Békés Megyei Népújság, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-20 / 15. szám
A Kortárs 1968 szeptemberi számában döbbenetes erejű riportot olvashattunk Darvas Józseftől, aki hosz- szú idő után tért vissza a Magyar Alföldnek abba a fertályába, ahol — saját vallomása szerint is — jelesre vizsgázott politikából, de meg is bukott: ebből a „tárgyból”. Több mint tíz évig készült a „javítóvizsgára”, s ez a vizsga új drámájával kitűnően sikerült. Művét a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be igen színvonalas előadásban. Túlzás lenne azt állítani, hogy Darvas csak ennek a műnek a megírására készült volna az ellenforradalom és az azt követő gyötrelmen ön vizsgálód ás heteitől, hónapjaitól kezdve, hiszen a dráma megírásának ötletét az a vita váltotta ki, ami Végh Antalnak a Valóságban megjelent cikke körül támadt Mégis, új művének ismeretében úgy érezzük, Darvas „készült” a javítóvizsgára, hiszen kitűnő színdarabok, egy modem eszközökkel megírt társadalmi regény első része mindannyi fázisa ennek a készülésnek, s e folyamat betetőzése ez a riportdráma. „...a közvetlen találkozás a valósággal nekem mindig írói lételemem volt” Ezt az önvallomást kell felidéznünk, hogy új drámájának igazi értékeit felismerjük. Szükségtelen és felesleges tapogatózás minden olyan kísérlet, amely a kortársi rodalom bizonyos próbálkozásai felé nyúlna összehasonlításként, vagy még messzebbre tekintene vissza, hogy .mindenképpen valami „előzmény” folytatásának láttassa. Ha mégis kísért ez a szemlélet, akkor azt kell felismerni, hogy e riportdráma minden mozzanatának, egyben egészének is (nem szólva most az ábrázolás technikájáról) előzménye magában az íróban és eddigi munkásságában van elsősorban. Furcsának tűnő kettéválasztás ez, hiszen éppen Darvas pályája is igazolja, hogy a néphez hű író esetében a kettőt nem lehet szétválasztani. A mű megértése azonban most mégis ezt követeli. Keresnünk kell az előzményt egyrészt az íróban, aki — bármennyire is köztudott, újra le kell írni — az orosházi faluszélről indult el, s nemcsak magával, hanem magában víve osztályostársainak, az agrárproletároknak szívósságát, a tényeket nemcsak regisztráló szemléletét, hanem a szenvedélyes hitet, is a változtatás lehetőségében, még akkor is, amikor elindulásakor szinte „reménytelenül egy akolba fogta a nyomorúság” azokat, akikért tollat fogott Másrészt keresnünk kell az előzményt a felszabadulás előtt írt műveiben is, amelyek mind-mind fájdalmas kiáltások nemcsak a differenciálódott paraszti osztály legszegényebb rétegéért, hanem a „nemzeti nyomorban” vergődő alullévők egészéért, a pesti ágyrajá- róktól az istállóban aludni kényszerített béresekig. Darvas új drámájának gyökere azonban mindenekelőtt abban a szenvedélyes igazságkeresésben van, amely ugyan minden mű-' vére, de elsősorban szociográfiai és publicisztikai műveire jellemző. Éppen ezek bizonyítják, hogy Darvas mindig kereste a valósággal való találkozást, melyre egyébként is rá- kényszerítette saját sorsa. De ezekből a találkozásokból születtek meg azok a művek is — a Kormos égtől a most bemutatott riportdrámáig — amelyek egy fájdalmas önvizsgálódás után lépésről lépésre KÖRÖSTÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET____________ A térképen nem található Darvas József riportdrómája a Miskolci Nemzeti Színházban