Békés Megyei Népújság, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-06 / 3. szám
KÖRÖS TÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET____________ S ötét vagy világos? Rényi Péter írása a korszerű művészeiről Tudom, a kérdés nagyon egyszerűen van feltéve: de miit tegyünk, ha az életben is így vetik fel? Arra gondolok, hogy az emberek nagy tömege ahhoz a művészethez vonzódik, amely fényesnek, könnyűnek, világosnak mutatja a valóságot és talán a legáltalánosabb forrása kulturális elé- gedettienségüknek. hogy sok modern alkotás — különösképpen az új művek közül — nyomasztónak, nehéznek, sötétnek ábrázolja a világot. Nem akarnak tragédiákat látni, elegük van a szerencsétlenek, az elesettek sorsából, vidámságra, jókedvre, főként kacagtató humorra szomjú- hoznak: olykor úgy tűnik, ez az igényük már-már kielégíthetetlen, míg az élet komoly oldalai iránti figyelmük mintha napról napra fogyna... Lehetséges ez? S ha igen, mi következne belőle? — ezen szeretnék ez alkalomból kicsit elmeditálni. Valóban ez az uralkodó tendencia még ma is Magyarországon, ez a súlytalan szórakozni vágyás, ez az egyoldalú törekvés a „ki- kapcsolódásra”, egyfajta menekülés a realitásból az illúziókba? Ennek kétségtelen ellentmond, hogy ezzel párhuzamosan és talán még nagyobb ütemben növekszik azoknak a tábora, akiknek műveltsége és ezzel kulturális igénye emelkedik, akik a múlt és jelen művészetében egyéni létük, népük és a kor igazi kérdéseire keresnek választ. De ennek a kisebbségnek a szaporodása még nem ad választ arra, hogy miért növekszik a másik póluson is az igény, miért nagy és egyre nagyobb a közönség „nyomása”, hogy feledtetve szórakoztassák, hogy elvezessék egy irreálisi, vágyakból szőtt világba, vagy könnyű mámorba ringassák, amelyben néhány óráig gondtalanul lebeghet? Van erre egy, ma már talán többé-kevésbé köztudott magyarázat: „az emberek a moziban, a színházban, a könyvben egy pótéletet keresnek, a szürke hétköznapok ellensúlyát, hogy így szerezzék meg maguknak mindazt, szépségeit, színt, bájt, jókedvet, amit az életben nem kapnak meg, ami hiánycikke még egyéni életüknek”. Művészek. írók, literátorok, akik — alighanem e népszerű műfajok „konkurren- ciája” miatt is sokszor indulatosan — rámutatnak erre, legtöbbször ki is mondják azt az aggályukat, hogy egy kulturális gyakorlat, amely eleget tesz ezeknek a kívánságoknak, a mai verébért odaadja a holnapi túzokot, feláldozza a nép eljövendő felemelkedésének ügyét, azért, hogy eleget tegyen a jelen kívánalmainak. A vita ekörül újra és újra fellángol, hol a táncdalfesztiválok, hol az olvasómozgalom témája körül, hol a könnyű műfaj vagy a krímidivat vált. ja ki, hol meg egy különösen nehéz, sokak számára érthetetlennek tűnő film. Nem vonom kétségbe, többször magam is írtam róla: ez az illúzióéhség létezik. hat, a kulturális szükségleteknek nem elhanyagolható tényezője. De úgy érzem, a dolognak! van más oldala is, amelyről érdemes beszélni és ez az oldala nem kevésbé fontos, még ha nehéz is szólni róla, mert nagyon kényes és egyhamar abba a hírbe keverheti az embert, hogy védelmébe akarja venni az illúzióhaj hászást, a realitást nem számba vevő, felületes szemléletet. Ez pedig az, hogy a kor, amelyben élünk, nagyon igénybe veszi az embereket, mellesleg az intellektuálisan képzett embereket is; ez a kor sűrű, nehéz, nagy konfliktusoktól feszülő kor, amelyben a világrendszerek között és azok cm belül éles és nem egyszer drámai harc zajlik, ez a kor az átmenet kora, bizonyos értelemben minden egyén számára is: AZ ŰTKEItESÉSSEL JARÓ VERGŐDÉSEK ÉS VÍVÓDÁSOK KORA, olyan időszak az emberiség és az egyes népek történetében, amikor soha nem látott dilemmák tornyosulnak élénk, a béke kilátásaitól a nemzetek jövőjéig, a harmadik világ félelmetes