Békés Megyei Népújság, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-17 / 270. szám

1968. november 17.

Vallatják a mágoz halmot

Vésztőn sok mende-monda kering arról, mit takar a község határában levő mágori halom. Egyesek szerint alagút húzódik erre a föld alatt, amit valamikor a török elől menekülő nép ásott és később ide rejtették rablóit kincseiket az alföldi szegénylegények. Az alagút — mondják — oda torkollik, ahol most az 1810- es években épített pince áll, homlokzatán Wencheim gróf nevével.

A vésztői községi tanács megbízásából Nagy Katalin hódmezővásárhelyi régész most végére jár a dolognak. Kincses bödönt természetesen nem hozott felszínre az ásatás, de igazolódott a régi írásos dokumentum: a XIII. század elején a Vörös Barátok két tomyú temploma és kolostora állt itt. A másik halom az Árpád-kori község, Mágor temetkezőhelye volt. Az ásatás során előbukkant edénytöredékek, kemencemaradványok, szerszámok pedig arról árulkodnak, hogy az új kőkorszak végétől emberek lakták ezt a tájat B. D.

Lotterhof Edit antropológus irányítja a temetők feltárását.

Az árok mélyén előbukkant a templom vastag fala.

(Fotó: Kóti János)

Sarkad, az

Nem szoktuk a nagyágyút már a riport elején elsütni, és bizonyos kompozíciós meggondolásoknak is ellentmond, ha ez történik, vállaljuk azonban a rosszallást is.

Sarkad újból várossá akar fejlődni és az is lesz. A legrégibb emlék 1707-ből való, akkor mezőváros volt I860 körül pedig már rendezett tanácsú város, polgár- mesterrel. Azután a történelem vihara háborús, nyomorult felhőkkel terhesen zúgott el errefelé is, Sarkad újra csak község, a felszabadulás után járási székhely. Két éve pedig ez a rang is elenyészett, hogy az idő vitte-e el vagy valami más, nem is lényeges.

Borbély Gyula, a községi párt- bizottság titkára nagy akaratú ember. Szelíd, kedves beszédű és él-hal a községért.

Nem közhely! Aki ismeri bizonyíthatja.

Minden arra összpontosul, hogy újra várossá legyünk. Igen, sorrend is van a világon. Szeghalom, Békés, Sarkad. Persze, a helyzet közben is változhat — mondja.

Két kérdéssel kerestem meg a párttitkárt

Mit éreznek az emberek azóta, hogy a járási székhelységnek vége? A másik: Nem sír fel néha a lokálpatrióta büszkeség a székhelyvesztés nosztalgiájával?

Ha azt írnám, hogy mosolyog rajta, nem fedné a valóságot. Mert bizony isten kacag!

Ha egy hétig itt élne, megtudná. Amióta nem vagyunk székhely, még a közérzetünk is jobb.

Hiszek neki, mégis valami (ugye, hogy kísért a múlt!) szé- pítgetésre gyanakszom, aztán elszégyellem magam.

Talpra álltunk, érti?

Csak a pártház ablakán kell kinézni: új postapalota hárommillióért, 48 lakás, a fele kész, ABC-áruház (ezt viszont csiga- lassan építik), hárommillió ez is. Hidak, villamosítás, könyvtárbővítés, kollégium. Mind két éve. Amióta „visszafejlődtek” szürke községgé!

A ütök?

Amíg járási székhely voltunk, nyomtuk a járás községeit, nehogy szó érje a ház elejét, hogy minden Sarkadra megy. Nem is igen jött ide semmi, csak az új gimnázium és a gépjavító.

Apropó! A Csabai Kötöttáru- gyár 128-as létszámmal kihelyezett üzemet indít nálunk november végén. A tanfolyam már megkezdődött.

Adatok és ezúttal mind egy- egy vers képekben gazdag szép sora. Száz jelentkező a tsz-ekbe, ahol 3 százalékkal csökkent az átlagéletkor, már csak 49 év! (Aki ismeri a többit, az tudja igazán, mit jelent ez!) Hazajönnek lassan a 35—40 évesek is... 1949- től 56-ig 2000 fővel csökkent a lakosság, de már újra növekszik.

Az 1969-es évünk még gazdagabb lesz. Felszedjük az ócska kövesutat és a község szívében három és fél kilométer portala- nított aszfalt készül, meg egy 8 tantermes iskola, orvosi rendelő

és augusztus. 20 ra ideér a földgáz!

Esik az eső. Tükör a járda. Ma még át kell ugrani a tócsákat, ha

a túloldalra mégy.

!*

Szalay Sándornak hívják. Rajztanár az általános Iskolában. Tizenegy évig Kunágotán élt. Akkor jött ide, amikor már Sarkad csak szimpla község volt.

Fest is. Érzem, hogy jók a képei. öt-hat után tudom.

