Békés Megyei Népújság, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-13 / 241. szám
Pardi Anna versei: Végszó Ügy nyúlnék érted, mint tiszta pohárért, óraketyegésért az ébredő homályban, úgy nyúlnék érted, mint üresen hagyott hinta egy gyermeki önfeledtségért, de nem vagy már. Kibukdácsolsz napjaimból, gördülő kő a magad [súlyától védtelen homlokom egy ránccal több, s egy társuló világgal megint kevesebb, nyugtalanul élek, sűrű lélegzettel, az önzés, ösztön, megszokás, morálok eredendő bilincseiben tévelygek, s nincs vége a perccel, hogy elmész éretlen gyümölcsként rólam leszakadsz, lázadnak feléd reggelek, mozdulnak gondolatok, nyúlnék érted, mert most kezdődik az egész: a félelmetes emlékezés. Tél előtt Ments meg a köddé rongyolt novemberi ruháktól a lapp földeken lapuló árvaságtól a fehér szarvasok hó királyságától ments meg a tetőtlenül lapos esték akváriumától a korai sötétek fogalomzavarától a lélek testté majd csonttá oxidálásától ments meg a sohasem elég szavak zsoltárával tűzzel kenyérrel hittel szerelemmel ments meg annak aki még lehetek. K. Kiss Zoltán: ÉJI ŐRSZEM Ásítozó völgyek felett Hajlotthátú öreg hegyek nyújtózkodnak némán, hosszan, bólogató félálomban. Kanyargó hús folyó sodra széles útján andalogva lép, bolyongva lépeget, kerülgeti a hegyet Folyóparti ezüstnyárfa szél-nótára rezgő ága csöndes altató éneket dudorász a habok felett. Léptek nesze hull a kőre. Alvó határ éber őre áll a parton s fegyverén hallgatagon ül az éj. kát söpört ki a dagály, szemlélődök, nézem ezt az ezerszínű életet.„ A palántázófa a zsinór mellé ugrik, a piacozástól ájult palánták még lekókadt fejjel1 várják az eszméletet. Ki őszirózsa, ki tátika, ki büszke francia szegfű. De prózai kelkáposzta, paradicsom és paprika is sorakozik a már kikelt vetemények mögött. „Ha ezt a majmot felbosszantom, talán hozzámvág egy fürt banánt” gondolom a meleg homokban henteregve. S ha nem, akkor is lesz ebéd. Abban a csónakban egy férfi áll, és szigonnyal halászik. Nekem hozza majd a fehér, omlós húsú halat. A konyhában kuktafazék sikoltozik, „ne pazarold a gázt, fiam, nem fogok minden héten palackért biciklizni. Nincs hat kezem, ez a kettő is sáros. Adtál a csirkéknek?” Ne fűzz szerétéiből láncot magadra... Ki van idehaza? Egyedül vagy? Igen, vagyis hogy nem. Hetvennyolcán élünk, lélegzünk a viharos nyári délután, s aggódva várjuk azt, akit útban hazafelé elkapott a vihar. Mi, hetvennyolcán: a piros tollú kotló, fekete gyöngyszemű kicsinyeivel a konyhasarokban. A tűzhely alatt ifjú macskaházaspár dorombol és egy fehér foxifiú buksi fejével minden dörrenésre a gazdasszony lábához simul. A kis társulat évek során kibővül. Korcs puli vetődik a házhoz, ci- cáék megszaporodtak. Egy táplálkozási hiányosság folytán meztelen bábakakas a kutyák hátán melengeti magát őszi reggeleken. Ki eszik belőle és ki vágja le? Abban a kenuban nem emberevők közelednek a békés sziget felé? Vajon jobban ízlik nekik az idegen húsa, mint az ismerősé? Ne fűzz szeretetből magadnak láncokat! Már csak az akácfa hosszúkás magházai lengenek ZSENYA KOVRIGIN úgy érezte, ő a legboldogabb ember a világon. Még csak huszonkét éves, és máris újságíró egy nagy központi lapnál, amely most izgalmas riportra küldi. Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy részit vehessen egy új géptípus próbarepülésén, az egyik híres pilótával, Ko&ztrovval. „Szóval ez Kosztrov — gondolta Zsenya — Valahogy magasabbnak és szélesebb vállúnak képzeltem”. Mindenáron valami nagyon komolyat, nagyon értelmeset akart kérdezni a nagynevű pilótától, aztán mégis olyasmi csúszott ki a száján, aminek semmi köze sem volt a megírandó cikkhez, de őt réges-régen érdekelte: — Ugye, a polgári légiforgalomban mostanában nincs sok alkalom a hőstettekre? — Hőstettekre? — Kosztrov kissé meglepettnek látszott. — Túl sok lehetőség valóban nem kínálkozik, csak úgy általában hetente egyszer. Zsenya látta, hogy megmosolyogják, de akkor hozzálépett Vasziljev, a navigátor, karonfogva felvitte a lépcsőn, a gép belsejébe. A motor hamarosan berregni kezdett, bezárult az ajtó, a kerekeken gördülő lépcsőt eltolták, aztán egy alig