Békés Megyei Népújság, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
Begazy Csaba: Hogy nyugodt legyek Ha mosolyod arcomba öntöd, reggel a föltámadás fényével ébredek. Fekszem még, ahogy illik, csak a mutatók fénylenek. Alomról beszélnék neked ilyenkor, kezemhez simuló óriások laknak nálam, törpék bérelik szekrényem fiókját és tegnap nálad éjszakáztam. Mosolyod arcomba öntöd, hogy nyugodt legyek reggelig. Almom beled osztom meg, mint mikor a kenyeret megszegik. Győri László: • . Eßy tanítónő véleménye „A festőművész lányára figyeljünk, a kutatóé szintén érdekes." így teve törvényt egy tanárnő ezerkilencszázhatvanöt telén, mikor épp ülésezett a proletár parlament. Fordítsd figyelmed a kis dolgok felé: nagyjából minden rendezett, de alul dühöng még a sikk. Fuvoláznak halkan a sznobok, miközben holmi szentek fenekét smirglizik. Kérdezd a művészt: neki jólesik? A kutató helyettem felel: engem az érdem szerezve érdekel. Ä növényi táplálék közül mint legnagyobb jelentőségűt, a gabonaféléket említi. Merész állítását konkrét tényekre alapozza: „Egy primitív és erősen töredékes anyagú hálónehezéken (agyag) sült búzaszemet véltem felismerni, míg az agyagtapasz- roncsok vizsgálatánál árpaszemek negatív vonásaira következtettem. Nem lehetetlen, hogy a gyorsan éró árpa volt kedvenc gabonanövényük.” Kreesmarik eme tézise nagy feltűnést keltett régész kortársai körében s a Benda László és Banner János régészek heves vitájához vezetett. Kreesmarik Endre régészeti munkásságából Benda László a búza és az árpa megjelenésével kapcsolatos felvetéseit, valamint az alföldi gabonakultúra jelentőségére történő utalásait elismeréssel emeli ki (pl. a gabonakalászt ábrázoló szarvasi neolitkori agyagedény- töredékeket). Banner János is meglepetéssel kommentálja Kreesmarik felfedezését, de csak a kalászrajzo- kat nem tartja elégséges bizonyítéknak. Szerinte csak akkor fogadható el ez a tétel, ha gabonaszalma nyomai is kimutathatók a neolitkori leleteken. Kreesmarik újabb ásatások folytán eloszlatja ezen aggodalmakat, midőn jelzi, hogy „az égetett agyagtapaszdara- bokon sokszor élethű lenyomatait észleltem a gabona szárainak.” Végeredményben tehát a szarvasi ősi gabonakultúra elismerésének és bizonyításának mindkét (kalász, szalma) lényeges tényezőjét produkálta. Sok régészeti közleménye közül is kiemelkedik legnagyobb igényű munkája: „őskori nyomok Szarvas területén s a szappanosi neolitkorú telep.” (1915) c. füzete. Lényegében szintézise archeológiái munkásságának. E tanulmányában monografikus igényességgel sűríti régészeti megállapításait, és tudományos megalapozottsággal szűri le általánosításait. A szarvasi neolitkor emberének életére az általa készített és használt agyagedények formájából és díszítéseiből következtet. „Az újabb kőkor embere a figurális ábrázolásban nagyon kezdetleges, de viszont a kőeszközök s agyagmíves készítmények formálásában s a geometrikus formák, díszítések invencionális ábrázolásában a paleolit kor emberét messze túlhaladja”. S a fontos következtetés: „A kerámia tőle indult ki. Nem lehet elvitatni, hogy a mai edényformák jó része még napjainkban is a neolitkori formákon alapszik.” Szerencsés tanító úr Oe Kovács István írása A fiatal tanító úgy lépett le a vonat lépcsőjéről, mint valami hódító hadvezér. Kicsit talán csodálkozott is, hogy hol maradtak a díszes ünneplőbe öltözött városatyák, akik