jelzik, hogy az fró, aki számára a politika és az irodalom sosem jelentett egymástól két, idegen fogalmat, jó évtizednyi politikai „szolgálat” után íróként szolgálja azt, amit előtte a politikus: változatlan szenvedéllyel és igazságkereséssel a szocializmus építésének ügyét Ennek a folyamatnak szintézise ez a riportdráma, melyben Darvas művészetének legértékesebb elemei koncentráltan vannak jelen. Benne van a valóság- ábrázolás szenvedélye, a riport elevensége, a feszült drámai szituációk, az egyértelmű szocialista eszmeiség, világnézeti biztonság. A felszabadulás eflőttig is Darvas írásaira elsősorban az a bátor leleplezés volt a jellemző, amivel szembeállította a Horth y - korszak keresztény-nemzeti, népellenes rendszerét a mindig gömyedők sivár világával Ebben a művében azonban a leleplezés nem szembefordulás, hanem a valóságábrázolás új, konstruktív formájává válik az Írói alkotómódszer egyik eszközeként mely a valóságlátta- tás tendenciájában is egészen más, mint a kritikai realistáké. Ez a dráma sokkal több annál, mintsem tükröt tartson az író. Már a cím is ezt sejteti: Ormos község „a térképen nem található” Valóban! Ormos nem tipikusain „a magyar falu”. Csak egy falu. De milyen falu? Az elmaradottság szánalmas, de ugyanakkor lázítóan is gyötrő, hínáros „állóvize”, mely szinte már reménytelenül messzire van a magyar éleitfolyó fő sodrától. Ebben a faluban él, vállal sorsközösséget lakosaival immár harminc éve Vargyas tanító. Harminc év óta igazi „lámpásként” küzd . az elmaradottság ellen: hiába! A három évtized alatt felőrlődött ebben a küzdelemben s amikor a Fiatal író megjelenik a faluban, felszakadnak a sebek lelkében, s hit híján már nem szépített semmit az őt körülvevő „mikrovilágon”, ahol tetves gyerekek járnak iskolába, ha járnak, ahol a „dura” (denaturált szesz) mámorában tombolnak az indulatok, ahol még mindig megdöbbentően nagy au9 analfabéták száma... Egyszóval, olyan ez a falu, mintha a feudalizmusból maradt volna vissza, hiszen itt még a tanácselnököt is „főjegyző úrnak” szólítják az idősebbek. A * Fiatal író, aki ennek a vidéknek a szülötte, lázas elégedetlenséggel mutatja be Ormost „cikkében”, s ez felkavarja az „illetékeseket”, először nem is annyira a faluban — ki olvas ott ilyesmit? —. hanem „felsőbb” helyen.’ Egy telefonbeszélgetés, s az öreg író lejön a Fiatal íróval a fővárosból, hogy Bó- nis elvtárssal, a megyed párttitkárral „tisztázzák” az ügyet, mert most már a falu is fellázadt, olyannyira, hogy még az analfabéták is aláírták a tiltakozást Maga a fő adatszolgáltató, Vargyas tanító is. A titkári irodában kezdődik a vita, majd kint a. „területen” folytatódik. Kiderül, hogy amit a Fiatal író megírt, igaz. Ormos valóban a „mélypont”, mégsem akar magára, ismerni, képletesen szólva: összetöri a tükröt, hogy ne lássa önmagát. Pedig iszonyú az itteni valóság! Nincs tsz, a háromezer lélekből 12 párttag van csupán, de azok is a vezetők, a hivatalnokok közül kerültek ki. Itt a ki- szesek és az úttörők templomba és hittan órára járnak, itt a beteg gyerekeket előbb viszik a kuruzslóhoz, mint az orvoshoz. A felnőttek nagyobb része mesz- szire jár el dolgozni, sok nem adja haza, hanem elissza keresetét, családok éheznek, némelyik apa ösztöneit serdülő lányának megerőszakolásával csillapítja le, és így tovább. Ormos a tömény maradi- ság és nyomorúság