Semmit sem hallottam róla eddig.

Elhúzódtam a világtól, ott a falun. (Kunágotara gondol). A természetem sem kifelé élő. A gyerekek, a művészet. És természetesen a családom. A feleségem is pedagógus.

Illatos kávét iszunk.

Hogy milyen e* a község? Az emberek? Visszakérdezi a kérdéseim.

Tudják, mit akarnak. Ezt határozottan éreztem, nem sokkal azután, hogy idekerültünk. Van elképzelés. Jó a tantestület is. A fiatal értelmiségiek keresik egymást Illyés Imre kollégámmal, vagy a gimnáziumból K. Szabó Sándorral találkozom, van közös témánk. Az a község is. Sokat ülök otthon, dolgozom. Jól érzem magam. '

A középkorúak? Pedagógusok? Nem tudom, ökelíjmár nem lehet annyiszor látni. liehet, hogy van, aki hamarabb m-jgfárad.

Az egyik polcolj gyökérből kibontott figura. ! fezében mintha hegedűt tartana.

Nézze, mutatja^, a hát nemes vonalát, az ujjak Ifrézzenését... Én benne látom, gyönyörködtet.

* v

Engem minden iporcikám ideköt. Sarkadhoz. Ahogy a többiek, én is a jó szándékú íokálpatriotiz- 1 musra hivatkozom. Hogy eiórement a község, az bizonyos. j

Csausz Vilmos mondja ezeket,'

a gimnázium igazgatója, egy jó órán át tartó eszmecsere végén, mondanivalója összegezéseként. Tőle elsősorban az iskola munkájáról érdeklődünk, a jövő nemzedék sorsáról, hiszen, ha közvetve is, de bizonyára a gimnáziumot is meglegyintette a változás szele.

Készül az új kollégium a volt uradalmi-főintézői lakásból. Hétszázezer forintba kerül az átalakítás. Ha minden jól megy, hamarosan vége lesz az autóbuszozásnak, és a fiúk beköltöznek a kendergyárból a községbe. Ha együtt lesznek a diákok, könnyebben tudunk velük foglalkozni. Ami pedig a beiskolázási területet illeti, az végeredményben változatlan maradt. Jelenleg 360 középiskolás tanul Sarkadon.

Még néhány tájékoztató mondat a gimnáziumról, és újra teljessé szélesül a kör, és újra a témánál vagyunk. Lassan, őszinte-komolyán formálódnak egymás’ után a mondatok.

Azelőtt sok gazdája volt a községnek. Anyagi és szellemi erői megoszlottak a IX község között. Tudom, mert járási tanácstag voltam. És születésem óca sarkadi

vagyok, de egyet tiszta lelkiismerettel állítok; az utóbbi 40 évben fejlődött annyit a község, mint most, két év alatt.

És az emberek is! Valahogy mások. Kicsit mindenki felelősnek érzi magát Sarkadért *

A gimnázium tanári szobájában K. Szabó Sándorral is beszélhettünk.

A kérdések azonosak. Mi lett Sarkaddal 1966 óta?

Ö már sötétebben lát. A gyulai járás TIT-szervezete' például rólunk, akik valaha szintén járási előadók voltunk, megfeledkezik. Az értelmiség egésze nem nagyon töri magát a közért. Aztán a régi járási dolgozók egy része ingázik, örülnek, ha hazaérnek és esetleg a ty marad nekik kultúrának. A művelődési háznak alig van pénze, hogy községi lett. Ezt bővebben nem is fejtegetem. Több mozgás kellene. Csinálni valamit! Mindig csinálni.

Azt mondja: a Iv a mozi ellensége. Ezt nem osztjuk, de kitart mellette.

Lehet, hogy így kényelmesebb?! *

Két falra feszített tervrajz néz farkasszemet egymással a községi tanács épületének irodájában. Az egyik Sarkad község távlati fejlesztési tervének rajza, a másik csak a belterületé, a központé. Avatatlan szem nehezen igazodik el a rajzokon, nehéz így hirtelenében összeegyeztetni a jelenlegi község felidézett képét, az elképzelések éveken belül megvalósuló településrajzával.

De vajon csak as új, emelkedő, gyarapodó épületek számának növekedése lenne a fejlődés bizonyítékának kizárólagos kritériuma? Ez is, de nemcsak ez. A világ nemcsak kívülről, hanem belülről is;1 épül, tégla, tégla után a bizalom habarcsával összekötve.

Túlzás 1 enne azt állítani, hogy azután a bizonyos két évvel ezelőtti jún us 30-a után nem fakadt keserű szóra néhány Sarkadi. De a körülmények sajátságos összejátszása miatt, akkor már csaknem 4 hónapja új tanácsi vezetés alatt élte mindennapjait a község, így a községi „rendfokozatban” is; tiszta lappal és némi tapasztalai tál kezdett munkához a tanács három vezető dolgozója.