problémáitól a szocialista országok további perspektívájáig. Olyan tömege halmozódott itt fél a meg nem oldott, ki nem tisztázott kérdéseknek, olyan számban ütköznek itt össze félúton levő folyamatok, mint korábban talán soha. Mindez közvetve és közvetlenül kihat az egyénre, legalábbis olyan közvetlenül, mint ahogy a televízió híradója estéről estére odatálalja millióknak a nap felkavaró, választ követelő eseményeit S hatásuk alól nem vonják ki magukat az emberek, ezt ne felejtsük él. Statisztikák bizonyítják nálunk is. más országokban is, hogy mindén szórakoztató műsornál nagyobb a híradók közönsége, a napi sajtó híreit olvasók száma. Ha mérleget készítünk arról, hogy hányán, mikor és miért fordítanak hátat a „komoly” dolgoknak, illetve mikor figyelnek rájuk — ezt a számot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt valami nagyon mély és lényeges összefüggés van. Ha megengedtetik nekem, hogy egy kicsit elnagyoltan fogalmazzak, azt mondanám: az egyik nagy szám — a híradókat nézőké — összefüggésben és kölcsönhatásban van a másikkal, azo- kével, akik valami habkönnyű sztorira vágynak, egy „jő kis mulatságra”, amelyen lehet nevetni, miközben él lehet hessegetni a híradóktól ránk meredő és gyakran bizony megoldhatatlannak tűnő kérdéseket Mondom, kényes erről az oldalról beszélni, az embernek könnyen vágják majd a fejéhez a franciák mondását: tout comprendre c’ est tout pardon ner — mindent megérteni annyi, Zsadányi Lajos: Etűd Harangoznak a tulipánok apámat siratják, még nem akarok elindulni lélegzem mint a földek élek már nélküle is, de emlékéből mindig reggel ha felébredek lányaimnak adok derűt és napsugarat, fehér hajából ősszel selymes ökömyálat. hangjából őrzök zengő kiáltást nyelvem alatt s szobánkban a képét letörlöm, por ne lepje. Gyarmati László: Úgy találtál rám Ügy találtál rám, mint egyszer eldobott. Megűnt ruhára, amely régi, s kopott, mint folyó partján a kidobott kőre, mint tűző naptól leégett mezőre, mint a bánatra, amely még visszatér, mint egy virágra, melyet megcsíp a dér. mint régi sebre, amely még fáj ma is. mint drágakőre, amely fakó, s hamis, mint szerelemre, mellyel visszaéltek, s kigúnyolták, hogy sír a szív, a lélek, mint márciusi, pillanatnyi hóra, mint fájdalommal, s könnyel titkolt szóra, úgy találtál rám, mint egy régi dalra, mit dúdolunk, akarva, nem akarva! mint mindent megbocsátani De hadd tegyem hozzá; nem hiszek ennek a bölcsességnek az igazában. Abból, hogy mindent meg akarunk érteni, még egyáltalán nem következik, hogy mindent meg is bocsássunk, mindennek helyeseljünk. Ellenkezőleg: ha komolyan tenni akarunk valami ellen. előbb tökéletesen meg kell, hogy értsük, lel kell, hogy tárjuk okait, maradéktalanul. Annál inkább, mivel az a reakció, amellyel a mai közönségnél találkozunk, sok tekintetben más, mint amit általában a kritikus időkben tapasztalhattunk, társadalmi krízisek idején. Közismert, hogy az első világháborút, követő években, a forradalmi hullám apálya idején egy szórakozási, főként tánchisztéria söpört végig Európán és Amerikán; az is köztudott, hogy a fasizmus és a háború közeledte elől Magyarországon a Meseautóba és a vele rokon giccsek áradatába húzódtak az emberek, mint ahogy a háború végén a rendszer közeledő összeomlásának is megvolt a maga menekülési formája a kultúrában, az áltragikus Karády-slá- gerek szentimentalizmusa. De kinek jutna eszébe ezeket a nyilvánvalóan hamis reagálásokat. ezt a strucc-kultúrát védelmébe venni ? Semmiképpen sem szeretnék azok közé számítani, akik ilyen mentegeté- sekre vállalkoznának. S egyébként is, előbb arra kellene válaszolni, hogy az a kelletlenség, az a kényelmetlen érzés, amely elől a közönség a puszta szórakozásba menekül, azonos-e azoknak az időknek válságérzetével? Van-e ma