Békés Megyei Népújság, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A világról és önmagunkról Fiafal költők Az otthonos hangulatú klubban kedves mosolyú, csinos fiatal lány beszél. Szuggesztíven, őszintén vall önmagáról, a világról, a költészetről és költészetéről. Diáklány, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem negyedéves magyar—orosz szakos hallgatója, a fiatal, 20 éves költőnemzedék egyik ígéretes tehetsége, aki az urbánus és a vidéki élet tapasztalatairól, a falu és a nagyváros embereiről vall verseiben — hallatlan érzékenységgel, sodró lendülettel, pózmentes egyszerűséggel A TIT békéscsabai értelmiségi klubja az elmúlt héten látta vendégül a Budapesti KISZ Szervezetek Művészi Klubjának küldötteit, Pardi Annát, Csanádi Jánost, Ó. Kiss Ferencet és Roxin Lászlót. A megyei művelődési ház és a TIT által rendezett szerzői est külön érdekessége volt, hogy a vendégek — Csanádi János József Attila-díjas költő kivételével — Békés megyei születésűek. — Vésztőről indultam el, Szeghalmon érettségiztem, Debreceben kezdtem az egyetemet, abbahagytam, dolgozni . mentem, jelenleg Budapesten járok egyetemre. Dióhéjban ennyit magamról — mondja beszélgetésünk kezdetén Pardi Anna. Az élet azonban sokkal színesebb ennél. És az eredmények is azok. Mindössze három éve ír, de verseire felfigyelt már a művészi közvélemény. Irószö- vetségi ösztöndíjas, verseit gyakran közük a különféle napilapok, folyóiratok. „A vidéki napilapok közül szerzői estje azonban csak a Köröstájnak küldök verseket" — veti közbe. Az ez év végén megjelenő szépirodalmi antológiában Somlyó Görgy bevezetőjével 30 verse jelenik majd meg, 1970-ben pedig önálló verseskötete kiadását tervezi. — Szeretem a munkámat Az egyetemistának és a költőnek azonban nem könnyű. Csak nagyon szigorú időbeosztással és munkafegyelemmel érhetem el, hogy ne csak „ígéretes tehetség” maradjak — árulja el sikerei titkát Az 1959-ben alakult fiatal művészek klubjának vezetője Ó. Kiss Ferenc. A megkülönböztető „O” betű a szülőfalut jelzi, okányi-t jelent Az ő állomásai: Okány, Sarkad, Debrecen, Budapest. Jogi egyetemet végzett Mosolyogva mondja, hogy a Jog” használt egyéniségének, szigorú logikára, objektivitásra tanította. Lelkesen beszél munkájáról, a klubról, ahol valamennyi művészeti ág képviselteti magát. — Politikával, kultúrpolitikával és esztétikával akartam foglalkozni — és most ez a feladatom is — mondja a céljukat megvalósító emberek csendes örömével és lelkesedésével. — Nagy élményt jelentett és jelent számomra, hogy megismerhetem a művészetek munkásait, egyéniségüket, világról, művészetről való felfogásukat, értelmi és érzelmi életüket. A fiatal művészek klubja európai viszonylatban is egyedülálló. Országos jelleggel működik, s lehetőséget ad a fiatal alkotók beBékéscsabán mutatására, vitájára, a társak fellelésére. O. Kiss Ferenc mindössze 4—5 éve ir, verseket, oratóriumokat, modern novellákat Ritkán jut ideje az írásra, s ezt őszintén sajnálja is, bár nem tekinti az írást „főfoglalkozásnak”. — Jómagam ugyan Fejér megyei vagyok, de örömmel jöttem Békéscsabára — mondja Csanádi János. — Magamról annyit, hogy a Színművészeti Főiskola dramaturgiai szakán végeztem. Gyerekkorom óta írok, eddig öt verseskötetem jelent meg. A Költészet Napjára jelenik meg a hatodik, amely eddigi verseim válogatott kiadása lesz. A kötet végén prózában fogalmazom meg, hogy mit tartok a költészet feladatának, milyennek érzem a költő és a világ kapcsolatát. A harmadik hazalátogató vendég Roxin László újságíró, a Foaia Noastra munkatársa. Ö mutatta- be a szerzőket, munkásságukat Méhkerékről indult Budapest meghódítására, Békés megyétől azonban ő sem búcsúzott el végleg, mert nemcsak a gyerekkori emlékek, a szülők, rokonok, de a munkája is ide köti. Fiatal költők vallottak életükről, költészetükről, a költészet feladatáról. — Az alkotás szépségét csak az ismerheti fel, aki eljut annak megértéséig — válaszolta az egyik kérdésre O. Kiss Ferenc. A szerzői est ehhez' segítette hozzá a hallgatókat. Lipták Judit Alexin Andor A Balaton mellett Koszta Rozália Rendkívüli világnap O. Kovács István írása Kisfiú asztalnál vizesborogatást tettem élőiéit asszonykám szivére, villámgyorsan felkapkodtam a szenet, helyére tettem a rácsot és az „újratöltés” már sikerült. agy baj szakadt a házra: beteg lett az Asszony (kiemelés tőlem). A Mindenes, a Cseléd, a