aranyos zsinórral szegett bíbor-bársonypárnán nyújtanák feléje a városkapu kulcsát. De hát se városkapu, se városatyák, se kulcs. Csak olyan kilométernyi távolságban a kis faZu templomának tornya. „Most vagyok a küszöbön” — mosolyodott el a gondolattól, mert eszébe jutott a főiskola matematika- professzorának tréfás, de mégis életbölcselet ízű tanácsa: — Aztán fiam, akárhová kerülsz is, a küszöböt mindig átlépd... Hát megpróbálja. A zsebében levő diplomától szinte a súlytalanság állapotába került. Nem is a földön járt, mint más közönséges halandó, hanem a levegőben lebegve-lépkedve közeledett a kis falu felé. Ügy érezte, a sok-sok áttanult év gyümölcse itt érik számára. Ezerszer is átgondolta a pillanatot, amikor a katedráról először néz végig a buksi gyermekfejeken, mégis valahányszor erre a találkozásra gondolt, valami vibráló izgalom hullámzott végig rajta. Eleinte kicsit bántotta, amiért minden próbálkozása ellenére sem tudta megkeményíteni a szívét, de aztán egy olyan gondolata táj madt, hogy lényegében innen, ettől az időponttól kezdve lép ki az ÉLETBE. Így is érezte, csupa nagy, betűvel és ez aztán némileg megnyugtatta. Mert mégsem kis dolog ez. Gondolatai cikáztak, mint a fiókáinak gyűjtő fecske suhanása, és csak azon vette észre magát, hogy már bent is járt a kis falu főutcáján. Ahogy mondani szokás, hét ágra sütött a kora délelőtti nap és fényben fürdőit az egész utca. Egy lelket sem látott sehol, pedig nagyon elhatározta, hogy már az első találkozáskor előre köszön mindenkinek. A főiskola párttitkára sok jó tanácscsal ellátta mielőtt elindult. Külön a lelkére kötötte, hogy csak köszönges- sen nyugodtan előre mindenkinek, nem kell várni a bemutatkozásig, mint városon. A falusi embereknél más az etikett. Náluk nem a bemutatkozás szertartása, hanem az egymás emberi becsülése, megtisztelése a lényeg, és ezt ismeretlen emberek a köszönéssel tudják kifejezni. De hát hiába. Egy-két halk kutyavakkantáson kívül semmi életjelet nem tudott felfedezni. Pedig amerre ment, a kerítésha- sadékokon innen is, onnan is kíváncsi pillantások kísérték lépteit, hogy aztán elhaladta után a szomszéd udvart elhatároló kis kerítések felett hírül adják egymásnak: — Mejött az új tanító! — Csak egy kis bőröndöt hozott... — savallották a tehetősebbek. — Biztosan nőtlen, mert egyedül jött — suttogták a lányok. — Elég fiatalocska még — kételkedtek az öregek. A fiatal tanító pedig mit- sem sejtve lebegett a főtér felé, amikor egy sereg szép fehér liba zárta el az útját. Ott pihentek az utcán. Kicsit megállt, mérlegelte a helyzetet. Sajnálta felverni őket, ezért a kerítés mellé húzódva, óvatosan megpróbálta kikerülni a csapatot, E csupán jelzésekre szorítkozó bemutatás is érzékelteti Kreesmarik Endre régészeti munkásságának elmélyült voltát. Valóban rendkívül gazdag régészeti munkássága tudós kortársainak is nagy elismerését váltotta ki. Ez különösen — 1930-ban bekövetkezett — halála alkalmával nyilvánult meg osztatlan egységben. Az országos régészeti tudományos folyóirat, az Archeológiái Értesítő elismerően írja, hogy számos régészeti és antropológiai adat közlését köszönjük neki”. A szegedi egyetem, az ott kiadott Dolgozatok-ban pedig így méltatja: „Nagy hálára kötelezte intézetünket, amikor a szappanosi leleteket s gyomai gyűjtésének eredményeit gyűjteményünknek adta, megmentve azáltal a biztos elkallódástól”. A későbbi években