nálunk — azokban, akikről itt szólunk — egyáltalán válságérzet, úgy érzik-e, hogy a világ egy kataklizma felé rohan, feltartóztathatatlanul és hogy nem tehetnek mást, jobbat, minthogya hátralevő időt valahogy kellemesen a gyoncs a pj ák ? M eg- győződésem, hogy az ő esetük — a mi esetünk — lényegesen más: ma a nagy igény a szórakozás iránt, amennyiben ebből az irány, bői származik, nem egy effektiv válságtól, háborútól, vagy a hazai rend felbomlásától való félelem terméke: nem a rettegés a jövőtől, az egzisztenciális vagy más bizonytalanság fejeződik ki benne, hanem egy intellektuális krízis: az emberek a világról ma többet tudnak, mint bármikor előtte, de nem eleget, hogy ez a plusz kiegyenlítse azt -a mínuszt, amit a megválar szolatlan kérdések tömege jelent. Ettek a tudás fájából, de nem jutott nekik annyi, hogy jól is lakjanak belőle, láthatóvá vált előttük egy HALLATLANUL BONYOLULT VALÓSÁG, amely meg is igézte őket, kíváncsivá is tette őket, ez a valóság azonban olyan labirintusnak mutatkozik, hogy menekülnének is előle. És abban a különös kettősségben, amely az úgynevezett nagyközönséget ma jellemzi, ezt az ellentmondást látom: az illúziókba az embereik ma nem azért menekülnek vagy nem elsősorban azért, mert az életűk nehéz, nyomasztó, elviselhetetlen, az illúzióvilág pedig szép és kívánatos; inkább azért vonzódnak az illúziókhoz, mert azok egyszerűek, egyértelműek. Igen, így is mondhatnám: számukra ennek az illúziónak a világa az ésszerűség világának tűnik, míg a valóság ésszerűtlennek, ködösnek, talánynak. Ha az elején arról szóltunk, hogy a sötét helyett a világoshoz vonzódnak, akkor ez a szó átvitt értelemben is áll: a sötéttől idegenkednek, mert homályos, a világost azért szeretik, mert érthető. Hamis ez a logika? Igen, hamis. tökéletesen hamis. De van, létezik, tehát számolni kell vele. Számolni pedig igen sokféle értelemben. Először is abban az értelemben. hogy itt korántsem egyértelmű, még kevésbé megfordíthatatlan tendenciáról van szó, vagy valamiféle „hibás” gyakorlat következményéről, amely ellen elsősorban adminisztratív rendszabályokkal kellene fellépni. Mi sok mindent tehetünk a magunk körében, de a mai világot, a mai bonyolult, olykor bizarr ellentmondásaival, nem mellőzhetjük, merthogy nekünk nehézségeket okoz a kulturális orientálásban. De ez nyilvánvaló is, ezt csak a nagyon szűk látókörűek nem értik, akik Szaltikov-Scsedrin bürokratájaként azt követelnék, hogy a nekik nem tetsző földrészeket „csukják be”. A világot — valahogy így mondja Marx — a filozófusok eddig csak magyarázták, mi viszont meg is akarjuk változtatni. Ezt valljuk ma is, ezt tesszük ma is; az, hogy olyan bonyolult lett, milyen, az nem utolsósorban, sőt mindenekelőtt a szocialista for. radalom következménye, az forgatta ki a régi világot sarkaiból. De ahhoz, hogy megváltoztassuk és miközben megváltoztatjuk, meg is kell érteni, magyarázni a valóságot. Ha csak a legutóbbi évek meghatározó nemzetközi eseményeit vesszük, a kérdések légióját vethetnénk fel, amelyekre keresni kell a választ, amelynek rugód, indítékai, összefüggései csak fokozatosan világosainak meg. Ezt a helyzetet, ha tetszik, ha nem, úgy érzem, tudomásul kell venni. Vagy úgy is mondhatnám: az emberek előtt először is világossá kell tenni, hogy olyan korban élnek, amely nem nagyon világos. Nem azért nem világos, mert megvilágíthatatlan, mert megfejthetetlen, hanem mert még nem Sikerült átvilágítani. S itt nagyon pontosan kell fogalmazni, ugyanis az a művészet, amellyel a mi közönségünk elégedetlen, mert sötétnek, nyomasztónak éra alkotásait, valami hasonló csengésűt mond. Nem, tévedés ne essék, nem ugyanazt mondja. Ez a művészet arról beszél, hogy ez a világ maga a káosz, az áthatolhatatlan sötétség és ezért ilyennek is kell