Jó Bolond, a Tergenyés Szamár (bocsánat, saját kiemelései). Fel is fyomlt az eddig jól bevált menetrendünk. Reggel, amikor e baj kiderült, lányommal többször is egymásnak szaladtunk a nagy igyekezetben, de azért semmire se haladtunk. Hiába, kiestünk a megszokott ritmusunkból, ami eddig abból állott, hogy felkeltünk, egyet-kettőt nyújtózkodtunk, tisztálkodtunk, kényelmesen felöltöztünk, megreggeliztünk és szép nyugodtan indultunk a munkahelyre, illetve az iskolába. Mindezekből is kiviláglik, hogy jói osztottuk be az időnket. Az asszony meg ezalatt megágyazott, kisalakolta a kályhát, bekészítette a szenet, reggelit csinált, uzsonnát csomagolt a gyereknek, megetette a kutyát, és a jó ég tudja, mit össze nem halmozott még. Mindamellett, mire mi készen lettünk, ö is rendben volt, tehát szintén jól osztotta be az idejét, mi pedig úgy fogtuk fel, hogy neki kell is az a kis házimunka, mert úgysem tudna mit kezdeni az idejével. Mi viszont — e rendkívüli világnapon — azt sem tudtuk lányommal, mihez is fogjunk. Mind o ketten a kutyát akartuk etetni, az látszott a legegyszerűbbnek. A kályha, az „első számú közellenség”, baljóslatúan sötétlett ránk a sarokból, de attól mind a ketten „fáztunk” és helyette a kutya edényén marakodtunk, amikor egy síri hang szólt ránk: — A kályha... az az első ... Nejem volt, aki a reka- mién hasra fordulva minden mozdulatunkat figyelte. Nem akartam izgatni a beteget — hisz’ az még az egészséges embernek is árt —, és így nem sorsoltunk lányommal, hanem kiadtam magamnak a jelszót: arccal a kályha felé! Miután a lázas semmittevés közben már fél nyolc lett, szempillantás alatt kinyitottam az ajtaját, energikus mozdulattal kirántottam * védőrácsot, hogy meggyőződjek róla, van-e mit salakolni. Volt. Ki is zúdult. És még el sem oszlott a hamufelhő, már ug- ranom kellett nejemet itatni, aki szederjes ajakkal nyöszörgött: — Jaj, végem van... hogy lehet valaki ilyen iáét. len... Igyekeztem megnyugtatni: — Csak beteg vagy kisfiam, de nem idétlen ... — Nem én, hanem te vagy az idétlen, te... te ... Szerencsémre tapintatos gyermekem ekkor gyorsan elköszönt tőlünk. Nejem pedig befejezve politechnikai oktatásomat, bejelentette, hogy meg kell őrülni és arcát a párnába fúrta. Szegénykémnek biztosan nagyon fájt valami, szörnyű ez a hirtelen jött betegség. Na, de haladjunk, sajnálkozni munka közben is lehet és gyorsan fellapátoltam a vödörnyi hamut, salakot, és rohantam vele. Visszafele már nemcsak a seprőt, hanem a szenet, fát is hoztam. Módszeresen kell dolgozni, minél kevesebb legyen az üresjárat. — Előbb a szenet... felülről szoktam begyújtani — emelte fel fejét keservesen a betegem. — Értem tündérkém — feleltem engedelmesen és bezúdítottam a kanna szenet, hadd hallja ez a szegény asszony, hogy van itt, aki csinálja helyette. Hű! hát ez a sok szén honnan került a lábamra? — A rács... a rács... Csakugyan, a védőrácsot nem tettem vissza; Gyorsan Közben nejem is felébredt, megint hason feküdt. — A kézelődre vigyázz... — lehelte látnoki hangsúly, lyal. Sokáig tartott rosszulléte, mert az intelem későn jött: jobban már be sem lehetett volna kenni. Az óra meg veszedelmesen közeledett * nyolchoz. El is fogott a, tehetetlen méreg, de azért csengő hangon kérleltem: — Édesem, ne szólj bele mindenbe, feküdj kényelmesen hanyatt, így megeről. teted magad — és szépen megfordítottam, közben mind a tíz ujjam nyoma ott maradt az ágykabátján ... Gyorsa* bedobáltam a fát és ... — Papírt... papírt nem tettél... Már megint hason feküdt! És nézett! És ráadásul igaza is volt! — Nyűgös beteg vagy, szivecském, mindenbe beleszólsz — sziszegtem nyájasan és most már előírás szerint újra bepakoltam. — Csupa por lett minden — hangzott fájdalmasan a rekamié felől. Kint harangozták a nyolcat, most már úgyis mindegy, hoztam a portörlőt és nekiláttam. — A könyvespolc tetejét is... de le ne üss valamit... Nem hiszek a babonában, de ez az asszony valóságos jóstehetség: abban a pillanatban lezuhant a nagy fajansz váza. — Csak __csak a füle t ört le — nyögtem megnyugtatóan. És csak a betegségének tudható be, hogy nejem kimászott fekhelyéből, felém imbolygóit, kikapta kezemből a portörlőt és az ajtó felé mutatott: „persona non gráte”-nak nyilvánított! Dicstelen távozásomkor még keresztülestem a reggelijét váró kutyán és egész úton fülembe csengtek nejem végszavai: — Egy asszony még beteg sem lehet..«
