Békés Megyei Népújság, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

KÖRÖS TÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

FELISMERÉS

Gerő János novellája

Ezerkilencszázharminc- hétbén, tízéves koromban, volt nekem egy kutyám. Közönséges, mindennapi neve volt: Hektor. Egy tavaszi napon, amikor éppen az artézi kútra mentem, akkor került hozzám a kis, ökölnyi jószág. A kútnál, a lefolyó vizében három, velem egyidős fiú azzal szórakozott, hogy kitapasztalja, mennyi ideig bírja víz alatt a csepp, fehér szőrű kutya. Persze, nem sokáig bírta. Nyüszített, kapálód- zott és itta a vizet

Amikor odaérkeztem és láttam, mit csinálnak, nem tudtam szólni sem, csak kiszáradt a torkom, és néztem rémülten, mint egy eszelős. Olyan érzésem volt, mintha engem fojtogattak volna óda a vízbe. Görcs állt minden ízembe. Csak azt tudtam, hogy én is megfulladok, ha nem történik azonnal valami.

— Látod, milyen szívós! — mondta az egyik és rátette a lábát a kutyára, úgyhogy a kicsi jóság feje belefú födött a víz alatt a pocsolyába.

Amikor a fiú hozzám szólt, egy szempillantás alatt elszállt belőlem a merevség, feloldódott a görcs. Olyan rekedt, ismeretlen hangon ordítottam fel, amitől én magam is megrémültem. Megforgattam hirtelen a kannákat a kezemben és nekirohantam a kutya kínzóinak.

Vagy a kiáltástól, vagy eltorzult arcomtól azután annyira megrettentek, hogy nem mertek ellenállni. Futásnak eredtek.

Kiszabadítottam a meggyötört kis jószágot, kiszedtem a szájából a sarat, melengettem. A két kannát a karomra fűztem, és sírva vittem haza a kutyát. De a sírás annyira erőt vett rajtam, mint még ezelőtt sohasem. Egész testem rázkódott a zokogástól, csak akkor emberéltem meg magam, amikor a kapunkon befordultam.

Anyám éppen mosott, várta a vizet a konyhában. Amint megpillantotta az üres kannákat, meg a kutyát, nagy csendesen, ahogy csak ő tudott szólni, megkérdezte:

— Hát a víz, kisfiam?

Nem szóltam semmit, letettem a kutyát egy száraz ruhára, és kifordultam a konyhából hang nélkül.

Szaladva mentem a kútig meg vissza, s amikorra hazaértem, anyám már egy kerek, ócska kis kosarat kerített, s a száraz rongyokkal bélelt fészekből hálásan pislogott rám a megmentettem. Lehet, csak én láttam úgy, de könnyes volt a kutya szeme.

Attól kezdve elmaradha- tatlanok voltunk egymástól. Minél nagyobb lett, annál inkább ragaszkodott hozzám. Iskolából jövet, már az épület előtt várt, körülugrált, megnyalta a

kezemet, és jött mellettem egy lépés távolságban.

Egyszer Debrecenbe utaztam nagyanyámékhoz, és egy nappal később jöttem haza, mint ígértem. Hektor mégis megérezte jövetelem, ott várt az állomáson. Anyá- mék mondták, a vonat érkezése előtt egy negyedórával a kutya megugrott, és futott egyenesen az állomás irányába.

Nem tanítottam Hektóit egyáltalán. Nem parancsoltam rá, hogy adjon pacsit vagy feküdjön le. De ha mondtam neki valamit, abban a pillanatban megértette és cselekedett.

— Hektár, merre van anyám? — kérdeztem tőle, ha nem találtuk otthon, iskolából jövet, senkit. Olyankor Hektor vakkant- gatott, boldog volt, hogy szívességet tehet és elvezetett a tizedik szomszédba is anyám után.

Mondom, nem oktattam én semmire, mégis többet tudott Hektor sok mindenről, mint én.

Volt egy szokása, amiről még én sem tudtam leszoktatni. A kéregető cigányokat, a főjegyzőt meg az állatorvost mindig megugatta. Másokra nem haragudott, de azokra aztán komolyan. Ha nem húzódtak biztos helyre idejében, letépte lóluk a ruhát fe. Fogalmam sincs, honnan Vette ezt a szokását, de tény, magam sem bírtam vele ilyenkor. Egészen kivetkőzött barátságos formájából, és legfeljebb annyira hallgatott a szavamra, hogy nem ugrott egyenesen a torkuknak.