ábrázolnia. A különös, a szinte kísérteties ebben a játékban az, hogy ez a művészet tulajdonképpen azt fejezi ki, amit az a közönség gondol a mai világról, amely éppen ezt a művészetet — elutasítja, és az illúziók egyszerűsége, szimplasága felé fordul. Valósággal abszurd drámába illő szituáció! Mindketten ugyanazt mondják és az ellenkező irányba indulnak... De ellenkezc-e ez a két irány? Másfelé visz-e valóban ez a két. út? Az egyik az illúziókhoz, a másik a realitáshoz? Nem, éppenhogy nem: mindkettő, a dermesztőén sötét isi, a ragyogóan világos is egyféle visz, ha lerántjuk mindkettőről a külső burkot: mindkettő tagadja a világ megismerhetőségét, és ezzel együtt átalakíthatóságát, sőt a nihilizmushoz vonzódik, a társadalmi aktivitást értelmetlennek érzi, nem hisz az emberben, az emberi cselekvésben. Nem hisz abban, hogy a társadalom formálható, és hogy az egész látszólagos káoszban is munkálnak a haladás objektív törvényei. Pedig — ezt se tagadjuk! — egyik sem akar belenyugodni ebbe a kilátástalanságba: mind a kettő keres valamit, akar valamit, és kiútnak gondolja azt. ami pedig csak zsákutca. Ebből a különös azonosság-ellentétességből persze következik, hogy ezt a két pólust nem szabad úgy felfogni, mint egymás ellenszerét, nem szabad azt gondolni, hogy az egyik csillogó derűjét a másik hi- teszegett komorságával lehetne gyógyítani, vagy fordítva. Ellenkezőleg, ez a két szemlélet nem egyenlíti lei, nem korrigálja egymást, hanem fokozza, kiélezi egymás szélsőségeit Azt a nézőt, akit Beckettel meg más abszurd drámákkal akarnak „kigyőgyítanii” a csak hahotáztató vagy giccses vígjátékból, egy újabb érvet nyer majd arra, hogy eddigi hajlamainak hódoljon: hisz ha olyan a világ, ahogy nekünk Becket mutatja, akkor — úgymond — még a legjobb, ha nevetünk rajta, illetve nem gondolunk rá. S még dühödtebb reagálásokra számíthatunk, ha a modem pesszimizmus híveinek a könnyed tingli- tanglit ajánljuk majd hitet, élet- és alkotókedvet adó példának. S mindkettőnek ezen a bűvös körön belül igaza lesz! A megoldás nem itt van, nem is valami taktikai „középen”, a kettőnek valami hibrid összeegyeztetésében. (Erre is van példa mellesleg és ez a legrosszabb, az a nyers cinizmus, amely a valóság groteszk borzalmaival pimaszul eljátszadozik.) A megoldás, az ellenpólus — az igazi éllenpóius — abban a művészetben van, amely nekiáll a mai világ rejtélyeinek azzal a becsületes szándékkal, hogy feloldja, eloszlassa a homályt. Az igazi ellenpólus a felszín mögött meghúzódó erőiket feltáró ANALIZÁLÓ MŰVÉSZET. azaz Intellektuális művészet, amely demisztifikálja a kor misztikumait, amely magyarázatot szolgáltat a jelenségekre. Az elemista oktatgató-nevelgető pszeu- dó-művészetnek ehhez nem lehet ma semmi köze. Az csak olyan időkben uralkodhatott el. amikor még igen szimplának látszott a világ; ma az ellenkező a helyzet: mérhetetlenül sok kérdésre vár választ a közönség, nehéz és bonyolult kérdésekre, amelyek létükkel is szkeptikussá, kritikussá tették az embereket- S ami tálán még fontosabb: nem egyszerűen valami propagan- disztikus szándék a mozgató rugója ennek a típusú művészetnek, hanem egy eleve jelenlevő, sokoldalú és erőteljes érdeklődés. Az cflyan művek fogadtatása, mint Kovács András filmjei vagy Gyurkó László könyve, drámája, az az érdeklődés, amely a Brecht- bemutatókat ma körülveszi — hogy csak néhány példát ragadjunk ki — ezt bizonyítja is., Milyenek ezek a művek? Fénylőek, ragyo- góak? Vagy sötétek, nyo- masztóak? Erre válaszolni sem lehet: ilyen kategóriákba be sem sorolhatók. A realista művészetnek egyébként sem volt soha mércéje, hogy sötét vagy világos színű képet festett a valóságról. Hogy milyen az alapszíne egy műnek, ezt konkrét tárgya h~*ározza meg, a lényeg, hogy a kép igaz legyen. Semmi más.