S mégis! A „helyszíni szemlén” mindenki tagad. A vezetők — helyben és feljebb — szégyellik az igazságot, ők lökik ed először maguk elől a tükröt. A falu hangiadói „megdolgozzák” a közvéleményt, s még azok sem merik az igazat bevallani, akik a Fiatal író előtt megnyíltak. Félnek! Vargyas is fél, pedig neki lenne oka a „törlesztésre”, hiszen felbújtatott suhantok beverték házának ablakait, miután megtudták, hogy 6 „árulta el őket” elsőnek. Vargyas mégis tagad, mint mindenki, akit megkérdeznek. De éppen ezzel a makacs tagadással bizonyítanak, hiszen állításaikat és a szemmel érzékelhető valóságot roppant távolság választja el. S ekkor robban a bomba! Marika, a kis védőnő, akit a „tanító bácsi” is arra nevelt, legyen igazmondó, nem bír tovább tagadni, s a falu megrökönyödésére kimondja: vannak tetves gyerekek. „Megtagadod a falud? A fajtád?” — esnek neki a falusiak, s ököllel fenyegetik és kitagadják. Olyan ez a fellázadt tömeg, hogy gyűlölnünk és sajnálnunk kell egyszerre. A kis védőnő válasza is szívszorító: „Igen, megtagadom. Megtagadom benne, ami pocsolya... rossz állóvíz,, hogy belé ne fulladjunk”. Vargyas nem tagadja meg szóban, de el akar innen menekülni. Harminc év után elhelyez- tetését kéri. A vita se zárul le. Érdemes az egyik dialógus részt felidézni! Bónis: Mit akarsz te tulajdonképpen? Van itt Ormoson, ami van. Még sok minden nem jó. De ez: véglet! És te törvénnyé, aztán ítéletté akarod emelni a végletest! öreg bíró: Fogalmazzunk inkább így: a végletesben megkeresni a törvényt. A mű végén a két ember, akit baráttá font össze korábban a közös harc, kézfogás nélkül válik el. Mindegyik úgy érzi, nincs igaza a másiknak. „Én nem valaki ellen Írok, hanem valakikért” A Fiatal író fájdalmas kitörése ez a vita hevében. Biz a dráma megértésének egyik kulcsmondata, gyökere Darvas újszerű, konstruktív valóságláttatásának. Amikor felszakítja a sebeket, vállalja a gyógyítást is, hiszen az egyediségükben igaz tényekkel (mind egy- egy remek drámai szituáció!) nem megaláz, hanem olyan tükörképeket mutat, amelyeken el kell gondolkodni. Éppen ezzel a gondolkodásra késztetéssel válik ez a mű nagy erejű szintézissé, melyben a tények igazságának nemcsak dokumentáló szerepe ven, hanem szuggesztív erővel árad belőlük, amit legjobban József Attila verssorával tudunk befogadni: „az értelemig és tovább”. Ez a „tovább” az a gondolatiság hogy a végletesben megkeressük a törvényt, mert nem egy falu tetemrehívása ez a történet Falun játszódik ugyan a cselekmény, de nem érezzük azt az atmoszférát, amit megszoktunk, ha „falusi” témáról van szó. A falu csak háttér, mintegy legjobban alkalmas környezet arra, hogy az író egyetemes, nemzeti problémát szólaltasson meg. Persze nem abban az értelemben, hogy ilyen Magyarország hanem, hogy még itt ilyen is előfordul, s ennek megszüntetése nemcsak az ormosa vezetők és az ormosi- ak ügye. Az az ostorozó nép- és hazaszeretet éled föl ebben a műben, amely legjobb költőink, íróink sajátja volt mindig Nem a hízeljgő optimizmus mosolyog ránk a színpadról, hanem a lent- maradattak felemelni akarásának szigora villog a nyugtalanság lázában, meri. Darvas nemcsak az „értelemig” akar eljutni mondanivalójával, hanem a tettéig a megváltoztatásáig Neki éppen az fáj, hogy még van Ormos, amikor már társadalmi realitássá vált, hogy ne legyen. A sürgető