Sajti Sándor elnökhelyettes elfoglalt ember, várakoznunk kell rá. Sebaj! Addig beszélnek helyette a tervrajzok, kimutatások. Néhány gondolattal azért ő is megtoldja az adatokat.

A község fejlesztésére ma sem áll kévése bb összeg rendelkezésre, mint azelőtt, de olyan minőségi változás állott be a vezető szervek, üzemek és nyugodtan mondhatom: a vezetők kapcsolatában, amely új erőknek, új in- dulatokna k lett a forrása. Egy egészen eigyszerű példát mondok. Ahol ma épül az új földszöv-áru- ház, a posta mellett, nemrégen még rom halmaz terpeszkedett. Hogy honijuk el? Kiszóltunk az

Vasárnai,

üzemekhez. Csak egyszer kellett

szólni, másodszorra már nem. Ügy ment minden, mint a karikacsapás. Több száz köbméter földet, követ, romot hordtak el társadalmi munkában.

Mi tagadás, a község vezetői nem bánkódnak a „járási székhely” cím elvesztése miatt, bár így jó néhány városképet alakító, szépítő középülettől estek el. Nem rágódnak azon, hogy mi lett volna Sarkadból vagy mi nem lett volna, ha járási székhely marad. A jelen érdekli őket, hiszen a régi, nagy tervek megvalósítása hozta csak felszínre igazán a problémákat. Rosszak az utak. A gyulai—furtai út korszerűsítése még mindig várat magára, annak ellenére, hogy a község előkészítette a terepet a KPM-nak. A Vasút utcai útrekonstrukció is húzódik, pedig két és fél millió forint fekszik már az előmunkálatokban. A hídpillérek is állnak már és helyükön vannak a vízlevezetők is, csak az építőket és kivitelezőket kell összehozni. (Persze a naponta sárban járó ember csak a fejét rázza. „Nekem elsősorban út kell és nem magyarázat”.)

És még valamit, egyetlen mondatot csupán. Hitelét ne rontsa, hogy a városi szintű eszpresszóban hallottuk két feketét kavar- gató parasztembertől. „Itt most nyílt kártyákkal játszanak. Valahogy helyre rázódott ez a község.”

így mondták, ilyen egyszerűen. És ez nem kis dolog.

*

A könyvtárban Képíró Sándor nem győzi az új dolgokat bemutatni.

Emlékszel, alig volt helyünk?

így van. Valósággal nyomorogtak. Most? Tágas, levegős, korszerű környezet

Bővítettünk, a község megvette az egész házat. Idejön még az ifjúsági könyvtár is. Nézd, ez az irodám!

Az ember a csabai vagy a gyulai könyvtárban érzi magát.

Tizennyolcezer kötetünk van. A forgalom nő. Egyszerűen több az olvasó, mint akkor, még 1966- ban.

A fotelek kényelmesek, a fal mentén rokka, a falakon tányérok, kerámiák. Egy dédelgetett szép terv, a tájmúzeum alapjai.

A járás nem törődött Sarkaddal. Ez az igazság, akár tetszik, akár nem. Persze, lehet mondani, hogy dehogynem, hogy ez is épült, az is lett, de a levegőben, az emberek közérzetében az vibrált, hogy utolsók vagyunk, akik a közös tálba nyúlhatunk, és elsők, akiknek tenniük kell bele valamit.

Már kerekítjük a múzeum tervét. Márciusban kiállítást rendezünk a tanácsköztársasági anyagból. Izgalmas munka lesz.

*

Kettő híján száz lépcső vezet fel a református templom kékre zománcozott tornyába. Föntről nézve kitárulkozik a táj, és az ember elmerenghet azon, hogy jó 170 évvel ezelőtt egészen Einzig szekereztek a sarkadiak a toronytető tervrajzáért. Most vajon hol az a határ, amelyen kívül már távolinak tűnik a községbe jutó híradás?

A tv-antennák fémfeszülete alatt, a levegőben úszó varjúcsapatok alatt szorgos vontatók, lomha autóbuszok járnak a kanyargós utcákon._ Innen a toronyból letekintve szinte mozdulatlan a község, nem látszanak a mélyben munkáló indulatok, csak a cukorgyár kéménye pipál egykedvűen.

Lefelé botorkálunk a korhadt lépcsőkön. Azután felhangzik a harangszó. Dél van. A templom mellett utat építenek. Az építők még egyet suhintanak a csákánynyal, elröpült az utolsó lapát homok. és aztán leereszkednek, megpihennek a szerszámok. Ebédidő van. Gyors szippantásokkal elhamvad egy-egy cigaretta, és kezdődik minden elölről.

Brackó István—Sass Ervin