordulni. Hogy a szemembe röhögjön? — Mondtam, hogy tudok valakit. Az profi. Legalábbis azt olvastam. De gondolom, eddig nem nagyon ment neki, segíthetnénk rajta. Megadom a címét, írja csak. Ármin Harry, München... Na, nem írja?... Felkapx>tt egy dorongolt. És még szaladni is tudott. Hiába, mégis csak az amatőrsport az igazi. Ha befelé nem is, kifelé biztosan új világcsúcsot futottam. X ivei nagyon hozzáér- tőén tudott csevegni a táncról, könnyen megnyerte a női szíveket, s így végül ezek az ismeretei gyakorlati hasznot hoztak neki. De talán az is lehetséges, hogy neki — teljesen tudattalanul — a nők ugyanazt jelentették, mint az európai tánc. így aztán most, amikor látta, hogy frivol szavai megsebzik a lányt — a lányt, aki itt marad, ő pedig holnap, holnapután továbbutazik, hirtelen bűntudatot érzett. Igen, félrevezeti ezt a lányt. — Ha minden annyiban marad, ahogy volt, akkor legközelebb magammal hozom a családomat is, és akkor jó barátok maradhatunk. — Igen, ezt most már megértettem... • Részlet a Nobel-díjas japán szerzőnek a könyvhétre megjelenő Hóország című regényéből. Koszta Rozália Varró asszony Fantasztikum — Lengyel Péter fiatal író, 1939-ben sízületett Budapesten. A PEN-Club és a Nemzetközi Írói Alap novellapályázatán díjat nyert, hamarosan megjelent „Két sötétedés” c. elbeszélésgyűjteménye az Üj Termes sorozatban. Azóta két év telt el. Üj könyve: OGG MA SODIK NAPJA tudó. mányos-fantasztikus regény és a fordulatos meseszövésen kívül semmi nem emlékezteti az olvasót előző írásaira. Több ezer év telt el. Egy 900 személyes űrhajó hosszú útról tér vissza Földünkhöz hasonló bolygóra. Békés lakosai magasfokú technikai kultúrával rendelkeznek, de félelem tölti el vezetőiket, mert a világűr távoli pontjáról ismeretlen és hódító szándékú ellenség elpusztítással fenyegeti az egész bolygót, A visszaérkezett tudáshad azonban nem adja fel a harcot és félmilmagyar módra liárd embert telepítenek át egy kettős csillagképbe, ahová egyelőre nem ér el a pusztító ellenség. Közben egy hortobágyi magyar fiú naplójából földi eseményekről is értesülünk. Innen tudjuk meg, miként siettek a földiekhez hasonló emberek segítségére és a leigázó hatalom önmagát elpusztító robotgép- kultúrájának bukását. Bizonyos, hogy a cselekmény olvastatja magát, ebben rokon mind a vernéi-hősök kel, mind a modern űrhajós-regények polihisztor tudású embereivel. Felnőtt is kikapcsolódik olvastán, diákjaink azonosulnak a technikai csodákkal teli világ embereivel. Furcsa ötlet a hortobágyi fiú szerepeltetése a kissé Orion ízű regényben, amely a Magvető kiadásában jelent meg. Balogh Ferenc Finom mosollyal, tompa hangon mondta ezt a lány. Volt most benne valami az igazi gésák derűjéből. — Most nagyon örülök. Az ilyen tiszta és nyílt kapcsolatok tartanak a legtovább. — Jól van. És most hívj nekem egy gésát! — Most? — Igen. — Ön meglep. Hát hogyan akar vele világos nappal szórakozni? — Éjjel ki vagyok téve a veszélynek, hogy értéktelen hitványságot kapok! — Ügy látszik, nem tartja sokra a mi fürdőhelyünket! Ha egy kicsit alaposabban megnézné a falut, jobban megismerné! így beszélt, nagyon komolyan, kesernyésen. Újból megismételte, hogy ebben a faluban nincsenek olyan nők. És amikor Simamura még mindig kételkedett, elfordult tőle. Azután mégis megenyhült. A gésa, mondta, szabadon dönt, mit tesz, mit nem tesz. Ha éjszakára a vendégnél marad, anélkül, hogy előbb szólna erről a gésaházban, akkor maga viseli a felelősséget mindenért, ami történik. A ház már nem törődik vele. Ha azonban előzőleg értesíti a házat, és az megadta az engedélyt, akkor attól kezdve minden felelősség a gazdáé, ö vállalja a következményeket. Ez pedig, magyarázta Simamurának, lényeges különbség. — Miért, mit jelent itt a felelősség? — Nos, megtörténhetik, hogy a gésa teherbe esik vagy beteg lesz. C imamurának moso*''' lyognia kellett saját együgyű kérdésén, de azután a feleleten mosolygott. Minthogy ráérős, semmittevő élete folyamán teljesen önkéntelenül kifejlesztette magában a ..mimikri” képességét, utazásai közben is megvolt ez a finom érzéke valamely hely atmoszférája iránt. Ezért, amikor lejött a hegyekből, ennek a fürdőhelynek minden szolidsága mellett érzett itt valami derűs-megnyug- ' tatát. A falu, biztosították a szállóban, egyike Hóország azon helyeinek, ahol a lehető legkellemesebben lehet élni. Mép, nemrégiben, amikor a vasutat idevezették, elsősorban a környék lakossága használta gyógyfürdőjét. Azoknak a házaknak ajtaján, amelyekben gésák éltek, általában fakult függöny lógott annak jeléül, hogy mögötte étterem vagy siruko-konyha található. Persze, ha valaki alaposabban szemügyre vette az öregségtől megbámult, koromtól megfeketedett tolóablakokat, elfogta a kétség, hogy egyáltalán beteszi-e oda vendég a lábát. Némelyik olyan házban is, amelyben zöldségfélét vagy édességeket árusítottak, tartottak éppen egy-egy gésát; amellett a gazda dolgozott a földjén. Ami pedig ezt a kis amatőr gésát illeti, aki ott ült Simamuránáli a gésák nyilván azért nem kifogásolták, ha kisegít az ünnepélyeken, mert a sa- mizentanárnőnél lakott. — És hány gésa van itt? — Hány? Tizenkettő vagy talán tizenhárom. — És igazában melyiket ajánlanád nekem. Simamura fölállt, és megnyomta a csengőt. — Én most elmegyek, rendben van? — Most semmi esetre sem mehetsz el! — Ez az egész nem tetszik nekem! És mintha valamilyen megaláztatást akarna elhárítani, így folytatta a lány: — Megyek! Már minden rendben van. Nem gondolok semmi rosszat. És vissza is jövök majd. A mikor azonban a szo- balány belépett, újra leült, mintha nem történt volna semmi. A szobalány többször is megkérdezte tőle, melyik gésát hívja hát, de ő nem mondott nevet. Kavabata Jaszunari: SIMÁM URA”