Igen ám, de ez nagy hiba volt, mert mi abban az időben a HANGYA épületében laktunk, s oda bizony nagyon sokszor betért a főjegyző úr meg az állatorvos is egy-egy kupica pálinkára. ök záróra után is gyakran jöttek, amikor a roló már le volt húzva. Ilyen esetben az udvar felől kellett kerülni az üzletvezető lakásáig. Így esett meg azután az a szerencsétlen dolog, hogy a lódoktor, az udvaron befelé jövet, mámoros fejjel a szundikáló kutyába botlott. Hektor, amint megérezte a szagát, egyet vakkantott, és elkapta a csuklóját.

Másnap a HANGYA igazgatósági elnöke — aki ismerte Hektor minden jó tulajdonságát és kedvelte is a maga módján — kiadta az utasítást apámnak:

— A kutyát el kell zavarni a háztól!

Akkor én mit éreztem, mit nem, azt nem lehet elmondani. Mindenesetre hétfőn, amikor Nagy József bácsi jelentkezett a kutyáért, hogy elvigye a tanyájára, bementem a kamrába, megkerestem a lúgosüveget — amiből anyám a vízbe szokott tölteni mosásnál — és megittam az üveg tartalmát—

Nem voltam sokáig beteg, mert szerencsére akkor csak szappanos vizet töltött anyám az üvegbe. De így is nyomtam az ágyat pár napig.

Enni nem ettem semmit. Elhatároztam: ha a lúg nem használt, éhen veszítem hitvány testemet.

így kínoztam magamat ns meg anyámat is, aki ismert és tudta, hogy nem játszom a szavakkal.

Nem nyeltem le egy falatot sem, csak néztem az ágyból a tejet, amit velem szemben, egy kis sámlira tettek le, hátha meggondolom a dolgot, ott van, lelkem csendességére igyák belőle.

Bámultam a szobában előre, túlláttam a falakon, túl a falun, ki a Nagy József bácsi tanyájáig. Elé- bem képzeltem Hektárt, amint ő éppen így emészti magát utánam, és rágja a láncát, hogy hozzám szabaduljon.

Ki akartam ugrani az ágyból, szaladni a tanyára. De lassan, minél többet rágtam magam, megértettem, tehetetlen vagyok. Rossz volt a felismerés, jobban fájt a testi fájdalomnál is. Azért nem köny- nyeztem, és nem zokogtam. Férfiasam viseltem el a csapást.

Akkor fogadtam meg, ha felnövök, vagy nagyon gazdag leszek, vagy megváltoztatom azt az egész igazságtalan, könyörtelen világot

Alexin Andor

Tihany

A cukorrépa egy Zetorról esett le a csabai aszfaltra. Senki se vette fel, csak én. Az a répa nekem inkább az ősz, mint a Köröscsatorna vizén úszkáló sárga levelek. Ilyenkor a tanyán minden iskolásgyerek hozott vagy vitt haza egyegy elejtett cukorrépát, a tehénkének, a malacoknak, csipkedni az unatkozó őszi csirkéknek.

Viszem a répát a Deák utcán, előttem, mögöttem csapatostul iskolából jövő gyerekek. Ki csak megbámul, a merészebbje meg is kérdi: minek vettem fel? Minek? Hogy tudjam: végérvényesen ősz van. Folyik

a betakarítás, a zsugori

nyarat bőkezű ősz kárpótolta. Szép, nagy, édes cukorrépa, majd megeszi a szomszéd malaca vagy elcsipkedi két árva fehér jér. cém...

Diadalmenetben vonulok a zsibongó gyerekekkel. Egy szemfüles kislány mindjárt észreveszi, hogy a Micsurin utca sarkán valami különös dolog történik. Legalább az ő számukra az. Festő ül a kisszéken, előtte állvány, és palettáján szép színek, szerelmesként örökíti az őszt.

Ki hogy bírja, a háta mögött állnak és néznek. Kerekes tanár nem zavartatja magát, a művész és pedagógus nem ütközik ösz- sze benne. Az utca végén, ahol a párhuzamosak találkoznak, kék árnyékok jelennek meg a képen.

— Kék? Miért kék? — kérdezi a kiváncsi kislány.

— Nem látod — torkollja le egy svájcisapkás fiú. —

Te milyen színűre festenéd az árnyékot?

— Kék-kék-kék — zsibong a kis kórus. A festő ecsetjével most a fehér derekú nyírfák őszi lombszínét keresi. Sárgát, napsütöttet, meleget. Ezt minden gyerek látja és én is elbámészkodom. A fejedelmi sárga ősz most a művészetben mutatja meg arcát.

A poros cukorrépa súlyos lesz a kezemben, szívesen ledobnám, és ecsetre vagy ceruzára cserélném. „Dichtung und Warheit". Költészet és Valóság, idézem Goethét. Választani kell? Azt hiszem nem. Ez a kis tisztaszemű csapat, akik útitársaim voltak, egyforma érdeklődéssel fordult a répa és a készülő festmény felé.

