Békés Megyei Népújság, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

KOR ÖS TÁJ _____ KULTURÁLIS MELLÉKLET R uzicskay György festőművész gyűjteményes kiállításé Budapest és a többi nagyváros — köztük Pá­rizs — közönsége után most Békéscsaba tárlatlá­togatói is gyönyörködhet­nek az immár több mint négy évtizedes Ruzicskay- életmű legjava alkotásai­ban. A Munkácsy Mihály Mú­zeum nagytermének ajta­jában a belépőt két tabló fogadja. (Akadémiai tanul­mányfejek, Munkástanul­mányok). Bár a belső lát­nivalók vonzása nagy, mégis jól teszi, ha nem si­et el mellettük, mert már itt meggyőződhet arról, hogy kivételes képességű és nagy mesterségbeli tu­színei a ködös Dunapartot és Ady Párizsának hangu­latát egyaránt nagyszerűen idézik. A „Place de la Concorde”-t és a „Boule­vard Raspail”-t nézve azaz érzésünk, hogy egy-egy verssor képi megfogalma­zásai. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a művész egyszerűen illuszt­rátor, viszont senki sem tagadhatja, hogy az iro­dalmi szimbolizmus és impresszionizmus hatásait tudatosan vallja és vállal­ja. Ezt bizonyítja a „bio­festmények” sorozata, kö­zülük is kiemelve: Ver­laine: Az ősz, Baudelaire: A romlás virágai, E. A. Poe: forma gazdagítására, tágí­tására, hajlékonnyá tételé­re, akik csak mint a ki­fejezés eszközét használják, mint nyel­vet, amelyet a kifeje­zendő eszmék követelmé­nyeinek megfelelően alakí­tanak.” (Liszt Ferenc) Aki ezt a kiállítást vé­gignézi, nem mehet el szó nélkül egy dolog mellett. És ez Ruzicskay humaniz­musa. A monumentális „Tiborc” olajképtől az „Utazás a történelemben” miniatűr” grafitrajz-soro- zatig, beleértve az „Ember és a gép” ciklust. Bátor állásfoglalás a „Világosság felé” címen 1936-ban meg­jelentett album. (Négy eredeti rajzot is láthatunk mellette a nem éppen tö­kéletes nyomdatechnika ellensúlyozásaként.) Euró­pában terjed a fasizmus sötétsége, „ős patkány ter­jeszt kórt”, mikor ezek a rajzok a kapitalizmus em­bertelenségét vádolva vég­következtetésként József Attila szavait bizonyítják: „Majd a szabadság békes­sége is eljön.” Szólni kellene még több­ről is, másról is. Az „Akácfasorsok” természet­filozofikus családtörténeti ciklusáról és a „Szerelem­kereső” című album 108 lithographiájáról — de hát ez az írás korántsem a tel­jesség igényével készült. És végezetül — mintegy záró­jelben — egy megjegyzés: szívesen láttunk volna né­hányat a katalógusban fel­tüntetett néprajzi gyűjte­mény tárgyai közül. Mázán Mátyás önarckép * i ; (j Miklós István Tanya közelmúltban vas­kos levelet kap­tam. Felbontot­tam, s egy hosz- szú írást találtam benne, amelynek első oldalán ez állt: „Az özvegy tehén bosszúja” és alatta: „No­vella”. Precizitásra vall: ha netán az írásból nem derülne ki, hát ott van, hogy „novella!” A külde­ményhez egy levelet is csatolt a feladó. Ezt írta: „Kedves Barátom! Nyilván meglep, hogy 25 éve nem találkoztunk, s én most megkereslek. A régi jó ba­rátság arra ösztönöz, hogy elküldjem közlésre egyik jól sikerült novellámat Jó lenne, ha a honoráriumot a közlés előtt eljuttatnád címemre. Üdvözöl: Zafurek Ödön, barátod”. A sorok felzaklattak, ugyanis amióta az esze­met tudom, soha nem is­mertem semmiféle Zafu- reket. Azért a megbizonyo­sodás kedvéért sorra vet­tem élettörténetem minden állomását. A grund „név­sorban” nem szerepelt. Is­kolatársak között sem. Gondoltam, talán hadifog­ságból származik az isme­retség, de ez sem stim­melt, mert — isten látja lelkem — soha nem vol­tam hadifogoly. Szóval vi­lágos ! Elolvastam az írást és ettem utána elegendő szó­dabikarbónát. Így sem si­került megemésztenem. Persze, két használható szó akadt tjenne: „na, na”. De hát ezért a két szóért!? Érthető, hogy őszintén kel­lett válaszolnom. Ez nem volt számomra nehéz, hi­szen Zafurek azt írta, hogy régi barátság fűz bennünket egymáshoz. „Kedves Döncikém! Megkaptam a novellát és jólesett leveledből tudni, hogy huszonöt év távla­tából sem kerültem a fe­ledés homályába. Ez az igazi barátság feljogosít arra is, hogy nyíltan vé­leményt mondjak írásod­ról, amelyet nagy figye­lemmel olvastam. Jó írás, látszik rajta - az avatott kéz, az alkotó elme. E nél­kül a novella nélkül sze­gényebb lenne a világiro­dalom. Helyenként azon­ban pontatlanul használod az igekötőket és itt-ott rossz helyre rakod a vesz- szőket. Sajnos, emiatt nem tudjuk közölni. Arról nem írtál, mivel foglalkozol egyébként. Csak novellád témájából következtethetek: delfin­idomár vagy cipőfűző- árus lennél? Ez bizony nem valami nagy karrier. Gondoltam, ha