is tiszteletben állott munkássága régészeti körökben. A szakirodalom ma is hivatkozik megállapításaira. Nagyon tanulságos Banner János értékelésének fejlődése, aki saját ásatásainak hatására a Krecsmarikkal kapcsolatos korábbi polemikus kritikai megjegyzéseit is visszavonta. A következőket írja nagyon elismerő hangnemben: „Halála után kell itt megadni neki azt az elégtételt, hogy a szappanosi ásatásainak közölt eredményeit e sorok írójának az elmúlt nyáron (1933) végzett kopáncsi ásatásai mindenben igazolták. Ebből is megállapítható, hogy megfigyeléseinek megbízhatóságában nincs ok kételkedni!” Ennél nagyobb tudományos elismerést ma sem fogalmazhatnánk a régész Kreesmarik Endréről. ■p\ e azt is meg kell említeni róla éppen ezekben a ^ napokban, hogy társadalomszemlélete radikálisan baloldali volt. Ez vezette a forradalmi átalakulás útjára. Az őszirózsás polgári demokratikus forradalomnak és továbbfejlesztésének lelkes híve, vezető egyénisége Szarvason. A direktórium oktatási és kulturális ügyeinek egyik vezetőjeként önzetlen és meg- győződéses szocialista forradalmárként dolgozott és küzdött a Tanácsköztársaság idején. A fehérterror ezért állásának és nyugdíjának elvesztésére ítélte. Korai halálának egyik előidézője is éppen a nyomor, a nélkülözés okozta tüdőbetegség volt. Nagyon időszerű tehát, hogy tovább ápoljuk a tudós régész, a humanista tanár és a meggyőződéses szocialista politikus és forradalmár Kreesmarik Endre emlékét. Dr. Tóth Lajos amikor tojói védelmében vad sziszegéssel, fenyegetően előrenyújtott nyakkal egy nagy gúnár rontott rá. A nem várt támadástól riadtan igyekezett menekülni közben valami puhára is lépett, a kerítés mögül meg mintha elfojtott nevetés hallatszott volna. Aztán csak kívül került a „lőtá- volon", és saját magát is mosolyogta gyávaságáért. „Még jó, hogy senki sem látta” — gondolta, mert biztosan oda lett volna a tekintély. Túl a veszélyes kalandon ismét magabiztos léptekkel haladt a templom felé. Biztosan ott van az iskola is. Faluhelyen ez már így szokott lenni. Szinte bántóan mély volt a csend. A város zajos lüktetése után furcsa volt ez a nagy némaság. Nem lesz egyszerű megszokni, de hát ő maga választotta. Évfolyam- társai közül jó néhányan szájbiggyesztéssel és lekicsinylő véleménnyel nyugtázták elhatározását: — Ezért güriztél hosszú évekig, hogy most betemetkezz egy lótrágyával mázolt falusi szoba négy fala közé? Nem törődött a véleményekkel. Vállalkozását küldetésnek érezte, és széles perspektívát dolgozott ki magában a falu életének átalakítására. Felszámolni mindent, ami régi, ami a múlthoz kötözi őket. „Kul- túrembert nevelek belőlük” — biztatta magát számtalanszor. Nagy sárga épülethez ért. A falról ovális alakú zománcos tábla hirdette: Állami Általános Iskola. Megérkezett hát. A belső izgalom megint erőt vett rajta. Zavarba is jött olyannyira, hogy kis híján kopogtatni akart az utcaajtón. Beléptekor hangos zsivaj- gással eleven gyermeksereg dúrta kifele egymást a tanteremből, nyomukban pedig fejét csóválva fehér hajú, idős, de még mindig egyenes tartású, magas ember lépett ki az ajtón. — Isten hozott, öcsém, már vártalak — nyújtotta feléje mindkét kezét bemutatkozáskor az idős tanító. „A múlt és a jövő találkozása” — gondolta hirtelen és örömmel szorította meg a feléje nyújtott kezet. — Tedd csak le a bőröndöt és gyere, nézd meg az iskolád, aztán majd bemutatlak