Legyen Is bennünk, bennük is akarat a valóságra, a munkára, nyíljon ki szemünk, szemük is a szépre.

H. I.

Egy jeles szarvasi régész emlékére

K

' recsmárik Endre (1879—1930), a jeles szarvasi régész neve, munkássága ma már csaknem feledésbe merült, pedig fél évszázaddal ezelőtt me- gyeszerte, sőt országszerte ismert közéleti személyiség volt. 1907-ben kezdte el tanári pályafutását a szarvasi tanítóképzőben. Sokoldalú felkészültsége folytán mint a földrajz, természetrajz, történelem, gazdaságtan, régészet és embertan tudományos igényű művelője vált ismeretessé. Korának legmagasabb szintű természettudományos műveltségét — nemcsak a tanítási órán, hanem — az általa szervezett és sikerrel vezetett Szabad Lyceum elnevezésű népművelési előadásokon, rendezvényeken is terjesztette.

Az írásos publikációt is felhasználta ennek érdekében. Az általa szerkesztett Szarvas és Vidéke c. hetilap, valamint a Békés megyei Közlöny és sok országos szaklap (Archeológiái Értesítő, Természettudományi Közlemények, Magyar Tanítóképző, Magyar Nemzet, stb.) közölte főként régészeti tárgyú írásait. Értekezéseinek, cikkeinek, tanulmányainak száma több tucatnyi. Ez alkalommal mint régészt mutajuk be, felvillantva ilyen irányú tevékenységének néhány jellemzőbb és fontosabb mozzanatát.

Az archeológus Krecsmarik Endre rendkívül sokat tett Szarvas és Békés megye őstörténetének feltárására. Nehéz lenne pontosan felmérni százat is meghaladó ásatásainak számát, ezernél is több leleteinek mennyiségét. E tudományág elkerülhetetlen velejáróját, a nehéz és sok földmunkát személyesen, illetve a tanítóképzős fiúk segítségével végezte. (Kutató árkainak hosszab kb. 5 km-t tenne ki.) Megyénk másik nagy régésze, Banner János azért írja róla elismeréssel: „Szerencsések voltak azok az ásatók, akik a gyulai vagy a csabai múzeumra támaszkodva dolgozhattak a megyei régészet terén. Annál nehezebb körülmények között, csupán saját anyagi és fizikai erejére támaszkodva dolgozott Szarvason Krecsmarik Endre, akinek nemcsak hajlama, de tehetsége is volt ehhez a tudományhoz.”

Ozarvason és környékén, a szabályozatlan Körös- ágak mentén húzódó partos vonulatok és őrhalmok földje alá került ősi anyagi kultúrák több ezer éves néma tanúit vallatta, kutatta. Szintén Banner Jánossal mondhatjuk: „Nincs e terület honfoglaláskorig terjedő történetének úgyszólván egyetlen szakasza sem, amelynek emlékeivel nem találkozhatnánk írásaiban, amelyeknek értékét a jó szemmel, éleslátással végzett pontos megfigyelés adja.”

Sok-sok ásatás és lelet feldolgozása alapján állapítja meg Krecsmarik Endre, hogy Szarvas és környéke mind a kőkorszakban, mind a bronzkorszakban és a vaskorszak ősi szakaszában is lakott és meglehetősen népes terület volt. A prehisztórikus időszakból is főként a neolitikum (csiszoltkőkor) kultúráját tárta fel.

Egyik lényegesebb megállapítása az ősember lakóhelyének rekonstruálása. Egy vörösre égett sártapasz darabon, mely a kunyhó csúcsán lehetett, két összehajtó s ezen alul egy haránt irányban helyezett vessző lenyomatát fedezte fel. Ebből alkotott véleménye szerint: „a kunyhó vázát földbe erősített s felül csúcsban összefogott, ezen hosszirányú vesz- szőkön haránt irányban átfont vesszőkből készíthették." Nagy feltűnést keltő következtetése a szaksajtóban élénk visszhangot váltott ki.

A szarvasi Ősember életmódjára, táplálkozására vonatkozóan a halászatot emeli ki. A szerteágazó folyóvíz állatvilága bő táplálékul szolgált. (Sok halcsigolyát, hálónehezéket és kagylóhéjat talált.) Az ún. házi állatok csontjai közül a juh váztöredékei a leggyakoribbak. A hal mellett tehát a juh játszotta élelmezésükben a legnagyobb szerepet. Szarvasmarha csontja alig, szárnyasé is csak ritkán fordult elő.