észrevehető kis döccenés, és már a levegőben voltak. Eleinte még látszottak a repülőtér fehér és vörös fényei, azután már csak a sötétség s a szemerkélő eső burkolta be a repülőgépet. Zsenya a maga kis ablakán leeresztette a redőnyt, hisz több látnivaló nem akadt AZ EGYENLETES ZAJ állomba ringatta. Amikor fölébredt, már hajnalodott, s kitekintve hatalmas erdőséget pillantott meg A kis ablakon át a gép óriási szárnyát is látta, s most már tudta, hogy a szárnyon kapott helyet az egyik motor, a szárny belsejében pedig az üzemanyag Menynyit fogyaszthat egy ilyen PRÓBAREP&LÉS Andrei Merkulov novellája temérdek nagy gép, töprengett magában, s felállt, hogy 'megkérdezze a gépésztől. De az merőn nézett a másik szárnyra, ahol — a motor körül — időnként feltűnt egy piciny, alig látható kis lángnyelv. Az ő oldalán semmi ilyesmit nem tapasztalt. Megkérdezte volna, hogy a két számymotor miért nem egyformán működik, de minden kérdését torkái'a forrasztotta az a változás, melyet az emberek — gépészek, szerelők, pilóták — arcán tapasztalt Az egyik bőrkabátos gépész előre rohant a pilótákhoz, Kosztrov hirtelen oldalt fordította a gépet, majd zuhanó repülésbe ment, s a lángok eltűntek. Mire mindez lejátszódott, az erdő alant sokkal közelebb volt, mint azelőtt. Zsenyának csak most kezdett derengeni, hogy mindez nem tartozik hozzá a repülés mindennapjaihoz. Heves szóváltást hallott: — Hogy képzeled? Semmiképp sem hagyhatjuk veszni a gépet. Annyi hónap megfeszített munkája után... Kosztrov majd letesz minket valahol, itt a közelben városnak kell lennie. S a föld egyre közeledett. A fák ritkulni kezdtek, szabad, tágas térség tűnt fel, már-már mindnyájan megnyugodtak, hogy a leszállás simán megtörténik, amikor a bal szárny ismét lángra lobbant. S a baj nem járt egyedül: a terep egyenetlen volt, nem is elég nagy, s közepén egy árok húzódott. Kosztrov tehát kénytelen volt ismét feljebb ragadni a gépet — A kapitány parancsa: ugrás! — szólt valaki harsányan. És Zsenya látta, hogy mindnyájan magukra öltik ejtőernyőjüket. Elsápadt, de a nagy felfordulásban ezt csupán Vasziljev vette észre. Az idő® navigátornak éppen egy Zsenyá- hoz hasonló korú fia volt. Odalépett az újságíróhoz. Határozott mozdulatokkal megpróbálta a derekára csatolni az ejtőernyőt. — De én nem tudom, hogy kell ugrani — szólt Zsenya. — Ne féljen, majd én segítek. Kötök egy zsineget a nyitószerkezethez, úgy, hogy az ernyője magától kinyílik — mondta Vasziljev. — Mire észbekap, már a levegőben lesz. Kapaszkodjék a zsinórokba és hajlítsa meg a térdét, amikor földet ér. A személyzet tagjai búcsút intettek, majd sorra eltűntek a gép nyitott ajtajában. Zsenya végignézte a jelenetet, azután egy pillantást vetett előre, a pilótafülkébe, ahol Kosztrov egyenes háttal ült, mintha mi sem történt volna. — Mi lesz vele? — bólintott a pilóta felé, de Vasziljev türelmetlenül leintette. 1 V — Utolsónak ugrik, velem együtt. Most már siessen és ne féljen. Csak ne nézzen le, inkább csukja be a szemét ZSENYA SZÓTLANUL bólintott, s odalépett az ajtóhoz. De amikor egyik lábát a mélység fölé emelte, nem tudta megállni, hogy ne pillantson le, és amint meglátta a mozgó földet a lába alatt a go- molygó felhőket, egész testében valami iszonyú ürességet érzett. Ez a fenyegető űr egyszerűen megbénította a tagjait. Nem emlékezett többé semmire. Nem tudta, hogy az ujjai görcsösen az ajtó rácsára fonódtak, miközben az égő repülőgép se. besen szállt erdők, irtások fölött. tudott megszólalni. Majd támaszkodva felült, s néhány percen belül a beszédkészségét is visszanyerte. — Hol van a gép? — A gép? — a köpenyes férfi elfordította a fejét. — Láttunk néhány embert kiugrató maga előtt, azután a gép eltűnt a látóhatárról. Zsenyát ketten emelték fel, s a ház előtt álló autó hátsó ülésére fektették. Ekkor újra elájult Egy vasútállomás főnökének irodájában tért magához, ahol a vele szemben ülő férfiban felismerte a lezuhant gép rádiósát Izgatott telefonálgatás folyt, de semmit sem sikerült megtudniuk a gép sorsáról. Azután a távolból zakatolás hallatszott, s egy gyorsvonat, amelynek ilyen kis állomáson nem kellett volna