türelmetlenség szülte ezt a darabot, s lett a problémáik tömény kifejezőjévé. »...a végletesben megkeresni a törvényt” A második rész, egyben az egész darab legfontosabb jelenete az, amikor az öreg bíró — látva, hogy a szégyenét takarni akaró falu továbbra is makacsul és értelmetlenül tagad a tanácselnöktől a legkonokabb egyéni parasztokig — el akarja hagyni a falut. Ekkor még úgy érzi, nincs már itt mit keresnie, hiszen a Fiatal író tényei igazak. De ekkor, s éppen azok előtt, akik „számítanak” valamit a faluban, váratlanul hajlandó nyilatkozni a volt tanácstitkár özvegye. Egy másik irodában a szerencsétlen asz- szony elpanaszolja az öreg írónak azt, amit még a Fiatal író se mert megírni. A titkár azért lett öngyilkos, mert szembefordult azzal az ördögi körrel, amely a kéz kezet mos elve alapján uralta a falut. Ez az a pillanat a drámában, amikor Ormos végleg nem Ormos többé. Ormos annyiban, hogy a tetűt és a durát szégyellő falu egy abban is, hogy hajlandó vállalni a mocsokszórást, a halottgyalázást. Nem Ormos viszont már az, hogy Bónis párttitkár se akarja megérteni az öreg írót, aki nem „ellene” leplezi le a falusi vezetést, hanem a közös ügy „érdekében”. Az öreg író nem úgy akarja törvénnyé emelni a végletest, hogy azt tegye jellemzővé. Csakhogy itt már nem egy falu társadalmi-kulturális elmaradottságáról van szó. Sokkal többről! Utolsó dialógusukban az öreg író arra akarja rádöbbenteni Bónist, hogy előbbre kell nézni, nemcsak a gazdasági élet új mechanizmusát kell valóra váltani, hanem az egész élet szomjazik erre. A vezetés új mechanizmusa is szükséges, s adott esetben egy kisebb közösség sorsának irányítása nem lehet egy, a szocializmus nevében ítélkező és cselekvő szűk kör hitbizománya. A szocialista demokrácia további szélesítésének sürgetője ez a mű. Írója nem az ellen altar mozgósítani, amit maga is Igenei, ellenkezőleg: ezt erősíti. A két „ellenfelet” feloldható, nem pedig antagontsztikus ellentét választja el, rrrís akkor se, ha f mű véaén nincs összebékélés. ..Vannak kibogozhatatlan és jóvátehetetlen dolgok. Egy el_ vont közmorál nevében, míg élsz, örökké pörösköd- hetsz. De az élet: realitás. Egy közösség élete is az. Nem viseli el az örökös, visszanéző önvádat és önkínzást” — summáz Bónis, mire az öreg író így válaszol: „De a tanulság is realitás! Nem mondhatunk le róla!” A tanulság pedig: hamis illúzió az, ha nem nézünk a tükörbe, ha félünk meglátni önmagunkat úgy, ahogy vagyunk. S ez nemcsak a ma, hanem a holnap érdeke egyéni és közösségi értelemben egyaránt. Nézzünk a tükörbe és vitatkozzunk — de felelősséggel! Ne csak leleplezzünk, hanem gyógyítsunk is. Mert Ormos, ha „nem is található a térképen”, mégis létezik. Ne legyen! Ezzel lett ez a dráma több, mint egy új mű. Üj fejezet kezdődhet vele irodalmunkban, hiszen merészebb távlatokba hiv, nem a felelőtlenség súlytalanságával, hanem a felelősségvállalás súlyával mindannyiunkat, akiknek nem puszta szólam a szocializmus széparcú világának formálása. Tóth Lajos Bíró József: OTTHON Apám egy puhított körtét hámozgat az asztalon szó-ajkán cseng a csengettyű csak nézem és hallgatom Nem hisz már harcban csodákban végzi nyugdíjas dolgát néha felsóhajt hirtelen teste nyögi a sorsát Ülök — de kinn a téli szél söpri a borzas kertet itt igazán csak 6 a hős ki még akarhat — merhet Brandt József Vallatás