abbahagy­nád az írást, kifejlődhetne benned egy egészségesebb életszemlélet,. és elhelyez­kedhetnél a Sóhivatalban segédmunkásnak. Persze, ez csak javaslat, de vedd fontolóra. A Sóhivatalban szabad szombat is van. Vincze György” ■ Micsoda barátság...1 LamnH'araaiBHHaf dással rendelkező festő műveit láthatja majd. Ruzicskay vonalnak és színnek mestere, de mint kitűnő érzékű rendezőt és szerkesztőt külön is ki kell emelni. Példásan szigorú önkritikával válogatta mű­veit. A csoportosítással megkönnyíti a tájékozó­dást, mintegy „elébe megy” a nézőnek, ugyan­akkor elkerüli mind ala­pos didaktizálás, mind a hivalkodó önminősítés buktatóit. A ciklusok cí­mei kifej ezőek, a művész és közönség kontaktusát szolgálják. A „Nagyvárosi fények” pasztelljeinek le­heletfinom kék, sárga, lila A holló, Ady: Héjanász az avaron. Festmények? A szó klasszikus értelmében véve nem. Kompozíciók, a természet által szolgálta­tott anyagok — fű, fale­vél, toll, acélforgács — mű­vészi montázsai. Sajátos, egyéni és új formai meg­jelenítései különböző for­máknak és fogalmaknak. Azok számára, akik az újítás jogosságát vagy mű­vészi voltát kétségbe von­ják, két idézet felelhet: „...az ember az anyagot a szépség törvényei szerint alakítja, tevékenységével egy »második termé- szet«-et teremt.” (Marx), „...azok vannak hivatva a Zsadányi Lajos: Világít az arcod Ilikor este eloltom a villanyt az arcod akkor kezd világítani. Elbújik a nap, de a te arcod a napnál is szebb. A csillagok elsápadnak, a Hold torz felhők mögött kuksol irigykedve, hogy ne lásson csak én, amikor világít az arcod. etiAcvzeit Rettenetes, hogy mennyire rabjai vagyunk a tár­gyaknak. Alig lépünk be egy mészszagú, visszhangos lakásba, mely otthonunknak jelöltetett, képzeletünk máris elhelyezi benne meglevő lim-lomjainkat. Egy dohány színű heverő fotelt és olvasólámpát kíván. A régi székek huzata belesápad az irigységbe és nem kívánnak többé a régi ebédlőasztalhoz tartozni. Hiá­ba tologatjuk őket faltól falig, a tárgyak egyre köve­telőzőbbek lesznek. Ide tükör kellene és képek, sző­nyeg és új függönyök. Egy névnapra kristályvázát ké­rünk, karácsonyra alabástromoszlopos antik órát. És amikor végre minden összeáll, és tudod, hogy hol keresd a harapófogót és „mondtam, fiam, ne hagyd széjjel a Népsportot...’’, akkor megszületik az OTTHON. A tárgyak körülállnak és zsarnok módra rabolják idődet. Ma kis-, holnap nagytakarítás, csukd be a szemed, érzed a mosópor, padlómázak tisztaságsza­gát! Most már ülhetsz az alkonyodó szobában és hallgathatod, mit mesélnek kedves tárgyaid. — Emlékszel? Emlékszem. „Ezt akkor vettük, ami­kor az első fizetésemelést kaptam. Ezt a konyhapénz­ből spóroltam meg...” Ma csupa szeretetet lihegnek a falak, nagyanya sublótja halkan reccsen, elfogadja az újonnan jöttékét. De van úgy, hogy idegenül lépsz be a már megszo­kott szobába. A kályha vadul és ellenségesen ontja a széngázt, a fényes szekrényajtón homályos folt, vala­mi vibrál a levegőben: „Eddig se szerettél, miért is mentem hozzád, nem tudsz a pénzzel bánni! _ Te s em!” A fehér rózsák a karcsú fekete vázában hullatni kezdik szirmaikat. S a váza, a kedves váza „tudod, mikor ezt vettük” végigveti magát a csipketerítös fé­nyes asztalon. Most derül ki, hogy álnok ellenségeink e dédelgetett tárgyak sokasága. „A hármas szekrényt nem adom, ha húsz ügyvédet is fogadsz a válóperhez, és enyém a televízió is...’’ Jó lenne most fűkunyhóban, fűkötényben valami ízes, illatos, sosem ismert gyümölcsöt vacsorázni... De a mosatlan edények kint a konyhában bált ren­deznek. Parfümjük állott ételszag, bebúvik az ajtó­résen... Ma vad és ellenséges rabtartóink a tárgyak, nincs menekvés előlük. De a reggeli napfényben meg sajnáltatják magukat. Porrongy, seprű, pohos hasú dunnák a nyitott ablakban vagy kint a kerti pádon. Kiűzettek belőlük a keserű, duzzogó álmok. „Ágyazzunk be gyorsan együtt, fiam, mert elkésünk a munkából..., a jövő hónapban veszek két selyem­paplant...” A kerti padot itt találtad a diófa alatt, egyszer ta­lán malomkőasztal is állt előtte a vénséges kertben. Most vidám csíkos nyugágy támasztja homlokát a fatörzsnek. Nem ér rá pihenni rajta senki. Pázsitfü­vet vetettünk, kaszálni kell, a rózsákon hernyók másznak. A földieper vak ember módjára nyújto­gatja számtalan ujjacskáit, kaccsolni kell. Rabjai vagyunk a földnek, ha csak tenyérnyi kér- fecske is jut belőle számunkra. Hol a fűkötény, hadd feküdjek ki a tengerpartra. Csigát, kagylót, meduzá-

Next

/
Thumbnails
Contents