megállnia, fékezett: egyenruhás férfi lépett be az állomásfőnöki irodába. — A nevem Dorohov. Azt az utasítást kaptam, hogy vigyem be magukat a területi székhelyre. Valamennyien felszálltak a vonatra, s amikor elhelyezkedtek, Dorohov így szólt hozzájuk: — A gép átrepült az erdő fölött, Kusovka falu határába ért, ahol megkísérelte a leszállást. Aztán egészen váratlanul ismét a magasba emelkedett, elhúzott a falu felett... és néhány másodperc múlva nagy erejű robbanást hallottunk. A falu lakói átkutatták az erdőt, de csak néhány darabka olvadt acélt, a szárny egy darabját találták meg. — Kosztrov attól félt, felgyújtja a falut, ha ott száll le a közelben — szólt közbe Iván Petrovics, a gépész. — Először a gépet akarta megmenteni... aztán itt volt ez a fiatalember, aki nem tudott ugrató... aztán a falu... Szegény Kosztrov még csak 32 éves volt. Vaszilitt-ott a fákon, amikor az udvarra belép egy férfi. Magas és barna hajú, fekete ruhát és régimódi magas kemény gallért visel. Arca nincs, és nem kell ajtót nyitni neki, úgyis belép. A Halál. Valaki jajszó nélkül végigdől a dohányszínű heverőn. A bútorok ijedten recsegnek, ropognak. A foxi felüvölt, a puli sebesen, sírva nyalni kezdi a lecsüngő kezet. Rettenetes ez az otthon, ezek a hangyamódra összehordott értelmetlen lim-lomok. hehet benne ülni naphosszat és hallgatni, ahogy suttogják, ahogy kérdezik: Emlékszel? Emlékszem. Ott a szigeten barna bőrű karcsú lány a Halál. Int, s aki vele megy, nem hagy itt semmit... A kocsi megáll, a nagykapu kinyílik. A gőgös hármas szekrény durcásan hátat fordít a ponyvába csavart szépséges tükörnek. A székek, asztalok négy lábukat az ég felé meresztik, mint a megperzselt malac. A szőnyegek vastag, undok hurkák, és az üres szobák falain üres négyszögek alaprajza marad egy elképzelt paradicsomnak. A macskákat zsákba dugja egy biciklis ember. Jaj, csak ne jöjjenek vissza az árva házba! A kutyákból egy, az öreg, a szomszédéknál marad. Gyáván, alattomosan el kell szökni tőle. Szemében ég a vád: „15 évig együtt, s most azt kívánod, szeressek mást.” A rózsákat folyandár futotta be, a tyúkok a teherautó ketrecében nagy, zöld szabad mezőkről ábrándoznak. A Szigeten sose kell költözni. A postahajó kürtje nem hívogat idegen tájak felé. Egyedül, a tárgyak kíséretében indulhatsz el ismeretlen új tájakra. A lánc, amit magad kötöttél magadra szeretetből, súlyosan tekeredik testedre, lelkedre. Huszárné Sándor Magda Amikor Vasziljev eszre- jevnek viszont az idén kelvette, hogy Zsenya képtelen lett volna nyugdíjba men- 1 eugrató, őt is megrohanta nie, s most épp szabadságai félelem. Tudta, hogy a ra készült a három gyere- gép bármelyik pillanatban kéhez, — fűzte hozzá Kaj- felrobbanhat, mégsem hi- danov. báztatta a fiatalembert: is- Zsenya még mindig nem merte, megértette az érzé- tudta, hogy ő miért hibás, seit. Kajdanov, a rádiós se- Emlékezetéből teljesen ki- gítségével gyorsan megpró- esett az ugrása, de bizonyá- bálta Zsenya ujjait lefejte- ra úgy volt, ahogy Kajda- ni a rácsról, de hasztalanul, nov meséli: vonakodott az Vasziljev ekkor minden ugrástól, s ezzel eltékozolta erejét összeszedve kilökte a az értékes perceket, mialatt félig öntudatlan Zsenyát az Kosztrov és Vasziljev is kiajtón. Utánanézve, meg- ugorhatott volna. Csodálko- könnyebbülten látta, hogy zott, hogy a többiek tekin- az ernyő kinyílt és szeren- tetőben nem is annyira ha- csére nem fogott tüzet, ragot, lenézést tapasztal, Most mér csak ketten vöd- hanem valami mást. tak, de a gép hirtelen erő- — Adjanak neki egy tük- sen zuhanni kezdett, s már rőt — szólt Iván Petrovics. késő volt kiugrató. _ BELEPILLANTOTT a Kosztrov még egyszer felé nyújtott tükörbe, de megkísérelte a leszállást. amit látott, az nem az ő * arca volt. A megviselt voAMIKOR ZSENYA ma- nások láttán inkább azt gához tért, egy köpenyes hitte, hogy a mellette ülő férfi hajolt fölé. idős gépészé. Aztán köze— Csontja nem törött és teób tartotta a tükröt, és vérző sebe nincsen — meS kellett győződnie róla, mondta nyugodt hangon. hogy ő maga az, a 22 éves Hirtelen minden eszébe Zsenya Kovrigin... jutott, de valahogy nem Fordította: Zilahi Judit