a gyerekeidnek... öreg kis falusi iskola volt, olyanabb, mint amilyennek elképzelte. A mennyezet még a régi gerendás, olajos, öreg padló, málló fehér falak. De az ablakból a piros fejű muskátlik kedvesen bólintgat- tak feléje... — Hát ez ilyen — rezzen- tette fel tűnődéséből az öreg —, nekem nagyon a szivemhez nőtt — nézett ki hirtelen homályosait szemmel az ablakon. A szünetről bejövő gyerekek csendesen, fél szemmel oda-odasandítva az új tanító felé, elfoglalták helyüket és kíváncsian várták a fejleményeket. Az öreg tanító felemelte a kezét: — Gyerekek, köszönni. Harminchat gyermekszájból egyszerre hangzott a nyújtott köszönés: — Jóó-na-pot kil-vá-nok.. — Szervusztok — hajtotta meg kissé zavartan a fejét. — Gyerekek, itt az új tanító bácsi... — csuklóit el hirtelen az öreg hangja, de pár másodperc alatt összeszedte magát. — Most pedig ismerd meg a gyerekeket. Ez itt a Pukkadt Molnár Lali — mutatott rá az első padban ülő mokány kis legényre. — Jó fejű gyerek, de nagyon szeret csuzlizni. Ez meg itt a Bettjár Tormás Gábor. Mindig lyukas a nadrágja feneke, mert a fán lakik, mint a rigó. És sorolta tovább őket: Tyúkeszű Balog Jani, Szörtyögő Tóth Erzsi, Szuszka Nagy Panni, Hörcsög Kiss András és így tovább. A fiatal tanító zúgó agy- gyal, egyre vörösödé arccal hallgatta. Alig tudta a végét kivárni. Izgatott türelmetlensége majd szétfeszítette, amikor végre fojtott hangon odasúghatta: — Kérlek, légy szíves egy percre — és megindult az ajtó felé. Az öreg egy pillanatig csodálkozva nézett utána, de aztán kíváncsian követte. Odakinn a fiatal tanító hitetlenkedve kérdezte: — Mondd, kedves bátyám... nem tréfáltál te velem? Itt mindenkinek van valami gúnyneve? Az öreg mosolyogva értette meg fiatal kollégája izgatott kivonulását. — Ez bizony így van. Ügy száll ez itt apáról fiúra, mint az örökség... — De hát nem megalázó ez rájuk? Nem bántja az önérzetüket? — Egyáltalán nem. Magad is láthattad, milyen természetesen állt fel mindegyik a neve hallatára. Itt mindenkire ragasztanak valami előnevet. — Szinte hihetetlen. Én ez ellen fel fogok lépni! Addig nem nyugszom, míg el nem hagyják az ilyen csúfneveket! Ha kell, személyesen keresek fel minden családot! Itt többet nem fognak elkeresztelni senkit! — Hát... te még elég fiatal vagy, van időd hozzá — motyogott az öreg. — De figyelmeztetlek, nem lesz könnyű dolgod... M.ásnap a tízórás szünetben idős parasztember lépett be a kiskapun. Fekete ünneplőbe öltözötten feléjük tartott. Kemény kér- gű csizmája, mint a tükör verte vissza a napsugarakat. Mielőtt hozzájuk ért volna, egy kis tömzsi, szőke gyerek rontott a bácsikának. — Csókolom, nagyapám! — A Sete Kovács Mihály jön érdeklődni az unokája felől. Minden héten eljön — súgta az öreg tanító. — Jó napot, jó egészséget kívánok — köszönt tisztelettudóan az öreg. — A Szerencsés tanító urat keresném... — Hát akkor rossz helyen jár, mert itt nincs olyan — mosolygott rá az idős tanító. — Tudja, hogy engem Jótorkúnak kereszteltek el, tegnap jött kollégámat pedig Nagy Istvánnak hívják. — Akkor csak jó helyen járok — derült fel a bácsika arca és a fiatal tanító felé fordulva most már csak neki magyarázta: — Az unokámról akarok majd egy-két szót... De már előbb csak elmondom .. Tegnap, amikor idejött a tanító úr, a kerítés mellett belelépett valamibe Akik lesték, mondták is mindjárt: „Na, ez a tanító biztos, hogy szerencsés lesz...”
